A gép három órás késéssel indul a schwechati reptérről. „Sorry to hear about that” – írja majd José, az apartman tulajdonosa Whatsappon, és behajtja rajtunk a kései, 23 órát követő szállásra érkezés miatti extradíjat. Mégsem haragszunk rá nagyon, végül is nem írta a feltételek között, hogy a vis maior az kivétel lenne. A reptérre transzferbusz visz minket a parkolóból. A sofőr a megrendelő e-mailre pillantva angolról magyarra vált: Erdélyből költözött át a családjával Budapestre, most pedig utasokat szállít, de ő maga is gyakran utas, nem is akármilyen: néhány éve Dél-Afrikában járt, most Közép- és Dél-Amerikába készül.
Madridot a föld alól tapasztaljuk meg először. Olvastuk, hogy a metróhálózata nagyon profin működik, és a következő napokban erről mi is meggyőződünk. Megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőn és mozgólépcsőn kelünk át, több, egymás alatti szinten, ravaszul csavarodó folyosókon kanyarogva. Mégis, egyetlen kivételtől eltekintve sosem tévesztjük el a metrót és az irányt. Tizenkét metróvonal húzódik a 3,5 milliós lakosú város alatt, ebből mi talán ötöt használunk összesen az ottlétünk idején, pedig a szállásunk nem is a belvárosban van. Emiatt Madrid igazi arca számomra a metrókocsik közönsége lesz. Jellemző, hogy igazán hangos beszédet egy szenvedélyesen telefonáló spanyol nő kivételével csak turistáktól hallok. Százféle világ tárul a szem elé ezeken a villanásnyi utakon. Dolgos, szegény, törődött, jobbra vágyó, mégis a maguk módján – talán nem túlzás – elégedett embereket és szeretetteli családokat látok egy olyan metropoliszban, ami nyitottságával és a mediterrán temperamentum tetten érhető jelei mellett is kifejezett nyugodtságával vagy derűjével hat rám. Egy olyan metropoliszban, ami kiútja, menedéke, otthona próbál lenni a világ spanyolajkú népességéből oly sok embernek. Merthogy alig látni két egyforma fizimiskájú és bőrszínű szembejövőt. A jellegzetes arcvonások mexikói, ecuadori, argentin – és persze európai, afroamerikai, ázsiai – eredetről tanúskodnak. Itt sejtem meg, hogy a korábbi spanyol gyarmatosításnak milyen sajátos visszahatása van napjainkban, és hogy a latin emberek számára mekkora erőt képviselhet a közös nyelv. Ezt erősíti meg bennem az ifjú taxisofőr is, aki az utolsó metrót épp lekésve lesz egyik éjszaka megmentőnk. Juan perui származású, épp tíz éve, tízévesen költözött el Dél-Amerikából. Azóta csak évente egyszer tud hazamenni, és azt is jó előre meg kell terveznie, mert drága a repülőjegy. De nem panaszkodik, elmondása szerint jól érzi magát a spanyol fővárosban, mert rengeteg perui és egyéb környékbeli nép gyermeke él itt, erősek a közösségi kapcsolatok. Egy másik fiatal srác, akivel a metrón kezdünk beszélgetni, Venezuelából jött. A textiliparban dolgozik, és magyar munkatársai is vannak.
Madrid a föld felszínén pedig olyan, mint egy nagy főváros. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy – legalábbis az európai – fővárosok sokban hasonlítanak egymásra: mindenütt rá lehet bukkanni egy „Andrássy útra”, egy „Hősök terére”, egy „Városligetre”, egy „Váci utcára”, egy „Erzsébet körútra” és így tovább. Nyilván más-más történelmi előzménnyel és városszerkezeti sajátossággal, de a hangulatuk nagyban emlékeztet a felsoroltakra. Azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen törvényszerű is, mert az életszerűség és az élhetőség diktálja mindezeket. És Madrid nagyon élhető helynek tűnik. Ez talán a legfontosabb tulajdonsága. Mert vannak ugyan gyönyörű templomai, királyi palotája, fantasztikus múzeumai és más kisebb-nagyobb látnivalói, mégis, ebben a néhány napban az tűnt a legerősebb értékének, hogy az első pillanattól kezdve jó volt ott lenni, nem éreztem magam igazán idegennek. Ez pedig elég fontos fokmérője egy helynek, ahol mindeddig sosem jártam.
Beszélnünk kell Barbie-ról (is). Mármint, ha már így egymás mellé sodorta ezt a két filmet 2023 nyarán az élet. Meg a hollywoodi stúdiórendszer. Meg a marketinges guruk.
Az Oppenheimerről egy, még a film hatása alatt írt kábult fészbuk-posztban úgy fogalmaztam, hogy teljesen le vagyok taglózva. Most ezt nem tudom leírni, azt viszont igen, hogy fülig érő vigyorral jöttem ki a moziból, és ez a vigyor még most is rajtam van, pedig elég hülyén nézhetek ki úgy, hogy közben egy szinte üres Word-doksit bámulok. Meg egyébként is, a bárgyú mosolyokat hagyjuk meg Ken-nek, az meg azért mégse lennék. Vagy igen? Vagy nem?
Fura állatorvosi ló (ló! hehe…) ez a film. Az alapsztori, mármint a két különböző világ ellentéte és a főhős, akinek el kell indulnia az egyik világból a másikba, és be kell járnia a saját útját, melynek során le kell győznie önmagát, és helyre kell állítania a világ rendjét, egyáltalán nem újszerű. Sőt, a legősibb mítoszok közé tartozik. Tulajdonképpen ezt a mintát követi a mai napig szinte minden történet. De az, ahogyan ezt az egyszerű képletet kibontja és megtölti tartalommal az író-rendező Greta Gerwig és férje, Noah Baumbach, na, az nagyon eredeti.
A legjobban talán azt szerettem ebben a moziban, hogy egyáltalán nem éreztem öncélúnak. Különösnek tűnhet ezt kijelenteni egy eleve a végletekig túltolt, rózsaszínű babauniverzumban játszódó filmről, mégis azt gondolom, hogy minden nagyon is láthatóan okkal volt olyan, amilyen, a legapróbb elem is a történet előmozdítását, az adott karakter árnyalását, vagy épp egy-egy újabb poén minél jobb megvalósítását szolgálta. Én például Will Ferrellt és Kate McKinnont életemben nem láttam még ennyire visszafogottnak és szerethetőnek, pedig ettől a két komikustól egyáltalán nem áll távol a ripacskodás – és ez csak két példa.
