Rekordszámú dalt tartalmazó, változatos hangulatú, szerintem izgalmas válogatást hoztam most is, 2025-ben először. Jöjjenek a dalok, kalandra fül!

The Black Keys: The Night Before

Kár is erről túl sokat beszélni. Új The Black Keys-nóta. Energia, tavasz, ritmus. Láb nem marad egyhelyben.

Nick Mulvey: Radical Tenderness

A brit énekes-dalszerző számait én kifejezetten kedvelem már néhány éve. Imádom azt a természetes lüktetést, ami minden szövegéből, zenei megoldásából, énekhangjából árad. Ősinek ható, jótékony dallamok ezek, amik a felszínen simogatnak, a mélyben pedig gyógyítanak, helyretesznek, elrendeznek dolgokat a maguk titokzatos módján. Ráadásul a klip is remek lett, benne egyik kedvenc természeti jelenségemmel, a "murmuration"-nel. Nick Mulvey októberben egyébként hazánkba is ellátogat, az A38 Hajón ad koncertet!

Saya Gray: Thus is why… (I don’t fall in springtime)

Egy kapcsolat végéről szól a kanadai énekesnő friss dala, szomorkásan, mégis kifejezetten játékos zenei megoldásokkal, ami miatt én például sokkal inkább érzem benne az újrakezdés lehetőségét, mint a bánkódást azon, ami elmúlt. Úgy sejtem, hogy nem ez lesz az uccsó alkalom, amikor Saya Gray ebben a rovatban szerepel.

Lázár tesók: Te vagy

Ha Nick Mulvey zenéje gyógyít, akkor a Lázár tesóké éppúgy. Mint egy hatalmas levegővétel egy erdei túrán, amitől minden sejted élettel telik meg. Gyönyörű dal, csodás hangszerelés.

4Bards ft. Cseri Hanna: Hercegek és hercegnők

Annyira jó emlék maradt a 4Bards Vegán Szexshop című nótája pár válogatással ezelőttről, hogy random rákerestem, hátha valami új szerzeményre bukkanok tőlük… és tessék! Milyen kis gyöngyszem ez is, ráadásul Cseri Hanna is remekül passzol ebbe a modern retrós, jópofa atmoszférába.

Kispál és a Borz: Fenevad

Bár én csak a Kispál és a Borz utolsó éveiben lettem rajongójuk, és talán emiatt is főleg az utolsó lemezeik állnak közel hozzám, így sem mertem egy ideig meghallgatni a Beszorult mondat címet viselő újrakezdő albumukat. Amikor pedig pár hete végre megtörtént, akkor meg azon döbbentem meg, hogy ez már majd’ két éve megjelent, miért csak most…?!. Viszont cserébe azóta is vissza-visszatérek ezekhez a nótákhoz, mert az az igazság, hogy szerintem ez egy tök jó dalgyűjtemény lett, ironikus, bölcs, érett számokkal. Kifejezetten felüdülés ezeket a Lovasi-módra tartalmas szövegeket hallgatni manapság, és a Kispál-féle riffek is még mindig gyönyörködtetnek.

Lawrence: Something In The Water

Erre a vidám, aranytorkú New York-i testvérpárra (Clyde és Gracie Lawrence) is csak úgy rábukkantam, és megragadott a belőlük áradó optimizmus és életigenlés. Azt hinnéd, hogy üde és zsenge első albumos előadók, no persze! Tizenkét éve, 2013 óta zenélnek, jelenleg a negyedik albumuknál járnak.

Ruby Amanfu: Just Be

A „Just Be”-t instavideó aláfestéseként hallottam, és rögtön megfogott. Egyszerű, megkapó, épp, mint a mondanivalója. Mint egy szeretettel felemelkedő és irányba állító mutatóujj. Ruby Amanfu egyébként egy ghánai származású amerikai énekesnő, ha esetleg.

