Először, de jó eséllyel nem utoljára írok arról az élményfolyamról, amit a kéktúrázás jelent. Ami az utóbbi időben kezd igazán fontossá válni számomra. A valóban elhivatottak hangosan felnevetnének, vagy legalábbis meglepetten húznák fel a szemöldöküket, ha elmondanám, hogy tizenöt éve fogtam neki. Mert lássuk be, szép vállalás, de azért ennyi idő alatt elég sokszor végig lehet baktatni ezen az Országos Kéktúrának hívott, a nyugat-magyarországi Írott-kőtől a zempléni Nagy-Milic-csúcsig húzódó 1172 kilométeren. Ráadásul még mindig alig a felén túl járok, ha az eddig megtett távokat összeadom. A fő inspirációs forrás természetesen számomra is Rockenbauer Pál 1979-es, klasszikus sorozata volt, amelynek képei, hangulata, zenéje a sejtek mélyéig rögzült bennem. Emlékszem, hatalmas öröm és bakancslistás ügy volt elkezdeni, aztán időközben elég sok minden történt bennem és körülöttem, és több esetben évek is kimaradtak két túraszakasz között. Olykor társsal, máskor csapattal, néha meg egymagamban indultam, indulok útnak. De a fentieket csak az alapvető tények tisztázása miatt írom. Valójában az útközben szerzett élményekből, impressziókból szeretnék megosztani néhányat, mert ezeken keresztül érthető meg vagy érezhető át leginkább annak lényege, amit ez a gyalogtúra jelent.

Például a gyermekkor elveszettnek hitt békéje, ami váratlanul köszönt ránk egy Bögöt nevű település határában. Szántóföldek között érjük el a csöppnyi falu szélső házait. Vasárnap délelőtt van, tyúkok kotkodácsolnak, kutya ugat, harang szól, a levegőben húsleves illata, a közelben játszótér. A sok apró puzzle-darabka egyszer csak egymásba illik, bennem meg valami mélyen megrezdül. Olyan az egész, mint egy hosszú kilégzés. Megérkeztem oda, ahol nagyon rég voltam. Néhány pillanatra megáll az idő – vagy talán nincs is? Mi kell ahhoz, hogy ez az atmoszféra újra és újra átélhető legyen? Hogy be- és kilehessen járni elmúltnak hitt és jelenbeli időpillanatok között? Lépdelünk a traktorok által kivájt mély keréknyomokban, rugdaljuk a kavicsokat. Közben pedig olyan, mintha lebegnék. Átélem a könnyűséget, azt a csöndes, csiklandozó derűt, ami oly sok gyerekkori vasárnap délelőttömnek volt alapélménye. Amikor a fölöttem tornyosuló Végtelen bajszát húzogattam, öntudatlanul, csak a játék kedvéért. A lebegés egészen a falu túlsó határáig kitart. Ott aztán, a jelzőtáblán túl, két gyümölcsfát elhagyva, egy hosszú cserjesor mentén szertefoszlik, és visszazökkenek a gyalogút szikár egyenesébe.

Aki alapból nem pacsirtatípus, annak erőt kell vennie magán, de megéri: a túrát mindig kora reggel kell megkezdeni. Ha nem élted át, még nem tudod, de kevés fantasztikusabb dolog van annál, mint amikor az ébredő erdő részévé válsz. Főleg, ha az évszak épp a tavasz. A keleti égen emelkedő nap fénye átszűrődik a lombozaton, ami a madarak napindító csicsergésétől hangos. Óvatlan nyúl ugrik ki eléd az útra, hogy aztán ijedten iramodjon tovább. A bokrok mögött szarvasok, őzek vágtáznak tova. A levegő tökéletes, épp túrázáshoz való. Nyoma sincs még a délutáni kánikulának, szinte simogat a meg-meglibbenő szellő. Te pedig azt érzed, hogy a helyeden vagy, hiszen együtt keltél a téged körülvevő világgal, és időben megkezdted a vállalt napi feladatod elvégzését. Nem utolsósorban: más túrázók is csak ritkán jönnek veled szembe vagy haladnak el melletted, hiszen vagy lusták, vagy pedig nem ismerik a fentebb rögzített alapszabályt. Szóval egy ideig olyan, mintha a tiéd lenne az egész erdő körülötted, minden neszével, csöndjével, színével és titkával együtt. Azt mondom hát: indulj kora reggel!

Sokszor értettem meg útközben, hogy a gyalogtúra, azon kívül, hogy aktív időtöltés, kihívás, egészséges sport, kikapcsolódás – egyben metafora is. Az életé, természetesen. Mondjuk én eleve nem az a túrázó vagyok, aki aprólékosan átnézi az aznapi útvonalat indulás előtt, megelégszem a főbb tudnivalókkal. De még ha megtenném is, más tervezni és más ott lenni a helyszínen. Imádom, hogy fogalmam sincs, mi fog következni majd a kanyar után, mikor ér véget az emelkedő, hol bukkan fel valami szokatlan tereptárgy vagy látnivalóval hívó, letérésre érdemes ösvény. Persze vannak „kötelező” pontok, ahol be kell csekkolni, hogy igazold a teljesítést, hogy a kijelölt útvonalon jársz. De hogy az odáig vezető út mit hoz, az mindig rejtély. Persze egy idő után már a tapasztalataid segítenek: csupán óvatosan örülsz a könnyű lejtőnek, mert benne van egy közeli, izzasztó kaptató lehetősége, és ha egy hosszabb hegymenet vége felé már nem bánnád, ha ott lennél, és egyre többször megpihensz, azért titkon tudod, hogy mindez jó eséllyel megéri, mert remek lesz majd a kilátás a bércről. Olykor feladatokat is kapsz: át kell kelned egy sebesvizű patakon, úgyhogy csak a nedves, kiálló kövekre ugrálhatsz, vagy egy váratlan, a szokottnál meredekebb sziklafalon kell feljutnod a célig. És egy idő után gondosan megválogatod a hátizsákod tartalmát is, hogy csak a legszükségesebb, tényleg lényegi kellékeket vidd magaddal. Szóval kicsit olyan minden többnapos túra, mint egy párhuzamosan megélt élet, aminek mindig gyarapodó esszenciáját magaddal tudod vinni abba a másikba is, amit a hétköznapjaidnak hívsz.