Nagyon bírtam, hogy mennyire határozottan vezették végig az alkotók főhőseiket a történeten, a tanácstalanság legkisebb jelét sem mutatva, és ez nagyon jót tett a film ritmusának is. Előzetesen picit tartottam a 115 percnyi filmidőtől, de ez most is gyorsan elillant (legalább úgy, ahogy a három óra az Oppenheimer esetében), sőt, talán szokatlan is, de a film a második felére lett igazán erős.
A műanyag babavilágot remekül megidéző kezdő jeleneteket, a sok popkulturális utalást, a bohókás, szerethető karaktereket, a fontos szerepet játszó társadalomkritikát meg a minden filmkockában ott lebegő iróniát látva azért többször elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen egészen meglepő, hogy ez a film ekkora közönségsiker lett. Mert fogalmam sincs, hogy valójában ki a célközönsége. A besorolása eleve „12 éven aluliak számára nem ajánlott”, de a mondanivaló és a poénok nagy része szerintem az ennél még pár évvel idősebbeket célozza meg és találja el inkább. Nem tudok belehelyezkedni egy egykori Barbie-rajongó tinilány helyébe, de valószínűleg a pazar látványvilág nosztalgikus hatása mégis kellően erős lehet ahhoz, hogy a csendben rötyögő apuka mellett ő is jól érezze magát. Főleg úgy, hogy az apa-lánya viszonyt valószínűleg rég erősítette bármi olyan eredményesen, mint a közös pink szett kitalálása és az abban való megjelenés a moziban. (Tegyük hozzá, hogy a filmet azért gyerekeknek nem ajánlanám.)
És ha már ízlés meg arányok, meg határozottság, szerethetőség és irónia, akkor kimondom még rövidebben, amit szeretek a Barbie-ban: hogy ez egy okos film. Okos abban, ahogy fogalmaz, meg abban, hogy felnőttnek tekinti a nézőjét. (Huhh, ez megint milyen furán hangzik egy babáról szóló film kapcsán?!) Nem tudom, hogy ha ízekre szedném minden egyes mondatát és társadalomkritikai észrevételeit, találnék-e benne olyat, amivel nem teljesen értek egyet. Lehet. Most mégis inkább úgy gondolom, hogy egy jópofa és ötletes összefoglalást és gyorstalpalót láttam a férfi és női szerepekről és sztereotípiákról úgy történeti, mint kortárs értelemben, és hangsúlyosan női nézőpontból.
Merthogy ötlet, az rengeteg van ebben a filmben. Tulajdonképpen a maga száztizenöt percében több kreativitás és poén bukkan fel, mint mondjuk az elmúlt tíz esztendő teljes hollywoodi vígjátéktermésében. És ezért én nagyon hálás vagyok. Meg az üdeségéért és a frissességéért is.
Szóval örülök, hogy a Mattel bevállalta, hogy lehetőséget biztosít valami szokatlanabb dologra és teret adott ennek a két tehetséges alkotónak. És ha innentől kezdve a következő húsz év minden nyarán szembe jönne velünk egy hasonló reklámkampány két ilyen kaliberű mozival, mint az Oppenheimer és a Barbie, azt hiszem, hogy simán ki tudnék vele egyezni.
Felskiccelt élményrajz Christopher Nolan Oppenheimer c. mozijáról
Kép forrása: ign.com
Megmondom őszintén, nem vártam átütő lelkesedéssel az Oppenheimert. Persze egy újabb Christopher Nolan-mozi hallatára egy filmrajongónak kicsit mindig hevesebben kezd dobogni a szíve, és a „Barbenheimer”-reklámkampány is szokatlanul kreatívra és szimpatikusra sikeredett, mégis azt gondoltam, hogy Nolan ide, hype oda, azért ne feledjük, mégis csak egy háromórás életrajzi drámát fogok látni, szóval azért ne essünk túlzásokba.
És most itt ülök a számítógép előtt, nehezen jönnek a szavak, és tudom, hogy a világ már soha többé nem lesz ugyanaz a hely számomra, mint előtte volt.
Sok mindenről írhatnék, rengeteg dolog cikázik a fejemben a mozi kapcsán, de ez mind egyetlen végkifejletnek tekinthető tétellé áll össze, mint egy bonyolult egyenlet megoldása: ez a film egy nagyon ritkán átélhető, biztos kézzel elkészített, egészen kivételes mestermunka és audiovizuális élmény.
Beszélhetnék a mindig ragyogó Cillian Murphy most is lenyűgöző játékáról, vagy a szintén egészen elképesztő Robert Downey jr.-éról, de valójában minden színész remek volt (Haumann Máté is). De nem csak a színészek. Minden. A döbbenetes pontossággal megírt forgatókönyv, amiben nemcsak a mondatok, szavak, hanem még a levegővételek is tökéletesen a helyükön vannak. A folyton mormoló, duruzsoló, dörömbölő, szétfeszítő zene (Ludwig Göransson pazar alkotása), amely teljesen egyenrangúvá válik a többi filmnyelvi elemmel, a kis mélységélességű optikával felvett közelik, ami még inkább behúz a drámába, a hangulatteremtés, a feszültség fokozatos emelése, a sokszor váratlan humor.
Sosem gondoltam volna, hogy életrajzi drámát lehet így tálalni. Ennyi eleganciával, könnyedséggel, ötlettel és lehengerlő dinamizmussal. Bár a viszonylag gyorsan lehúzott több, mint fél liter kólától már alig egy óra után éreztem, hogy akár fel is kereshetném a mellékhelyiséget, a maradék két órában sem bírtam otthagyni a vetítőtermet. Sőt, valójában a szememet sem tudtam levenni a vászonról. És tulajdonképpen alig emlékszem arra is, hogyan botorkáltam haza a mozi után.
Legyen is elég most ennyi talán. Az biztos, hogy kevés jobb dolog történhet a mozival és a mozik iránti szenvedély fenntartásával, mint egy ilyen film érkezése.