VAN Filmzenekar: Szél

Tavaly volt tíz esztendeje, hogy bemutatták az egyik kedvenc magyar filmemet, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant. Ennek örömére októberben a Trafó Kortárs Művészetek Házában az eredeti film dalait alkotó és azóta is létező VAN Filmzenekar élőben játszotta el a jubileumi vetítés alatt a filmzenét. Ezt csak azért írom le, mert szuper élmény volt, meg azért, mert a film után külön koncertet is adtak, ahol ez a szám is elhangzott. De valójában itt nem is a dal az igazán jó, hanem a klip. Szóval ha eddig csak a zenét hallgattad volna (a Kalandra fül! listái esetében ez mondjuk öreg hiba, de te tudod), akkor kérlek, hogy most nézd a videót is. Egy párkapcsolat fentjeiről és lentjeiről szól Tenki Dalma és Georgita Máté Dezső főszereplésével, akik egyébként az életben is egy párt alkotnak. Annyira jól működnek erre a zenére ezek az életteli pillanatok, és úgy bele lehet feledkezni az arcokba, tekintetekbe, mozdulatokba, gesztusokba, hogy számomra sokadjára is megunhatatlan és katartikus élmény ez a klip. Te mit gondolsz róla?

Margaret Island: Vihar

Kíváncsian figyelem a zenekar folyamatos útkeresését, és annak állomásait. Legújabb albumukról (minden levegővétellel újra megszületünk) nagyon elkapott ez a nóta. Szeretem a ritmusát, ami olyan, mint az égen kergetőző esőfelhőké. Szinte érzem az arcomon, ahogy elér egy-két esőcsepp a szélben, de még nem tudni, hogy végül ideér-e tényleg.

Lawrence: Do

Lawrence-ék egyszerű, jópofa klipje. Receptre írnám fel legszívesebben.

Zuboly: Bulibusz

Maradjunk még kicsit jókedvűek. Ha a Zuboly őrülten áradó eklektikáján múlik, ez tuti így is lesz. Imádom, hogy nem lehet keretek közé terelni ezt a néhány bitang tehetséges zenészt, akik sok év után is újra meg tudnak lepni. Ja, és idén az ő koncertjük nyitja a Kobuci Kertet Óbudán jövő héten. (Ez a szám sajnos Spotin nincs fent.)

Kispál és a Borz: Gombok

Szép, érzelmes Kispál-nóta, amelynek egyediségéhez hozzátesz, hogy Lovasi a saját lányával, a Jules War művésznéven önálló karriert indító Eszterrel énekel. Elég jól áll nekik ez a duett.

Misztrál: Kocsi-út az éjszakában

A Misztrál-életmű meghallgatása még hátravan, de ha ilyen dalok vannak benne, mint ez az Ady Endre-versfeldolgozás, akkor izgalmas és örömteli óráknak nézek elébe. Épp egy hete volt a költészet napja, legyen ez megkésett ünneplés.

Ruby Amanfu: Breath

Még egy Ruby Amanfu-nóta a jelenlétről. Azért ez se olyan rossz.

Kispál és a Borz: Letehetetlen

Nem tudtam mást dalt hagyni a végére. Ez volt az, amit a legtöbbször hallgattam meg eddig a Beszorult mondatról, és véleményem szerint ez a Lovasi-életmű egyik csúcspontja is. Mélyre megy. Minden hallgatáskor egyre mélyebbre. És tessék figyelni ezt a hangszerelést, a körkörösséget, az atmoszféra-teremtést: egészen zseniális. Ha végighallgattad, érdemes hagyni magadnak pár perc csöndet. Szerintem gazdag csönd lesz.

Találkozunk májusban, addig is hallgassatok zenét!

Megkezdődött a tavasz második hónapja, s bár az időjárás még meglehetősen szeszélyes, egyre több lehetőségünk van kiszabadulni a négy fal közül, miközben akad azért pár figyelemre méltó esemény akkor is, ha mégis inkább beltérben programoznánk. Nézzük hát, mit nézünk áprilisban!

Szűkebb pátriámban kezdem, ahogy szoktam.

