Megint egy part. Érdekes... vagy talán mégsem annyira?

Mert mi is a part? Határ. Küszöb. Átjáró. Ami két világot köt össze. Egy stabilnak vélt földdarabról nézni mindazt, ami bizonytalan, folyton változó – de végtelen. Vagy legalábbis annak tűnik. Talán az emberi létezés egyik legkifejezőbb esszenciája: parton állni. Racionalitás és vágyak, tudatos és tudatalatti vékony mezsgyéjén egyensúlyozni. Miközben a túlcsorduló hullámok olykor térdig érnek, a tűző nap pedig sokszor elvakítja a láthatárt.

A bölcsek azt mondják, így kellene élni. Mindig a határon. Fél lábbal a stabilitásban, a másik lábbal pedig az örök változást követve. Arra számítva. Éberen. Megélve a kiragadott pillanat valódiságát, és megértve annak kontextusát, a múlhatatlan körforgást is.

Csak egy lépés. Ennyire van a víz. Ennyire van az ismeretlen, a félelmetes – a lehetőség. Minden pillanatban. Ezt tudni a mindig megújulás kulcsa. És nem csak életmegoldások szintjén, hanem egy elrontott napot követően is.

A part a komfortzóna széle is. Ahol nem biztos, hogy a lágy szellő legyint arcon, helyette lehet, hogy egy vadul tomboló hirtelen fuvallat próbál kibillenteni az egyensúlyból.

Parton állni védtelenség. Megélni azt, hogy bármi történhet.

Ezért parton állni: mély, sejtekig átérzett, felszabadult elevenség.

Alkonyatkor értünk ki a csíkos portugál nyaralóházak közül az aszfaltútra, ami hamarosan egy hosszan kanyargó fapallóhoz vezetett. A palló a közlekedést könnyítette meg a széles parti homoksávon át. És egyébként elég hangulatosan is nézett ki. Meg-megnyikordultak, reccsentek a lábunk alatt a deszkák, ahogy haladtunk előre. Volt ebben valami ünnepélyesség, mintha egy kordonokkal kijelölt látogatói útvonalon közelíthetnénk meg valami korábban még nem látott ritka nevezetességet. Egy ponton aztán véget ért a palló, és a homokban lépdeltünk tovább. A nap közben lenyugodott, a kék óra misztikus fényeibe burkolózott minden. Nagy sziklák nyúltak be a víz fölé, azokra másztunk fel. Ahogy elértünk az utolsó pontig, ahová léphettünk, felnéztünk.

És egyszer csak ott volt előttünk: az Óceán. Önkéntelenül lett úrrá mindenkin a csönd. Hallgattuk a köveknek csapódó hullámok robaját, fürkésztük a sehol véget nem érő víztömeg távlatait. Életem talán legfenségesebb, egyben leghátborzongatóbb pillanatai zúgtak át rajtam, amint megéreztem ezt a semmihez sem fogható erőt, amivel épp farkasszemet néztem. Amivel rokon vagyok, s vele szemben mégis teljesen eszköztelen. Figyeltük, ahogy a ki tudja, hány ezer kilométerről érkező tarajos vízoszlopok végül belesimulnak a portugál part homokjába. Olyan volt állni azon a sziklán, mintha az egész világ nehezedett volna egyszerre a mellkasomra, egyben tárta volna föl előttem legelemibb titkait.

Nagyon mély hála dobogott bennem. Sosem hittem volna, hogy egy messzi ország kicsiny falujából egyszer eljuthatok odáig, hogy lássam a hatalmas óceánt. Talán negyedóra is eltelt, mire érzékeltük, ahogyan árnyalatról árnyalatra elkezd leereszkedni az este. Csöndben indultunk vissza a part felé. A hullámok vad, szokatlanul őszinte, nyers, ősi hangja sokáig ott maradt még a fülemben.