Sokan azt mondják, Nolan visszatérő témája az idő, az idővel való játék. Egyetértek, de szerintem van egy másik, számomra sokkal hangsúlyosabb is: a megszállottság. Az Álmatlanság zsaruját, a Memento emlékhajszolóját, A tökéletes trükk bűvészeit, az újragondolt Batman karaktereit, DiCaprio álomzsonglőrét ugyanez hajtja – mindegyik film az ideájukig végsőkig kitartó, azért a lehetetlent és az önsorsrontást is vállaló, kivételes képességű, de sebzett, tragikus főhősökről szóló tanulmánynak is tekinthető. Ez a mostani mozi sem áll ettől az alapállástól távol, mégis, az elkészült alkotás minőségét látva és átélve, kicsit úgy érzem, mintha magáról az alkotóról is lehullott volna a lepel. Most először gondolkodtam el rajta, hogy van az a fajta megszállottság, ahol nincs, nem is merülhet fel a dilemma, hogy megéri-e, mert kétség sem fér hozzá, hogy egyedül így, csakis így érdemes csinálni.
Régi szokásom, hogy az esedékes debreceni Campus Fesztivál – ami itt élve már egyfajta kötelező program – előtt, esetleg után összeállítsak egy dallistát a legjobban várt, vagy éppen leginkább tetszett előadók zenéiből. Ilyenkor igyekszem végigböngészni a fellépők névsorát, és nem egyszer többhónapos vagy még hosszabb lemaradást pótolva felzárkózni a magyarországi zenei szcéna aktuális állapotához. Nem mindig van erre elég időm, de épp ez benne a kihívás. Most épp egy hétvégét tudtam rászánni, a végére mégis egész jó kis playlist kerekedett belőle, még engem is meglepett. Fontos megjegyezni, hogy a lista nem teljes, nincs itt minden előadó, akit várok, és egyébként is, törekedtem rá, hogy olyan előadók is kerüljenek be a listába, akikre kevesebb reflektorfény vetül, pedig szerintem baromi jó, amit csinálnak. Jó, mondjuk, aki kicsit is otthon van az alternatívabb zenei életben, annak nem lesz heuréka-élménye, nagy durvulások azért nem fordulnak elő a dalok között. Arra viszont felfigyeltem a végére, hogy bár zeneileg is mindegyik dal rendben van véleményem szerint, az összeválogatott számok kifejezetten szövegcentrikusak lettek. Ez mondjuk azért nem olyan nagy gond, valljuk be.
És akkor néhány szó a dalokról:
Konyha: Tegnap éjjel
A Konyha zenekart azóta bírom, mióta az akkor undergroundnak számító zenei világot felkaroló korábbi Petőfi Rádióban hallottam egy beszélgetést a frontember Szepesi Matyival, és megfogott az egyszerűség és az a típusú őszinteség, ahogy csak egy – költői vénával megáldott – férfi tud viszonyulni az élethez. Ez még javában az első albumuk környékén lehetett. Azóta már túl vannak néhány másikon, ismertebbek is lettek, de hála Istennek, ez a hozzáállás még nem tűnt el a dalaikból, bár a pop-rock helyett már színtiszta pop, amit játszanak. Ez a dal pedig mindig mosolyra derít, ha meghallom. Ej, milyen remek kezdés, ugye?
Punnany Massif: Szép
A Punnany Massif zenéjével „se vele, se nélküle” viszonyban vagyok. Nem áll igazán közel hozzám az a világ, amit létrehoznak, de időről időre vannak dalaik, amelyek viszont telibe találnak. Ez a mostani pont ilyen, az új albumukról.
Saya Noé: In Motion
A remek művésznév mögött magyar leány, Kőrös Mimi énekel. Az egzotikus hatás pedig a Malajziában töltött gyermekkornak is köszönhető. Az Under the River c. száma volt, ami beütött nálam, de az új nóta is elég jó, Saya Noé hangja és zenéje pedig világszínvonalú.
Paulina: Menni kell
Jó ideje nem nézek tehetségkutatókat, így fogalmam sem volt ennek a lánynak a létéről egészen tavaly nyárig, amikor a YouTube algoritmusai valahogyan elém keverték az egyik dalát. Majd jött egy másik, és még egy. Aztán láttam egy koncertjét is a Szigeten. És le voltam nyűgözve. Nem kis tehetség a hölgy, hatalmas energiával, lehengerlő hanggal és ritmusérzékkel. Nem ez a legjobb dala, de az egyik legújabb.
Los Orangutanes: Cumbia del Sol
Annyiszor jött már velem szembe ez a furcsa név, hogy végre rákerestem. Ha jól látom, egyfajta szupergruppról van szó és vérpezsdítő latin ritmusokról, mint ez is itt. Koncerten azért ez nagyon adhatja!
Csaknekedkislány & Szalai Anna: Nem bizony
A CSNK decens tánczenéi nem fogtak meg elsőre. Azóta bírom jobban őket, mióta a frontember Csepella Olivér beszélgetett egy jót Hajós Andrással a Dalfutár valamelyik évadában. Szimpatikus figurának tűnt, ez pedig itt egy vérbeli, ironikus CSNK-nóta.
Bohemian Betyars: Makuka
Jajh, a betyárok… Hát, ezek teljesen hülyék. :-D De nem a lehúzó, inkább a felszabadító értelemben. Egyszer volt szerencsém velük tölteni egy fél napot sokadmagammal egy magyarhertelendi sörtúrán. És a túra végén is azt gondoltam, hogy… hát, amit már fentebb leírtam. Ámde/És/Ugyanakkor milyen tehetségesek! Ahogyan ez a klip is, no meg a nóta, nagyon sok szép tájszóval.
Szilárd Piano Projekt: Fejemben kiabálsz
Valószínűleg nem lesznek tömegek a Quimby billentyűsének és a melléje szegődött két aranytorkú énekesnőnek, Galambos Dorinának és Kiss Flórának a koncertjén most sem, de ez talán nem is baj. Ezt a dalt viszont azoknak is jó szívvel ajánlom, akik épp máshol csapatják a fellépés idején. Már sokszor hallottam ugyan, de még mindig elfelejtek levegőt venni közben.
Szűcs: Tovább
Azért is jó a Campus, mert végre elkeveredtem Szűcs Krisztiánnak, a Heaven Street Seven egykori énekesének szólóprojektjéig. Néhány számát meghallgattam, és annyira megtetszett, hogy még az is lehet, hogy külön cikk készül róla itt a blogon. Ez például az egyik remekbe szabott. És ezt a klipre is értem.