A Debreceni Tavaszi Fesztivál eseményeiről múltkor már említést tettem, így most csak visszautalok erre. Április 17-én viszont a MODEM-ben is új kiállítás nyílik, ráadásul meglehetősen helyspecifikus témában: Vigh Levente cívis életképeit láthatja a nagyérdemű. A leírás szerint a fotókiállítás „a Debrecen városképét mai napig meghatározó, magas falakkal körbezárt, titkokkal övezett jellegzetes lakóépületek, a cívisházak beltereibe és lakóiknak hétköznapjaiba” enged betekintést. A polgári lakások szerelmeseként én biztosan rá fogok szánni egy-két órát, hogy elidőzzek a fényképek előtt.

Innen indulva teheted meg te is: https://modemart.hu/kiallitas/debrecen-pairidaeza-i-vigh-levente-civis-eletkepei/

Huszonkettedik alkalommal kerül megrendezésre a Debreceni Költészeti Fesztivál 2025. április 8. és 12. között. Idén Szabó Lőrinc munkássága áll a középpontban. Bár a programok egy része a középiskolás közönséget célozza, a délutáni-esti órákban lesz kiállítás-megnyitó, temetői séta költők-írók nyomában, szerzői est, zenés-verses irodalmi műsor és meditációs barangolás is.

Itt lapozhatod fel a részletes programot: https://www.facebook.com/photo?fbid=1080626010773998&set=gm.532093919912495&idorvanity=532093289912558

Ebben a rovatban eddig még nem ejtettem szót róla, pedig sok éve hiánypótló kulturális funkciót tölt be a városban az Incognito Club az Eötvös utca sarkán. És valahogy azt érzem, hogy egyre inkább szükség van erre az energiára, amit ők beletesznek abba, hogy egy szerethető, színes, izgalmas kultkínálattal jelentkezzenek. Áprilisban is nagyon sok mindennek lehetünk részesei, ha ellátogatunk hozzájuk. Lesz például élménybeszámoló távoli utazásokról (Mississippi vidéke, Csehország), rock-, alternatív metál, egyszálgitáros és ír zenei koncert és irodalomterápiás foglalkozás is.

Itt csekkold: https://www.facebook.com/incognitoclubdebrecen/?locale=hu_HU

Ha most messzebb mennénk, de nem nagyon, akkor például ott van Mád, a tokaji borvidék egyre ügyesebb marketinggel támogatott települése, ahol az április sem marad programok nélkül.

A húsvéti hosszú hétvégére „Pohárba locsolunk” címen találtak ki sokféle színes kalandot a szervezők. Dűlőpiknik, pezsgős brunch, e-bike és gyalogtúra, kiállítás, tojáskeresés, koncert, kézműves kávé – és persze borkóstolás a nyúlon innen és túl vár mindenkit, aki erre veszi útját.

Ha belekortyolnál: https://madeinmad.hu/events/event/Poharba_Locsolunk

És ha már húsvét, akad még itt pár látnivaló az ország különböző tájain:

Tihanyban például húsvéti kincskeresésen vehetünk részt az április 18-21. közötti napokban. És hogy hol kutathatunk a tojások és édességek után? Hát a tihanyi Visszhang-dombon(-bon-bon-bon)!

De itt is hallhatod: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=923548486223380&id=100057047126424&set=a.544694127442153

És húsvétról szót ejtve természetesen nem maradhat ki a Hollókői Húsvéti Fesztivál sem, ahol valószínűleg ismét nagyon sokadmagunkkal élhetjük át a hagyományos paraszti húsvétok hangulatát. De tessék vigyázni, mert itt szem, haj, és talán ruha sem marad szárazon!

Placcs: https://www.husvetifesztival.com/

Ha pedig simán csak a tavaszi megújulást szeretnénk átélni, mi lehet erre ennél alkalmasabb, mint egy virágtenger közepén magunkba inni a színeket és az oxigénmolekulákat? Már elkezdődött, de április 21-ig még tart a tulipánszüret a Balaton déli partján, a Kőröshegyi Levendulásban.

Több infó innen szakajtható: https://www.koroshegyilevendulas.com/tulipanszuret2025

Hollókő után húsvétot és tavaszt említve talán a második település, ami feldereng szemeink előtt: Szentendre, annak is a skanzenje. Most mégis a teljes Duna-parti városról szót ejtenék, merthogy április 26-ig számos kulturális program vár minket a Szentendrei Tavaszi Fesztivál keretében.

