Talán észrevetted, egy ideje szünetel a blog, nem jelent meg új írás. A reménykeltő és lendületes indulást követően néhány hónappal egyszer csak csönd lett.

A csönd váratlanul érkezett, és egy darabig velem maradt. Azt éreztem, hogy nem tudok tenni ellene semmit. Mert vannak jó csöndek és rossz csöndek. Ez az utóbbiak közé tartozott. De ki mondhatná ugyanakkor, hogy nem volt szükséges mégis? A rossz csönd is taníthat valamire. Pedig a rossz csöndtől elnémulsz, vákuum keletkezik benned, és képtelen vagy tőle egyetlen szót is leírni, ami igazán belülről születne meg. A rossz csönd szenvtelen, nem vár tőled semmit – a semmit várja tőled. Hogy ne tégy, ne lelkesedj, ne égjen benned a tűz. Csak létezz, úgy, ahogy megszoktad a hétköznapjaidat. Végezd el a napi rutint, szinte reflexszerűen, ezerszer ismételt mozdulatokkal és mondatokkal. A rossz csöndtől csak az marad benned, ami anyagi.

Miből keletkezik a rossz csönd? Oda nem figyelésből. Túlhajszoltságból. Kis, egymásra rakódó, ki nem oltott belső feszültségekből. Ezerszer ismételt mozdulatokból és mondatokból. A kényelem keresésének puhaságából. Az élet csak racionális oldalára fókuszáltságból. Legalábbis nálam. És eljöhet egy pont, amikor nem tudsz adni másnak, mert magadnak sem eleget. És a legkülönösebb az egészben, hogy közben úgy tűnik, mintha „élnél”, mintha összességében minden rendben lenne. Épp csak legbenső lényegedet zárta el előled egy láthatatlan üvegfal.

De ha tudatos vagy minderre, ha észleled az elnémulást, ha felméred megmaradt belső tereidet és ezekben a terekben újra keresni és hívogatni kezded rejtőző, megszeppent erőidet, akkor lassanként, bátortalanul újra előbújnak az árnyékból, és mindezzel párhuzamosan előszüremlik egy másfajta csönd is.

Ez a csönd gazdag. Mindennél gazdagabb. Ez a csönd a mindenek előtti, mindenek utáni, mindenek mögötti és mindenek fölötti csönd. Az a csönd, amiből minden teremtődik. Amiben sosem vagy egyedül. Mint a lebegés, ahogyan a víz hullámai fenntartanak, ha rájuk bízod magad.

Nem könnyű dolog magad rábízni a csöndre. Túl sok inger kéri a figyelmed, túl sok szöveg, hang, kép, zaj. És könnyű teret adni egy újabb és újabb impulzusnak, hiszen maga az agy is működik, ezt keresi, és titkon attól tart, hogy folyamatos külső behatások híján azonnal megsemmisül. A mindennapokban én is sokat küzdök azzal, hogyan engedjem el ezt a küzdelmet, és merítkezzem meg minél többször a létezés hangtalan örömében. Ahol csak a lélegzet van és a belső birodalom.

Az írások rendszerességéből és minőségéből tapasztalni fogod a folyamat eredményességét. Én is kíváncsian várom. Addig is tovább keresem a helyem, itt, a csöndben is.