Mörk: Like a Bird
A Mörk soulos, funkys, jazzes, behatárolhatlanul szabad zenéjét nagyon kedvelem, de velük szemben is adós vagyok néhány újabb daluk meghallgatásával. Ebből a tartozásból egy picit most le is tudok, itt helyben.
OHNODY: Kiazaki
Hegyi Dóri hangja sok helyről ismerős lehet, egyedi hangszíne már rengeteg zenész projektjében feltűnt, míg nemrég saját produkcióba kezdett, ez az OHNODY. Első albumának világa számomra kissé „hideg” volt, és talán túl artisztikus, de ez az újabb száma már jobban megvett. Ti mit szóltok hozzá?
Bëlga: Gyúrni kéne
Mit is mondhatnék egy most negyedszázados (OMG!) zenekarról? Voltak, vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, de még mindig zseniális, hogy léteznek. Ez az új daluk pedig abszolút olyan, amiért régóta nagyon bírjuk őket.
Subtones: Vaklárma
A balmazújvárosi származású Subicz Gábor együttese, a Subtones arra vállalkozik, hogy a kísérletező jazzt összehozza a popdalokkal. Nagyon üde színfolt a hazai palettán. Octopus c. albumukról külön rendhagyó ajánlót is írtam (ha még nem olvastad, itt megteheted: Végighallgatós: Subtones - Octopus - Kultmutató (blog.hu))
Legújabb, magyar nyelvű albumuk ezt a vonalat viszi tovább, nem akármilyen hangulatokkal és szövegírókkal. Ezt itt például Závada Péternek köszönhetjük.
The Anahit: Bírom még
Egy Sofar Sounds Debrecen-koncerten hallottam először ezt a csapatot, és ott rögtön le is esett az állam, milyen tehetségek bújnak meg kis hazánkban. Persze aztán kiderült, hogy ők is voltak már korábban tehetségkutatóban, de a lényegen ez nem változtat. Szerintem nagyon értenek ahhoz, amit szeretnek.
Margaret Island: Szeszélyes
Ebben a remek zenekarban azt bírom, hogy folyamatosan próbálnak új utakat keresni, ez mind a dalaikban, mind a videoklipjeikben jól látszik. Ebben az új dalban Lábas Viki népzenei gyökerei is tetten érhetők, de leginkább szokatlan, szabálytalan, elszállós hangulata jött be.
Óperentzia: Golem
És ha már elszállás, akkor meg is érkeztünk a lista talán legelborultabb dalához. De milyen jó ez! És milyen jó lesz lehunyt szemmel átvenni a rezonanciát egy pohár rizlingfröccsel a kézben!
Carson Coma: Feldobom a követ
Manapság mindenki Azahriah-ért meg a Carson Comáért őrül meg. Én eddig némi távolságtartó jóindulattal figyeltem mindkettőjük ténykedését (előbbiét továbbra is), de ez a számuk most áttörte a láthatatlan falat. A klippel együtt egészen zseniális.
Aurevoir.: Mutatvány
Kezdek olyan lenni, mint egy reszkető hangú nagypapa, hogy „emlékszem, kisunokám, amikor Bátorkeszin 2016-ban...” Pedig nem is! Mármint a felvázolt kép, az még odébb van!
…még akkor is, ha először valóban 2016-ban, Bátorkeszin láttam ezt a reményteljes és üde folkpop-zenekart, amit tehetséges, humoros, lendületes és értelmes zsámbéki fiatalok alapítottak. Hála Istennek, egyre népszerűbbek. Joggal.
Nos, én ennyit tudtam hozzátenni az idei Campuson a magyar zenék sikeréhez. Most Ti jöttök!
Talán észrevetted, egy ideje szünetel a blog, nem jelent meg új írás. A reménykeltő és lendületes indulást követően néhány hónappal egyszer csak csönd lett.
A csönd váratlanul érkezett, és egy darabig velem maradt. Azt éreztem, hogy nem tudok tenni ellene semmit. Mert vannak jó csöndek és rossz csöndek. Ez az utóbbiak közé tartozott. De ki mondhatná ugyanakkor, hogy nem volt szükséges mégis? A rossz csönd is taníthat valamire. Pedig a rossz csöndtől elnémulsz, vákuum keletkezik benned, és képtelen vagy tőle egyetlen szót is leírni, ami igazán belülről születne meg. A rossz csönd szenvtelen, nem vár tőled semmit – a semmit várja tőled. Hogy ne tégy, ne lelkesedj, ne égjen benned a tűz. Csak létezz, úgy, ahogy megszoktad a hétköznapjaidat. Végezd el a napi rutint, szinte reflexszerűen, ezerszer ismételt mozdulatokkal és mondatokkal. A rossz csöndtől csak az marad benned, ami anyagi.
Miből keletkezik a rossz csönd? Oda nem figyelésből. Túlhajszoltságból. Kis, egymásra rakódó, ki nem oltott belső feszültségekből. Ezerszer ismételt mozdulatokból és mondatokból. A kényelem keresésének puhaságából. Az élet csak racionális oldalára fókuszáltságból. Legalábbis nálam. És eljöhet egy pont, amikor nem tudsz adni másnak, mert magadnak sem eleget. És a legkülönösebb az egészben, hogy közben úgy tűnik, mintha „élnél”, mintha összességében minden rendben lenne. Épp csak legbenső lényegedet zárta el előled egy láthatatlan üvegfal.
De ha tudatos vagy minderre, ha észleled az elnémulást, ha felméred megmaradt belső tereidet és ezekben a terekben újra keresni és hívogatni kezded rejtőző, megszeppent erőidet, akkor lassanként, bátortalanul újra előbújnak az árnyékból, és mindezzel párhuzamosan előszüremlik egy másfajta csönd is.
Ez a csönd gazdag. Mindennél gazdagabb. Ez a csönd a mindenek előtti, mindenek utáni, mindenek mögötti és mindenek fölötti csönd. Az a csönd, amiből minden teremtődik. Amiben sosem vagy egyedül. Mint a lebegés, ahogyan a víz hullámai fenntartanak, ha rájuk bízod magad.