Nem kezdek bele a műsorolóba, viszont itt lehet lapozgatni a füzetet: https://issuu.com/szentendreiteatrum50/docs/szentendrei_tavaszi_fesztiv_l_2025

Ha pedig már jól megtelt a tüdőnk friss levegővel az ország különböző tájain, hagyjuk, hogy kicsit újra összepiszkolódjon, merthogy a legmenőbb kulturális kalandok továbbra is a fővárosban várnak minket.

A Szépművészeti Múzeumban április 21-ig még elcsíphető a meghosszabbított időtartamú Munkácsy-kiállítás.

A vizuális művészet nagy ünnepe minden évben a Budapest FotóFesztivál, amelynek legtöbb - de mint lentebb is látszik majd, nem minden - eleme idén március 28. és május 11. között várja az érdeklődőket. Elég sok néznivaló lesz, az én figyelmemet három kiállítás keltette fel igazán ezek közül:

A Műcsarnokban Peter Lindbergh ikonikus német divatfotós első hazai kiállításán ámuldozhatunk nem keveset, egészen június 22-ig. A mesterien fényképezett alkotásokról nem kisebb arcok is visszanéznek ránk, mint Kate Moss, Brad Pitt, Monica Bellucci, Adrien Brody.

A Capa Center a Nagymező utcában Sylvia Plachy kiállításával (címe: „Ajándékok a XX. századból és azon túl”) örvendezteti meg az értő szemeket. A magyar származású művész a humanista fényképészeti stílus művelőjeként mélyen emberi és izgalmas képeken keresztül fotózta végig a világot. Kiállítását augusztus 31-ig tekinthetjük meg. 

Ha már itt járunk, szerintem igazán figyelemre érdemes lehet egy másik kiállítás is, amely viszont csak április 27-ig látogatható. Hasonló, de mégis ugyanolyan – Felismerhetetlenségig átalakuló szubkultúrák Ausztriában és Magyarországon a címe, és a változóban lévő osztrák és magyar vidéki közösségi lét, a falusi kiskocsmák, talponállók hangulatába enged bepillantást párhuzamos benyomásokon keresztül.

Tessék mosolyogni, ééééés: https://www.budapestphotofestival.hu/, valamint: https://capacenter.hu/

No, de ennyi most már tényleg legyen elég egyszerre, májusban pedig kikérdezem, ki merre járt!

Búcsúzóul azért még idevetek egy szívemnek kedves programot, amin már többször részt vettem. Bár csak május végén jön majd, de a különféle regisztrációk miatt a következő ajánló idejére valószínűleg már esélytelen lesz behuppanni, ezért most mondom: május 22. és 25. között ismét Budapest100, egy igazi emberi-építészeti-kulturális ünnep, ahol a kopottságukban is gyönyörű fővárosi épületek és lakóik engednek be minket udvaraikba, történeteik közé. Az idei fesztivál a városi zöldfelületek témakörét járja körbe, így a nyitott házak is ezen megoldások megvalósítói közül kerülnek majd ki.

Minden lényeges infó itt: https://budapest100.hu/

Tessék nagy levegőt venni, útrakelni, nyitottnak maradni!

Májusban találkozunk!

Zeneünnep volt március 21-én a városligeti Magyar Zene Házában. (Zeneünnep persze Debrecenben is lesz nemsokára, épp március 29-én, szombaton, a Made in Debrecen Fesztivál keretei között, de erre már felhívtam a figyelmet korábban.)

