A következő néhány sort vetettem 2018 nyarán a fészbuk digitális üzenőfalára, miután másodjára jutottam el a Fishing on Orfű-fesztiválra:

„Nehéz meghatározni, miért jó annyira ez a fesztivál. Az első nyilván a helyszín: nem tudom, miért nem tűnt fel eddig, de a Mecsek dombjai között megbúvó tavak partján fekvő Orfű az ország egyik legszebb vidéke. Fák vesznek körül, míg a koncerteket hallgatod. Aztán az emberek: itt tényleg minden korosztály megfordul, a Kispál-generáció és időközben felserdült gyermekeik mellett a legkisebbek is, babahordóban, fülvédővel. Meg ott van a szándék és a szemlélet: a szervezők annak idején akartak egy eseményt, kvázi saját örömükre, ami más, mint a többi, és ahol nem az üzleti szempontok dominálnak elsősorban. És összehozták. Ezért van, hogy kevés a szponzor, és limitált a jegyszám is. Sokan vannak a fesztiválon, de sosem érzem azt, hogy lépni nem lehet, vagy hogy ne találnék ülőhelyet, ha épp megfáradtam. Talán épp ez benne a legjobb: semmi sem túlzás, minden nagyjából egyensúlyban van. És ettől egyáltalán nem veszti el a jellegét, sokkal inkább karakteres lesz. Mindenesetre azt hiszem, hogy én megtaláltam a saját zenei fesztiválomat, már csak amiatt is, mert jólesett a felismerés, hogy talán mégsem vagyok teljesen reménytelen eset: a fesztiválkorból lassan kinőve itt érzem először, hogy a zenét szeretni és egyfajta életérzést megtapasztalni sohasem ciki, hanem bármely életszakaszban releváns dolog, amit nemcsak érdemes felvállalni, hanem egész egyszerűen szükséges egy gazdagon megélt élethez.”

Hmm. 2010-ben jártam itt először. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néhány homályos emlékképnél több bukkan fel a szemeim előtt, ha rágondolok. Viszont mindenképp jó élmény lehetett, mert visszavágytam, és mint a fentebbi sorok igazolják, nem bántam meg. A következő évszám a 2023 lett volna, de akkor munkahelyi kötelezettségek miatt végül el kellett adnom a bérletemet. Így érkeztünk meg a 2024-es esztendőhöz. 

Hol is kezdjem? Az elején. Nyűgösen ébredtem aznap egy többször (és még közben is) átszervezett útitervvel a fejemben. Hosszú vonatút, pécsi szállásfoglalás, rohanás az orfűi buszhoz, kígyózó sorok: ezek vártak rám. Mégis, valójában már Pécsre megérkezve elkezdett valami változni. Kicsit kisimult, kicsit kerekebb lett minden, az emberek pedig nyitottabbak és kedvesebbek. A fesztivál bejárata előtti többszáz méteres sorbanállás sem egy feszült, türelmetlen hőguta-élmény, sokkal inkább egy jókedélyű, barátságos dzsembori. A sor pedig gyorsan halad. Aztán megtörténik az is, hogy átlépem a Panoráma Camping bűvös kapuját, és lassan felsétálok a dombon az idén Gyönyörök kertjére keresztelt első nagyszínpad elé. Épp a Bohemian Betyars játszik, fergetegesen. Az egész tényleg olyan, mint egy lassított felvétel. Figyelem a napfényölelte domboldalt, az érkező vagy már javában bulizó embereket, a zenét, és egyszer csak azt veszem észre, hogy már vagy tizenöt perce folyamatosan hullámzik rajtam a libabőr. Ez az alapélmény, és nem is nagyon változik, talán csak mélyül a napok során, ahogyan tudatosul bennem, hogy: hazaérkeztem. Körülvesz tízezer ember, akiket ugyan nem ismerek, mégis értjük egymást, félszavakból is. Színtiszta, könnyed, ritkán tapasztalható öröm bujkál a dombok között és a szembejövők szája szegletében. Könnyed, de egyáltalán nem felszínes öröm ez, ellenkezőleg. A felfedezés, a viszontlátás, a megismerés, a jelenlevés öröme.

Végig járom sorban a helyszíneket, egészen a legfelül lévő Semmi Tisztásig. Csodálatos kis birodalom. Elképzelem a szervezőket, ahogyan a hosszú évek után nemrég végre saját tulajdonba került kemping területén kitalálták és megvalósították a fesztivál különféle elemeit: a színpadok kialakítását, a sátrazós részeket, a vizesblokkokat, a kajás standok területét, a backstage-eket és az egyéb attrakciók kisebb-nagyobb helyszíneit. Elképzelem az izgatottságukat, az akadályokat és a megoldásokat, és egyben meg is köszönöm nekik. Mert végig azt érzem, hogy ez a fesztivál talán sosem volt még ennyire egyben. Mintha valahogy minden a helyén lenne. Az ételutca kínálatának változatossága minden képzeletet felülmúló, a mosdókonténerek tetejére fából ácsolt kilátópont pazar ötlet, a nagyszínpadok hangosítása és a kivetítő élessége elsőrangú, és sorolhatnám. És mindenki, a biztonságiaktól a színpadmesterig, a sörcsapolótól a buszjegyárusig nyugodt, mosolygós, kedves, türelmes. Mintha egy alternatív, utópisztikus Magyarországon élnék ebben a négy napban, ahol fel sem merül a kérdés, mert magától értetődő, hogy így is lehet. Többször komolyan átvillan rajtam az érzés, hogy ha tehetném, az egész hátralévő életemet itt élném le. Giccsnek hangozna, ha nem lenne minden pillanatában tetten érhető, hogy ezt a fesztivált a szervezők, a zene és a közösség kölcsönös szeretete működteti. Nem is akárhogyan.

Persze beszélhetnék zenei élményekről is, hiszen abból is van nem kevés: Kollár-Klemencz dalainak mélyen dobbanó ereje, az Óperentzia sejtekig bizsergető ritmuskavalkádja, Maluridé finom, szép, egekig rebbenő énekei, a Rühös Foxi őrülten felszabadító szórakoztatása, a Blahalouisiana stílusos, profi előadása, a Monchichi Potenciál jó hangulatú visszatérése-felbukkanása, az Elefánt esős-emlékezetes koncertje, vagy a 30Y kora délutáni zenekari beállásának véletlenül elcsípett, felemelő pillanatai. És a többi, és a többi…

Mind fontos alkotóelemei a nagy egésznek, ahogyan a buszmegálló előtt, szinte védtelenül, egy helyben állva átélt felhőszakadás, a tó vizének selyme, az éjszakai szerpentinek, a frissen megismert idegenek, a nagy beszélgetések és az örömteli csöndek is.

Rég éreztem magam ennyire otthon bárhol, mint ebben a néhány napban itt, a Fishing on Orfűn. Persze nincs vége, keresem tovább a helyem, de azért most derűs, rejtett mosollyal nyugtáztam, hogy talán ráleltem valamire. Hogy ha én nem is maradhatok itt tovább, de ez a hely mégis csak örökre megtalálta magát bennem.