Nem könnyű dolog magad rábízni a csöndre. Túl sok inger kéri a figyelmed, túl sok szöveg, hang, kép, zaj. És könnyű teret adni egy újabb és újabb impulzusnak, hiszen maga az agy is működik, ezt keresi, és titkon attól tart, hogy folyamatos külső behatások híján azonnal megsemmisül. A mindennapokban én is sokat küzdök azzal, hogyan engedjem el ezt a küzdelmet, és merítkezzem meg minél többször a létezés hangtalan örömében. Ahol csak a lélegzet van és a belső birodalom.
Az írások rendszerességéből és minőségéből tapasztalni fogod a folyamat eredményességét. Én is kíváncsian várom. Addig is tovább keresem a helyem, itt, a csöndben is.
A Kalandra fül! a Végighallgatós alrovata. Havi egy alkalommal, a hónap legvégén vagy a következő hónap legelején átnyújt egy kisebb csokor friss felfedezést, amiben talán a blog olvasói is bukkannak majd kedvencekre. És jelen esetben a „friss” a felfedezés időpontját jelenti, nem feltétlenül a dal megjelenésének dátumát.
A 2022. októberi playlistet már nem is mentegetem azzal, hogy melankolikus. Rosszabb. Olykor kifejezetten szomorú. Több dalnak is témája a gyász, ilyen-olyan értelemben. Persze itt-ott feltűnnek három-négypercnyi próbálkozások, hogy sekélyebb vizek felé evezzék ezt a különös bárkát, de ezek az erőfeszítések nem túl izmosak. Nagyjából a tizedik – egyébként gyönyörű – dalnál érjük el az érzelmi mélypontot (vagy csúcsot?), mindenesetre onnantól történik még egy kísérlet arra, hogy valahogyan mégis reményteli módon záruljon ez a sokféle tengert átszelő októberi kaland. Szerintem egyébként sikerül neki.
(Ugyanitt: marketinges vénával rendelkező cikkírót keresünk dallista-ajánló rovathoz.)
A dalok:
Circa Waves ft. Alfie Templeman: Lemonade
A liverpooli születésű indie-rock bandát a T-Shirt Weather c. néhány évvel ezelőtti daluk óta bírom, ez a szám – még 2020-ból – pedig megejtően pontosan megragadja az általános közhangulat egy árnyalatát a maga feel goodnak ható reményvesztettségével, kiábrándultságával.
Matt and Kim: Daylight
Elég sokszor lesz még leírva ebben a rovatban az „indie” szó. Ez ilyen, tessenek hozzászokni. Matt és Kim indie elektronikus zenét játszó brooklyni duója 2009-ben alkotta ezt a csodás darabot. Ugye, mennyire retró?
Noémo: Fekete
Noémo, avagy Takács Noémi dalszerzői pályáját régóta figyelgetem, ez itt az új, frissen megjelent albumáról az első, szép, csöndes dal.
Future Islands: Peach
Róluk viszont semmit sem tudtam ezek előtt, viszont nagyon megtetszett a szinti-dob-különleges hang hármasából kibomló egyedi atmoszféra.
AURORA: A Dangerous Thing
Aki járt a Campus Fesztiválon idén, az már elcsíphette Magyarországon is ezt az éteri személyiségű leányt a messzi Norvégiából, aki egészen megkapó jelenség a színpadon is. Erről a dalról több zenei áthallás is eszembe jutott, de nem akarom hasonlítgatni senkihez és semmihez, így is épp elég felkavaró a mondanivaló, ami a bájos hang által megszólaltatott szavak mögött rejtőzik.
Kulka János: Köd
A nehéz időkkel küzdő színművész és Tövisházi Ambrus zeneszerző, valamint Tariska Szabolcs szövegíró koprodukciója még a színész stroke-ja előtt kezdődött. Évekbe telt, de idén októbertől immár elérhető a YouTube-on a közös munka eredménye, a Pálmaszív c. album, amelynek számomra ez az egyik legerősebb dala.
Dope Lemon: Rose Pink Cadillac
Groove, groove, groove mindörökké, avagy hagyjuk a fenébe a szavakat, bébi, irány a hálószoba!
Arlo Parks: Cola
Ezt a fiatal hölgyet már hallottuk, ez pedig az első dal, amit én hallottam tőle. És aztán még jó párszor.
Oh Wonder – Twenty Fourteen
Szintén a múlt havi ajánlóban már volt szó az Oh Wonder legújabb albumáról, amely a szakítás témakörét járja körbe. Ez még onnan egy másik szép dal.
Platon Karataev: Létra
A harmadik ismétlőnk a Platon Karataev. A visszatérés indoka pedig prózai, vagyis inkább vizuális. Csoma Sándor szeptemberben moziba került Magasságok és mélységek című filmjének főcímdalát írták a fiúk. A filmdráma Erőss Zsolt özvegyének gyászfolyamatát követi végig. A gyászban elfogynak a szavak, és ezt a dalt hallgatva szintén. Emlékszem, amikor a mozi előtti napokban levettem a polcról Erőss Zsolt fotóalbumát, amelyben nem meglepő módon szinte csak hegyeket lehet látni, feltűnt, hogy a Himalája hangulata mennyire eltér az összes többi hegyvidékétől (talán az Andok hasonít még rá egy picit). Tényleg sugárzik belőle valami transzcendens, mintha valóban „az istenek lakhelye” lenne. Ezt is éreztem mindvégig a dal hallgatása közben… és még oly sok minden mást. Köszönöm, srácok, ez kivételes alkotás lett!
Ycare & Zaz: Animaux fragiles
Zaz számomra maga az élet. Mármint olyan értelemben, hogy akárhányszor ránézek erre a lányra (nőre) vagy hallom a hangját, olyan életenergia árad belőle, ami engem is újratölt. Gyanítom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
Angus & Julia Stone: Love Song
Ezt az ausztrál testvérpárt a Grizzly Bear c. remek nótájukat hallva kedveltem meg egyszer s mindenkorra. Ez a dal pedig megint egy olyan ártalmatlanság, amitől nagyon jól lehet behunyt szemmel táncolni szűk folyosókon vagy tágas nappalikban, dekorvilágításnál, gyorsan sötétedő őszi estéken.
Sting: If it’s Love
Sting nagyon jó kis koncertet hozott össze októberben Debrecenben, ezt a számot ott hallottam először, azóta pedig megunhatatlan. Lehet, hogy ez lesz az idei karácsonyi nótám?