Ez az ünnep, ami a mostani élményírás tárgya, egy hosszú ideje várt újbóli találkozást is jelent egyben számomra. A 2015-ös Campus Fesztiválon, a Víztorony helyszín alagsorában, babzsákokon elnyúlva, sokadmagammal láttam-hallottam először (és ha emlékeim nem csalnak nagyon, akkor utoljára is) játszani a Makrohang zenekart. Én magam nem ismertem őket korábbról, bár nem is létezett még régóta ez a formáció, kókuszoscsemege fedőnevű korábbi bloggertársamnak viszont a mai napig hálás vagyok, hogy lelkesen ajánlotta nekem őket, mert arra a koncertélményre máig a legjobbak között gondolok vissza. Később túl sok alkalmam ugyanakkor nem is lett volna újraélnem az élményt, mert egy-két évvel később szétszéledt a háromfős brigád, és különféle zenei formációkban (Jazzbois, New Fossils, stb.), vagy épp otthon a négy fal között érlelte tovább azt a hihetetlen tehetséget, ami egyenként bennük rejtőzik. Épp ezért volt igazán szívderítő fejlemény, amikor 2023 környékén felröppent a hír, hogy újra összeállhat a zenekar. Ez pedig - mindennek hála! -  meg is történt, sőt, az annak idején félbemaradt első albumukat is befejezték, és néhány nappal ezelőtt immár elérhető is, ez a mostani márciusi alkalom – a csillagászati tavasz kezdete után egy nappal – pedig így rögtön albumbemutató koncertté is válhatott.

No de mi is az a Makrohang? „Jazz metálosoknak” – ahogy a szlogenjük mondja. Egy háromfős csapat: Czirják Tamás, Gyányi Marcell és Nagy Gergely – egy dobos, egy basszusgitáros és egy gitáros. Instrumentális fúziós zenét játszanak, de olyan kombóban, hogy arra nincsenek szavak. Én is csak keresni fogom őket még egy darabig, aztán átadom majd a teret a koncertfelvételeknek.

Egyébként ők sem beszélnek sokat. Kiérlelt és önazonos koncepciónak tűnik, hogy egy szó nélkül nyomják végig a közel másfél órás koncertet, de baromira nem is hiányzik, hiszen ahogyan és amit játszanak, ahhoz nem lehet semmit hozzátenni. Egy tavalyi Kolorádó Fesztiválos fellépésen találtak rá arra a színpadképre is, amit ezen a márciusi koncerten is használnak: egymás felé fordulva, egyfajta háromszögben (vagy körben) játszanak, így a zenei intimitás is megmarad közöttük, miközben a színpadot a nézőtér közepére helyezve a közönség tagjai is ugyanazon belső létezési mód befogadottjaivá válhatnak. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a forrás folyamatos lüktetése ugyanúgy hullámzik végig és tölti fel energiával a köré szerveződött részeket.   

Elsőre az tűnik fel, hogy ez a közönség más, mint a többi. Örömteli, türelmes, kiegyensúlyozott. Tudja, hogy hová érkezett, és érti, értékeli ennek jelentőségét. Talán ezért is lehet, hogy a koncert kezdetén, a fények elsötétedésekor mágikus csend lesz úrrá a termen. Mintha valami egyszeri és meg nem ismételhető szeánsz közös részesei lennénk. Mintha egy kis időre visszatalálnánk ahhoz az ős-élményhez, amit a zene szentsége jelent. Aztán megjelennek a srácok, felveszik a hangszereiket, és elkezdődik az utazás. Azon kapom magam, hogy folyamatosan mosolyra húzódik a szám. Jólesik becsukni a szemem, mert a Magyar Zene Háza koncerttermének akusztikája tényleg egészen elképesztő, de nyitva tartani sem esik nehezemre, mert a Kiss Lóri által kitalált, zenére illesztett fényjáték is gyönyörködtet. Jön egyik dal a másik után a zenei és ritmusváltásokkal, félbehagyott, önmagába záruló vagy épp egyre inkább kinyíló megoldásokkal. A dobütemeket és gitárfutamokat hallgatva mintha a közönség elemeként én magam is hangszer lennék, és soha rosszabb behangolást ennél. És bár sokszor tetőtől talpig átfut rajtam a libabőr, ezzel együtt az a részem is messzire emelkedik, ami több bennem, mint hús és csont. Az egyik tudattalanul távolira táruló gitárhangzat közben konkrétan eljátszom a gondolattal, mintha ebben a szent pillanatban nekivágnék az univerzum határtalan sűrűjének, és csak fúrnám bele magam a csillagok milliárdjai közé.

