Valahol vicces, amikor rádöbbensz, hogy életed bakancslistás helyeit nem te tervezed meg. Korántsem. Vágyódhatsz ugyan bizonyos tájak, városok, terek után, de egyre inkább hiszem, hogy mindez valójában úgy működik, mint egy láthatatlan tintával írt levél. Ami csak életed bizonyos pontjain és helyszínein – nem véletlenül: csak ott és akkor – fedi fel magát előtted, hogy egyszeriben megértsd: ez a hely valami lényegit hordoz számodra.

A fogadósnak azt ígérem, hogy fél órán belül visszaérek, ennyi időt kapok, hogy bicajomat éjszakára biztos helyen tudhassam (ti. utána nem lesz, aki bezárja az erre szolgáló spéci tárolóba).

Lendületesen hajtok hát végig a falu főutcáján, a Széchenyi utcán. Végtelennek tűnik az út; amikor azt hiszem, hogy elérem a végét, egy lejtő vagy kisebb kanyar után tovább folytatódik. Legalább annyira hosszúnak mutatja magát még innen, a falucentrumból is, mint elérni volt magát a települést a sziget közepéből. A Szentendrei-szigeten, a kisoroszi szigetcsúcs felé tartok, percekkel naplemente előtt. Aztán elérem az utca végét, elhagyom jobbról a kálváriadomb stációit, meg arrébb a gépkocsi-parkolót. Szántóföldek jönnek, az út továbbra is hosszan kanyarog, a kavicsokon ugrándozik a máshoz szokott abroncs. Kellemes a levegő. Egy újabb kanyar után beérek a fák közé, egyszerre megcsap a víz illata, és a táj hirtelen egyre vadabbá válik, a civilizáció megszokott kellékei lassan elmaradnak. Itt-ott nagyobb tisztások tűnnek fel, sátrakkal, székekkel, zsinegekre aggatott törölközőkkel. Egy sorompó zárja el az utat. Hátrafordulok; biztató biccentés a válasz egy itt táborozótól: menj tovább. És indulok tovább, bele a rengetegbe. Az ártéri erdő fái alatt mikrovilágok: tábortüzek égnek, füst száll, kutyaugatás, halk beszéd, nevetés hallatszik. Senki sem figyel rám. Az út hepehupákkal telve hullámzik előre, de vonz mindaz, ami a végén vár. Egyszerre megcsillan a víz a fák között. Borzongató, zsigeri szabadság-érzés jár át. A parton kisebb társaságok, szerelmesek kuckóztak be, arcukkal a folyó, a túlpart hegyei felé. A fák között itt-ott függőágy feszül. Letámasztom a kerékpárt. Megállok egy pillanatra, aztán a vízhez lépek.

Valami megérkezik, valami körbeér, valami teljessé válik. Hullámzik körülöttem a Duna, megtart az agyagos, nedves talaj, rámborulnak a jellegzetes, hajlott ártéri fák, figyelem a körülöttem létező embereket, a víz mélysárga tükreit, és mind mögött a szemközti partokat, vonulatokat, a nagy folyó hajlatát. Lépdelek a fák között a derengő félhomályban. Vibráló, mély csend van bennem: mintha egy misztérium részese lennék, mintha a lét lényegét rejtő ezer fátyol közül egy fellibbent volna, és kaján bölcsességgel tudtomra adná, mennyi minden van, amit nem érthetek, csak megsejthetek. Már-már félelmetesen idegen, és mégis elmondhatatlanul otthonos érzés.

Aztán, miközben lassan visszaindulok a falu felé, egyszerre elér hozzám egy gondolat. Hogy talán épp az a titok, hogy ami a célom volt, ahová igazán el akartam jutni, először a településig, majd onnan a sziget végéig tartó valószínűtlenül hosszú úton, ez a rengetegen túli szigetcsúcs valójában nem valaminek a legvége, épp ellenkezőleg: hiszen a Duna folyásirányával egyezően itt bukkan ki a hullámok közül a Szentendrei-sziget szárazföldje, innen indul és szélesedik ki a szigettömb. Fogalmam sincs, hogy ennek van-e köze annak a néhány alkonyi percnek az igazságához, de azt tudom, hogy bár most először hagyom el ezt a helyet, de egy részem ezek után mindig ide érkezik majd meg.

Epilógus 

A fenti írás 2021 júliusában született. Az azóta eltelt időben fennállt a veszélye annak, hogy ez a mikrovilág ebben a formában nem marad tovább fenn, és a szigetcsúcs parti homokjába is belemélyesztik magukat a civilizáció mohó, vaskos, tömpe ujjai. Néhány héttel ezelőtt ezért újra arra kerekeztem egy napfényes délelőttön. Megnyugvással jelentem, hogy ez a számomra minden mástól különböző hangulat még mindig ott lebeg a fák lombjai között és a lágyan nyújtózó hullámok ölelésében. És továbbra is nagyon úgy tűnik, hogy ez a Hely az egyik legtitokzatosabb és legotthonosabb pontja az általam eddig ismert univerzumnak, ahová megérkezni egy végtelenül hosszú kilégzéssel ér fel.