BANNERS: Someone To You
Ennél a dalnál pedig tényleg nem tudok többet tenni annak érdekében, hogy úgy érjen véget ez a dallista, hogy utána mindenki kétszer körbefutja a lakótömbjét! Hajrá!
Azt hiszem, hogy nagyjából épp öt esztendeje történt. Önkénteseket kerestek Debrecenben egy induló zenei projekthez. Lehettél szervező, „recepciós”, dekoros, fotós, videós… Engem a videózás része érdekelt, abban láttam meg a szolgálat lehetőségét. Magának az eseménynek a koncepciója igazán egyszerű elven alapult, mégis nagyon eredetiként hatott: ha nézőként részt akartál venni a soron következő rendezvényen, akkor regisztráltál egy adott honlapon, onnan pedig kaptál egy e-mailt, amikor elfogadták a jelentkezésedet. Ekkor már tudtad, hogy mikor lesz a koncert (merthogy erről volt szó). Aztán az esemény előtt egy-két nappal kaptál egy újabb üzenetet, ekkor már arra is fény derült, mi lesz a helyszín. De arról, hogy kik lépnek fel azon a bizonyos koncerten, csak akkor szereztél tudomást, amikor előlépett a konferansz, és bemondta a mikrofonba – vagyis a tényleges előadás előtt egy-két pillanattal. Hát nem őrület?! Én nagyon bírtam ezt a kezdetektől fogva, és a világon sok millióan vannak még így ezzel, mert ez az anno Londonból indult zenei kezdeményezés immár tizenhárom éve hozza lázba az arra fogékony közönséget, földrészek szerte. És van még egy fontos elem: „Songs from a Room” – így a mottó (és innen a rövidítés, a Sofar Sounds), ami ugye annyit jelent, hogy „Dalok egy szobából”. A helyszín baromi lényeges. A szervező csapat igyekszik olyan tereket megtalálni – egy idő után ez egyre nehezebb –, ahol egyáltalán nem megszokott, hogy felcsendüljön az élő zene. Ha csak Debrecennél maradunk, volt már koncert könyvtárban, üzletház tetőteraszán, galériában, leendő színházbüfében, irodai tárgyalóban, családi ház kertjében, egyetemi előadóban, templomban, fodrászszalonban, polgári lakásban… A meghittség a dekorációban és a világításban is igyekszik megjelenni, bár a visszafogottabb, helyenként sejtelmesebb fényektől – noha nézőként kétségtelenül értékeljük – fotós kollégámmal általában frászt kapunk, hiszen nem könnyíti meg a tökéletes felvételek készítését.
A fentiek alapján látható, hogy jóleső titokzatosság lengi körbe az egész eseményt, amely minden elemében éppen a váratlanra épít. (Eleve ki megy úgy koncertre, hogy nem tudja, mit fog látni, ugye?) És éppen ez a fajta nyitottság szükséges ahhoz is, hogy az adott estén fellépő zenész, zenészek előadását is értékelni tudd. Mert könnyen lehet, hogy amit látsz, az egyáltalán nem a te stílusod. Az is előfordulhat, hogy még az előadóról sem hallottál soha. Megeshet, hogy úgy mégy haza, hogy ez most annyira nem jött be. De… a magam részéről hiszek abban, hogy ez ritkán történik így. Mert a saját példámból is azt tapasztalom, hogy valamit minden produkcióból magammal viszek. Az átélt élmény tovább dolgozik bennem, és itt-ott talál egy ajtót, ami új utakra nyílik. Gazdagabbá tesz, hatásai által jobban elhelyez a világban.
Megesik, hogy a szervezés nyikorogva zökken, a csapat tagjai is a saját életük kisebb-nagyobb csetepatéiban küzdenek, én is épp csak beesek egy túlórából, a terheket még a videóállvány felállítása alatt is cipelem. De aztán – őszinte, nem múló ámulatomra – megtörténik a varázs. Amint a zene felcsendül, amint valami születik, ott, a babzsákokon, párnákon, székeken ülő közönség előtt, vagy inkább velük együtt, az valami több, valami nem megszokott, valami csak akkor és ott érvényes. Sajátos harmónia, ami másfél-két órára elemel a körülöttünk lévő világtól.
És azt hiszem, hogy emiatt vágyom ide megérkezni annyi alkalom után is, újra és újra.
Ott van például a Gutenberg, a Budapest Coffee Stand egyik egysége. Már nem emlékszem, hogy olvastam róla valahol, vagy csak épp utamba akadt. Abban az időben, néhány évvel ezelőtt épp Pestre jártam filmsuliba, és javában benne voltam a főváros felfedezésében. Nyolc hónapon keresztül szinte minden péntekemet és/vagy szombatomat ott töltöttem. Az órák legtöbbször a VIII. kerület Palotanegyed részében voltak, így a leggyakoribb forgatókönyv szerint a Rákóczi téri villamosmegállótól gyalogosan róttam a kis utcákat. Nem is kellett sokat sétálnom, hogy felbukkanjon a Gutenberg tér (mert hogy innen a név) büszkesége. Pöttöm hely, épp csak egy odúnyi, elfér benne egy szék, egy kávégép, egy kis szekrény, meg néhány tálca - mégis az első pillanattól megfogott benne valami. Az egyik a magától értetődő kedvesség volt: akárhányszor jártam ott eddig, és akárki is szolgált ki, mindig jobb kedvem lett tőle. A másik természetesen a kávé. Több termőhelyről érkezik az alapanyag, de eddig minden alkalommal ízlett a megrögzötten kért cappuccinóm. Sőt, tulajdonképpen az egyik legjobb kávét kapom itt, amit valaha kóstoltam, sosem csalódtam még. A harmadik pedig a járulékos péksüti. Nem ők készítik ugyan, hanem valahonnan hozatják (megkérdeztem: mostanában épp a Manu Bakers Clubtól), de minden morzsája igazi ajándék. A legtöbben elvitelre kérik a kávét a csöppnyi hely miatt, de a biztonság kedvéért van néhány asztalka is, ha valaki pár percre le szeretne ülni. A sors dupla fintora, hogy időközben elirigyelték tőlük az eredeti helyüket (valószínűleg mások is észrevették az általam fentebb felsorolt pozitívumokat), így kénytelenek voltak újat keresni - ami (ezt figyeld!) nagyjából tíz méterre van a korábbitól, a Gutenberg tér egy másik sarkán. Egészen megdöbbentő, hogyan varázsolták oda magukat a zeneműbolt oldalába, de most már olyan, mintha mindig is ott lettek volna.