De mire túlságosan is emelkedetté válnék (bár talán már késő), elhangzik a szívet-lelket egyszerre dédelgető és cafatokra tépő finálé. A srácok a múlni nem akaró ováció közepette összenevetnek, átölelik egymást, meghajolnak, és lesétálnak a színpadról. Nem hat rájuk a visszataps kérlelése. De valójában nem is hiányzik. Ez az élmény ennél teljesebb nem lehetett. Ők megtették, amit tudtak: néhány száz embert egy koncertnyi teremtés ideje alatt most (legalább) néhány napra megváltottak. Nem lehetünk elég hálásak ezért.

Parthenopé – Nápoly szépe

Napokig abban az álomszerű, édes, fájdalmas lebegésben éltem, ami ennek a mozgóképnek a sajátja. Paolo Sorrentino rendező a filmje főszereplője, a gyönyörű Parthenopé életén keresztül Nápolyról szól – arról a sokfajta kettősségről, amit ez a város (is) hordoz magában: a szent és a profán, a szenvedély és a fásultság, a szép és a torz, a végtelennek tűnő, de gyorsan elfogyó idő illúzióiról. A Parthenopét játszó színésznő, Celesta dalla Porta igazi múzsa, a lélegzetelállítóan szép, egyben okos nő, akinek egyszerre áldás és talán átok ez a két tulajdonsága, aminek helyes megélésével egész életében küzd. A Parthenopé óda az ifjúsághoz, a szépséghez és Sorrentino szülővárosához. Lassú és a rendezőhöz híven olykor meghökkentő film, nem fog mindenkinek tetszeni, de ha hagyod, hogy a film atmoszférája csendben átitasson, akkor nem mindennapi élménnyel ajándékoz meg. A bravúros operatőri munka és a tündöklő főszereplő miatt pedig végig nehéz levenni a tekintetet a vászonról.

Miénk lesz a holnap

Valahogy úgy alakult, hogy néhány héten belül két olasz filmet is elcsíptem a moziban. Ez utóbbit is többen ajánlották a közösségi oldalakon, és a Parthenopé előtt elém került az ajánlója is, amely egy keserédes, élettel teli történetet ígért a második világháború utáni évekből. Ígéretét tulajdonképpen be is váltja, azzal a lényeges különbséggel, hogy ez leginkább mégis egy dráma a családon belüli erőszakról, amelynek fájdalmát a rendezőnő (aki egyben a főszereplő is) itt-ott oldani próbálja azzal, hogy az erőszakos részeket a szereplők leginkább eltáncolják, andalító szerelmes dallamokra. Ezzel a meghökkentő megoldással egyrészt valóban oldja a feszültséget, másrészt viszont meg is tartja azt, hiszen mindannyian tudjuk, mi történik mindeközben valójában. Paola Cortellesi Deliája egy sokat tűrő, a megpróbáltatásokba és az elnyomásba beleszürkült háziasszony, aki úgy próbálja ellátni napi teendőit, hogy nézőként végig azon szurkolunk, hogy találja meg magában azt az erőt, ami segíti őt továbblépni ezek közül a körülmények közül. Delia arcának minden rezdülése fantasztikus, egyszerre van rajta a végtelen fásultság, a megpróbáltatások, és emögött mégis egyfajta dac, a túlélés rejtett ereje. (A film eredeti címe - Holnap is lesz nap - szerintem jobban ki is fejezi ezt, de értem, hogy miért változtatott a magyar forgalmazó.) Ebből a csöndes kitartásból ered a film olykor felfénylő lágy derűje, humora is. A mozi lezárása egyszerre meglepő és szokatlan módon felemelő, itt értjük meg, hogy mi is volt a rendező igazi célja. Összességében tehát nem könnyű alkotásról van szó, de abszolút megéri próbát tenni vele.

