Az előző bejegyzés végén a Szentendrei-sziget csúcsához való visszatérésről meséltem. Azon a hétvégén, amikor ismét arrafelé keveredtem, más célom is volt. Szerettem volna kicsit jobban felfedezni a sziget többi részét is, és egyúttal valamiként el is veszni benne némi időre.

A Dunakesziről induló komp a kezdőpont, ahonnan legurulva Horány külterületén érek újra szárazföldet. A gáton indul szigetbéli kerekezésem. A párás környezetben szinte valószínűtlenül buja és zöld növényvilág burjánzik. Kell néhány perc, míg tudatosul bennem, ahogyan lelassul az élet körülöttem. Nincs hová sietni. A horányi szabadstrandnál kitágul a tér. A zsebkendőnyi büfésor túloldalán a Duna hívogatja a szigetlakókat. Egy útmenti feszülettől nem messze telepedek le az árnyékban, és figyelem az egyébként egyáltalán nem zsúfolt partszakaszt és a nagy folyót. Ritkán érzett béke kuckózik be mellém.

Továbbindulva gyönyörködöm egy darabig a Balaton déli partjára emlékeztetően eklektikus üdülőházakban. Ezek az átmeneti tartózkodásra szolgáló gyöngyszemek valószínűleg sokkal inkább megmutatják tulajdonosaik jellemét, mint állandó lakóhelyként funkcionáló, döntően városi rokonaik. Kis alapterületű, itt-ott szégyenlősen bujkáló menedékek ezek, ahol a többnyire apró alapterületen egyenrangúan osztozik az épített környezet a bámulatosan gazdag szigetflórával. Persze itt is meg-megvillan a luxus, de az összbenyomásom mégis egy szerethető, harmonikus képet sugall. Pár száz méter az aszfalton, és máris Szigetmonostor következik (valójában közigazgatásilag Horány is a településhez tartozik, mégis teljesen más a két hely hangulata). A klasszikus falusi utcákon kanyarogva az általános iskola felé hajtok. Sajnos a helyszínben már nem ismerem fel egykori alsó tagozatos kedves táborozásunk szállását. Hiába, több mint két évtized nagy idő, és át is esett néhány ráncfelvarráson időközben az épület. A régi településmag girbegurba utcácskáin viszont jólesik kerekezni, azt érzem, rímelünk egymásra a hellyel.

Bár egy útelágazásnál rossz irányba fordulok (persze mihez képest, ugye…), némi kitérőt követően mégis csak begördülök Surányra. Vagyis inkább felkapaszkodom, mert a falvakat összekötő úthoz képest a településközpont magasabban fekszik. Itt is egyszerre van jelen az üdülőházak létéből fakadó könnyedség és játékosság, a hagyományos községi élet hétköznapisága és a sziget szinte minden pontján felbukkanó sajátos rejtélyesség. Míg a bicikli abroncsai a kaviccsal szórt úton poroszkálnak, ennek a titokzatosságnak igyekszem a mélyére jutni.

Amint a szigetre lépsz, valamit magad mögött hagysz. Valójában a teljes külvilágot. Szigeten lenni: kifelé zárt és befelé nyitott tapasztalás. Mind földrajzilag, mind lelki értelemben. Egy folyóval határolt földdarabon levés megadja azt a kegyelmet, hogy egy ideig nem kell magaddal cipelned a mindennapi zavaros ingerrengeteg valószínűtlen súlyát, és emiatt talán könnyebben tudsz kapcsolódni önmagaddal is. Nem mintha idealizálni szeretném mindezt – a szigetlét mindennapjaiban jó eséllyel nem kevés nehézséggel kell megküzdeniük az ittlakóknak, amelyek épp ebből a sajátos helyzetből adódnak. És akkor még nem is beszéltem a következőként elért apró, ám annál elragadóbb település, Pócsmegyer egyik utcáján, egy betonrézsűre felvésett jelről, amely a Duna vízállását mutatja bizonyos években, és amely a falu fekvését tekintve és a környékbeli házakra nézve kifejezetten rémisztő adatokkal szembesít.

Egy gondolat erejéig azonban visszatérnék még az előzőekhez. Ebben a néhány órában, amit a szigeten töltöttem, azt is megsejtettem, hogy szigeten lenni sok szempontból nem jelent mást, mint: kapcsolódni. Paradoxonnak tűnhet egy vízzel körülzárt területről ilyet állítani, mégis azt gondolom, hogy ez adja igazi lényegiségét. Merthogy szigeten lenni egyfajta anyaméh-élmény. A víz valójában nem körülzár, csak körülvesz. Áramlik. Teret biztosít. Lebegni tanít.

Tahitótfalu a napom utolsó állomása. Vagyis inkább csak Tótfalu, Tahi már a folyó és az azon átívelő híd túloldalán van. Emiatt a szigeten talán itt a legnagyobb a nyüzsgés is, érezni, hogy közel a külvilág. Búcsúzóul még átszelem a sziget mindössze néhány kilométeres, teljes keresztmetszetét, a Vác felé induló komp irányába.

Fáradt vagyok, de hála is van bennem. Úgy érzem, hogy messziről jött idegenként is engedte magát láttatni kicsit ez a sajátos életközösség. Ha rajtam múlik, nem utoljára találkoztunk.