Szóval a Gutenberg az én egyik helyem. Amikor időnként felbukkanok Budapesten, mindig belecsempészem valahogy a programjaim közé azt a néhány perces megállót. Mert tudom, hogy ha a Gutenberg tér sarkánál járok, egy picit haza is értem.
Valahogy úgy van ez: mindahányszor nekiállok annak, hogy összeállítsam az elmúlt időszakban hozzám elért és igazán megkedvelt dalok listáját, a végén valamiért szinte mindig egész melankolikusra hangszerelt gyűjtemény lesz belőlük. Mit is mondhatnék? Szerintem a melankolikus nem azt jelenti, hogy szomorú (mondjuk tény, hogy az online szinonimaszótár nem ért velem egyet…), sokkal inkább azt, hogy keserédes, életszerű. Olyan, mint filmben a dramedy. Na jó, annál talán picit szomorkásabb. Elengedés, újrakezdés, nekilódulás, megtorpanás, csüggedés, öröm, lüktetés. Szerintem ezek fontosak, ezt zenében is jó megélni. Mert megmozgat, életet ad.
Ja, igen. A Kalandra fül! a Végighallgatós alrovata. A tervek szerint havi egy alkalommal, jellemzően a hónap végén átnyújt egy kisebb csokor friss felfedezést, amiben talán a blog olvasói is bukkannak majd kedvencekre. (És jelen esetben a „friss” a felfedezés időpontját jelenti, nem feltétlenül a dal megjelenésének dátumát.)
A szeptemberi dallista (fent a YouTube, alant a Spotify):
Arlo Parks: Caroline
Arlo Parksról, erről a 22 éves, afroamerikai felmenőkkel rendelkező brit énekesnőről egy remek podcastban, a Tiltott Sávban hallottam először. Erre a számra pedig egy őszi dalválogatásban bukkantam. És rögtön megragadott. Mert bár a dalszöveg egy kevéssé harmonikus történet, egy pár veszekedése körül forog, a szám hangulatában mégis van valami velejéig derűs szeptemberiség. Érzed a hűs fuvallatot, ahogy az utcát járod, látod a lehulló leveleket, összébb húzod magadon a kabátot, de azért mégis biztatóan süt a nap ezen a péntek délelőttön, friss a levegő, és minden tele élettel.
Hiperkarma: Vonatok délnek
Bérczesi Robi minden daláról nagyjából két dolog jut eszembe: zavarba ejtő és figyelemre méltó. Mármint hogy sosem tudom, mi lesz a következő dolog, amit hallani fogok tőle, de az biztos, hogy érdemes. Nem vagyok ős-Hiperkarmás, bár a második album egy-két dala már elérkezett hozzám annak idején. De igazán az elmúlt négy-öt évben követem figyelemmel Robi munkásságát. Tudom, sokaknak nem jön be ez a pozitívabb hangvétel, ami az utóbbi albumokat jellemzi, de nekem igen. Talán azért is, mert mind a zenén, mind a szövegeken átragyog ennek a démonaival megküzdött (vagy folyamatosan küzdő?) alkotónak a tehetsége. És azért is, mert nem ismerek mást, aki ennyire érti azt a kettősséget, hogy egy alapvetően sodró lendületű, feel good-nak ható szám is hogyan lehet egyszerre szerfelett nyugtalanító.
Oh Wonder: 22 Break
Az Oh Wonder londoni székhelyű férfi-nő duóját az első albumuk óta nagyon bírom. Finom, érzékeny, jóféle popzene, amit játszanak, számomra roppantul üde hangvételben. Kifejezetten sok slágeres daluk van, és újra és újra meg tudnak újulni. Legújabb, negyedik lemezükben a szakítás témáját járják körül, számos zenei és képi ötlettel.
Lábas Viki & Járai Márk: Együtt kezdtük
Az Együtt kezdtük friss magyar mozi, Kerékgyártó Yvonne elsőfilmes rendező alkotása, ennek főcímdala ez a melódia. A film egy végzős osztály néhány tagját követi, az érettségi bankett és tíz évvel később egyikük esküvőjének hétvégéje köré kanyarítva az eseményeket. Ravasz alkotásról van szó, mert bár számos jelenet klisés, nem egyszer van a nézőnek „ezt már láttam valahol” érzése, mégis, a tehetséges, (még) jobbára ismeretlen fiatal színészek, a karakterek közötti dinamika, meg az eltűnő idő témája miatt mégis finoman felkavaró élmény lesz belőle, ami napokkal, hetekkel később is ott motoszkál csöndben legbelül. A dal passzol a film hangulatához, a film jeleneteinek döntő helyszíne pedig a Badacsony, minden adott tehát, hogy ott legyen ez a nóta egy szeptemberi zenei listán.
Noémie Wolfs: Wake Me Up
Vannak hangok, amelyeket az első pillanatban megkedvelsz, és nehezen tudsz betelni velük. Noémie Wolfs belga énekesnő énekét a Hooverphonic zenekar Eden című szerzeményének szimfonikus átiratában hallottam először, és teljesen levett a lábamról. Aztán a hölgy önálló zenei karrierbe kezdett, ennek egyik állomása ez a mostani nóta is. Hát nem remek? Szerintem találkozunk még vele ebben a rovatban, csaxólok.
Platon Karataev: Vízből van
Nehéz megszólalni erről a dalról… Egészen transzcendens, katartikus, felkavaró élmény. Jó átélést kívánok hozzá!
Magashegyi: Budapest dal
Szikár, fekete-fehér, filmszerű, illúziótlan Budapest, Tóth Krisztina verséből. Baromi jó ritmikájú és hangszerelésű nóta, ami sokadjára is szíven üt. Beck Zoli hangja pedig tökéletesen illik hozzá.
Dadi Freyr: Think About Things
A szeptemberi playlist fekete báránya, kakukktojása, avagy a skandináv (ezúttal izlandi) humor gyöngyszeme. Első alkalommal kizárólag a klippel együtt ajánlom fogyasztását. Megunhatatlan.