A brutalista

Brady Corbet forgatókönyvíró-rendező vállalkozása ambiciózus és zavarba ejtő. Először nyilván a hossza döbbenti meg az embert: 210 perc, ami ráadásul egy tizenöt perces szünettel van megszakítva, ami a beépített számlálóval együtt tulajdonképpen része az élménynek. Egyedi az operatőri technológia is, a ma már kevéssé használt Vistavision részletgazdagabb képet eredményez, és a szemcsés, fakó hatás tényleg nagyon passzol a film hangulatához: kicsit olyan, mintha egy hetvenes években készült mozit néznénk. A történet is epikus, íve több évtizedet ölel fel, kiemelt epizódokon keresztül. Tóth László, a koncentrációs tábort megjárt, eredetileg felső-középosztálybeli származású építész Amerikában próbál új életet kezdeni, miközben arra vár, hogy felesége is megérkezzen hozzá. Próbál beilleszkedni az ígéret konformista földjén, ahol művészi elhivatottsága miatt is kilóg a sorból.

Gondos mondatokban próbálok fogalmazni, miközben a filmet leginkább ellentétpárokkal lehet körülírni: monumentalitásra törekvő, ám sokszor trükkösen költséghatékony beállításokkal-jelenetekkel operáló; óda a borzalmak túléléséről és esszé a túlélésbe történő mégis belehalásról; a művészet mindent átható lényegét hangsúlyozó, és egyben a művészet öncélúságát, kívülállók számára soha-meg-nem-érthetőségét megmutató; történet fájdalomról és szenvedélyről, jótevőkről és rosszakarókról, kiszolgáltatottságról, függőségről és mindvégig (ki)tartásról… De talán leginkább mégis az emigránslét, az alá-fölérendeltség, a „se kiköpni – se lenyelni” életérzés átadásában a legerősebb. És a film kétszáztíz percének minden pillanatában ott van az Amerikába érkezést megelőző borzalmak elmondhatatlansága. Adrien Brody játéka természetesen fantasztikus, Guy Pearce alakítása is aligha felejthető, a carrarai márványbányához érkezés földöntúli hatása retinánkba ég, a sok javarészt magyar helyszín is pazar… De azért nehéz film ez. Sok mindent értékelek benne, de nem mindent, és talán nem is mindent értek. Az a fajta film, amit jó, hogy megnéztem, de nem biztos, hogy valaha is szeretném még újraélni az ezzel együtt járó élményt.

A vad robot

Ritkán szoktam animációs filmeket moziban nézni, de erről a meséről annyi jó véleményt olvastam, hogy az egyik utolsó vetítési napon végül behuppantam rá. Hogy a végén aztán hüppögve álljak fel... Merthogy komoly érzelmi utazásra hív ez a közel kétórás alkotás, aminek nagy trükkje, hogy magunkfajta lények szinte egyáltalán nem szerepelnek benne, helyettük egy háztartási robot és egy erdőnyi állat tanít meg minket arra, hogy mitől is lennénk amúgy igazán emberek. Gyorsan pörög a jövőben játszódó történet, amelyben egy vihar miatt egy szigetre vetődő robot próbálja magát hasznossá tenni, így lesz végül kénytelen-kelletlen egy madárka pótszülője. Én magam rendesen meglepődtem, hogy amikorra nagyjából eljutottunk odáig, amit a sztori ívében látni véltem, még mindig csak a film felénél jártunk. Szóval egészen gazdag ez a történet, elég fontos mondanivalókkal, emlékezetes pillanatokkal. De fogalmazok ennél bátrabban is: szerintem az animációs alkotások legjobbjai közül való. Amikor egy ilyen filmet látok, mindig mély hálát érzek, hogy nézőként részese lehettem. Jó szívvel ajánlom.

Jó lesz vigyáznom ezzel a rovattal. Mióta elkezdtem rendszeresen írni, azon kapom magam, hogy sokkal kevesebb programra járok. Mintha azzal, hogy felkutatom és csokorba gyűjtöm a következő hetekből azokat, amelyeket szívesen megnéznék, közben már félig-meddig meg is élném őket. Talán az a jó öreg dilemma játszódik le a tudatalattimban, hogy elképzelve minden színesebb, izgalmasabb, mint a valóságban. Ami persze hülyeség, hiszen csak más. De az mindenesetre igaz, hogy végignézve az elmúlt néhány bejegyzést ebben a témában, nos, a tervekhez képest sokkal visszafogottabb lett a felfedezési ráta. De ki tudja, hátha pont ezzel a mostani ajánlóval fordul meg a trend!