Esti Kornél: Ébren
Az Esti Kornélt hallgatva döbbentem rá, hogy a szomorúságot megélni mennyire felszabadító és természetes lehet. Fontos zenekar, bírom a srácokat, még mindig, pedig ez már a hetedik(!) albumuk.
The National ft. Bon Iver: Weird Goodbyes
A szeptemberi zenehallgatás egyik nagy felfedezettje a dal. A The National zenekar számainak hangulatát egy ideje már eléggé kedvelem, a Weird Goodbyes most mégis meglepett. Szép, elégikus nóta elengedésről, továbblépésről, megélésről. Amikor tudod, hogy valami megváltozott, és mostantól nem lesz ugyanolyan, de amit épp magad mögött hagysz, az följebb emelt, több lettél általa.
Blahalousiana: Sokat bír
Izgalmas, sodró, szenvedélyes. Valahol mindannyian ilyen életre vágyunk. De vajon erre is van szükségünk?
Zóra: Back On You
Gyöngy az óceánból. Hang, amitől elnémulsz. Egy (még) nem létező Oscar-díjas film zenéje. E mögött a dal mögött is egész világok húzódnak. Jó, hogy ezzel végződik a playlist, mert ezután már nem is érdemes mondani semmit.
A Végighallgatós rovat egyszerre elcsöndesedés, játék és dimenziók közötti átjáró. Egy zenekar/zenész által megteremtett albumnyi valóságnak a cikket író befogadóban nyomot hagyó mintázata. És mint ilyen, ezerféle lehet, attól függően, ki hallgatja. Könnyen megtörténhet, hogy az érzés- és gondolatfolyam, amit a dalok beindítanak, kanyargása során nem találkozik az eredeti alkotói szándékkal. De a művészetnek végül is talán erről (is) kellene szólnia. A befogadóban megkezdett új utakról, inspirációkról, asszociációkról. Ezért játszunk el az érzékekkel is alább: vajon egy album hangulatához milyen vizuális (film) és ízélmények társulhatnak? Merészkedjünk együtt az ismeretlen utakra!
Az album:
Subtones: Octopus (megjelenés: 2020)
Kik ők?
Egy virtuóz magyar jazz-funk-groove formáció. A zenekart Subicz Gábor trombitás alapította. Jelenlegi tagjai: Jónás Vera (ének), Kiss Flóra (ének), Subicz Gábor (trombita), Benkő Dávid (billentyűk), Csókás Zsolt (gitár), Gyányi Marcell (basszusgitár), Csizi László (dob)
További albumok:
The Subtones (2009), Lángolj (2022)
Hol hallgasd az albumot?
A legjobb lenne persze tengeren, vagy legalább tengeri kilátással. Ha ez nincs, marad a fürdőkád… vagy egy vízágy. Vagy, ha végképp nem megoldható máshogy, egy matrac is megteszi. De ez esetben legalább egy pohár vizet tegyél az éjjeliszekrényre, az Isten szerelmére.
Az élmény:
Szem behuny, lejátszás indít. Az első szám csak ringatózás a felszínen, hiszen már ismerős korábbról, bár nem teljesen ebben a verzióban: a remek Curtiz c. film főcímdala volt. Aztán, a következő dal már kisodor a nyílt vízre, és hamar kiderül, hogy nem is térek vissza az album végéig. Mindegy, hogy egy úszómatracon süttetem magam, miközben perceken belül ideér a vihar, vagy csak egy békés part menti csónakázásra indultam, és az óceán közepén ébredek fel, de mindenhol körülvesz a víz, ez bizonyos. A tágas, szabad, félelmetes, életet adó és talán elveszejtő víz. Ami szembesít mindazzal, ami megúszhatatlan. Amivel szembe kell néznem, meg kell harcolnom – leginkább önmagammal. Most szelíd és játékos hullámpacskolás: a végtelen felfedezése. Majd tehetetlen merülés a felszín alá, a tudattalanba: a végtelen újrafelfedezése. Ahogy a tüdőmből távozó buborékokat látom mint lassított felvételt, elcsodálkozom, milyen gyönyörűek felettem a nap beszűrődő pászmái és alattam milyen hátborzongató az ismeretlen mélység. Messziről csak egy erőtlenül, tompán, slow-motionben zuhanó testnek tűnök, fut át rajtam. Minden ismerős és idegen egyszerre, libabőrös is vagyok talán, de nem a víz hidegétől. Halak, medúzák úsznak el mellettem, képek, látomások sejlenek. Álmok és illúziók bénítanak meg és ráznak fel. Aztán, sokkal később, a nem ismertbe süllyedve egyszer csak egy hatalmas polip néz velem szembe. Hidegen, szenvtelenül, bölcsen. Felém áramlik, gigászi karjai lassan körülvesznek. Lezárom a szemeim, és kifújom a tüdőmben lévő maradék levegőt. És amikor már azt hinném, mindennek vége és elveszek, váratlanul minden félelem eltűnik. Én újra felfelé tartok, a felszín felé, felszabadultan, teli erővel, a tüdőmben megmagyarázhatatlanul még megmaradt levegővel, és a csónakba visszakapaszkodva már nem hánykolódásnak, céltalan sodródásnak tűnik az utazás, sokkal inkább a mindennel összhangban lévő érkezésnek, értve az apály és a dagály ritmusát, a káoszból születő rendet, a szívdobogást, az élet monumentális formáiban és legapróbb sejtjeiben is ott rejlő lüktetést. Mert belül születik meg minden, ami körülvesz, ami igazán számít, ami nélkülözhetetlen. A part menti sziklákhoz érve, lábammal újra szárazföldet taposva már nem nézek vissza a mögöttem hagyott óceánra. Tudom, hogy minden cseppje most már mindig velem marad.
Ízek:
Mindenképp valamilyen testesebb vörösbort ajánlanék hozzá, mondjuk egy kékrankost vagy merlot-t. Töltsd tele poharad nyugodtan.
Film:
Valamilyen fekete-fehér film ugrik be elsőre, karakteres képi világgal, vagy ha nem ez, akkor mondjuk valamilyen hatvanas évekbeli formabontó, szürreális alkotás. Vagy egy sima YouTube-videó végtelenített fraktálokkal.