Nem hagyhatom ki a felsorolásból már rögtön itt az elején a Made in Debrecen Fesztivál-t, amelynek során immár negyedik alkalommal veszi birtokba a zene Debrecen utcáit, tereit, bel- és kültéri helyszíneit. Tessék bevésni a naptárba: március 29.! Ha jól számoltam össze a kilenc különböző helyszínen (Incognito, Sikk, Bakelit, Stay, Spontán Bár, DESZ24, Modem, Ifiház, Ifiház Galéria) sorjázó koncertek számát, akkor reggel 10-től akár aznap éjfél utánig 192 x 20 perc zenei élmény vár az a dallamokra fogékony közönségre.

Bővebb infó: https://www.facebook.com/madeindebrecenfesztival

Két különlegesebb zenei programot is ajánlok kissé távolabbról. Az egyik a Debrecen testvérvárosából, a japán Toyamából érkező ütős csapat, a YAMATO, amely várhatóan most is ritmust ad a tavasznak új műsorával, melynek címe: Az emberi erő ereje (időpont: április 7., 19:00). A másik a színházi produkciókon túl önmagát egyre inkább énekesnőként is megmutató Gubik Petra és zenekarának fellépése, szintén a Kölcsey Központban, április 10-én 19 órától. Utóbbi a Debreceni Tavaszi Fesztivál keretein belül megrendezésre, amelynek egyéb programjai is megérik a figyelmet.

Itt érdemes kutakodni: Közelgő Programok – Kölcsey Központ

Maradunk a zenénél, de Budapestig megyünk, és kiállítást nézünk: a városligeti Magyar Zene Háza március 11-től új időszaki kiállítással gazdagít bennünket. Címe: SILENT. - Zenei utazás a világ körül. Megmondom őszintén, erős bizsergést érzek már attól, amit az ajánló megsejtet ebből az élményből. Több mint 30 országban, több mint 100 előadóval forgatott filmek avatnak be bolygónk különleges zenei hagyományaiba, az élő zene varázsába. A kiállítás emellett több érzékszervre ható élményt kínál különféle installációival. Hogy ez azt jelenti-e, hogy ez egy immerzív kiállítás lesz, még nem tudom, de végre újra le tudtam írni ezt a szót. Jesssssz!

Itt láthatsz-hallhatsz többet: LISTEN. – Zenei utazás a világ körül

Nem lesz meglepő, hogy a fotókultúra is újfent képviselteti magát a márciusi bejegyzésben. A Mai Manó Ház kiállítása - mint oly sokszor már - most is különlegesnek ígérkezik. Koffler Kamilla, művésznevén Ylla a modern állatfotózás úttörőjének tekinthető, aki az 1930-as évektől állatkertekben, műtermekben és terepen is fotózott, és bensőséges kapcsolatot alakított ki fotóalanyaival. A kiállítás február 20. ás április 6. között tekinthető meg.

>>> Ylla: A modern állatfotózás születése | Mai Manó Ház

Ha már Budapestig eljutottunk, menjünk kicsit tovább is, és a szellem mellett fizikai testünket is tápláljuk. Másodjára kerül megrendezésre a Taste Balaton Fesztivál március 7. és 16. között, melynek során kedvenc tavunk körül számos gasztrokulturális programba kóstolhatunk bele. Az eseménysorozat a 365 napos Balaton-élményt igyekszik népszerűsíteni, helyszínei is egész évben nyitva tartó vendéglátóhelyek (szám szerint huszonöten). A honlap étvágygerjesztőként workshopokat, zenés és humoros vacsoraesteket, kerékpártúrákat, divattal kapcsolatos beszélgetéseket, kiállításokat kínál, nem kevés interaktivitással. Mmm, szinte érzem a fenséges illatokat, ahogyan a borospohár és a színes asztal fölött a végtelennek tetsző tó tükrét bámulom... 

Nyami: Taste Balaton | A BALATON LEGKEREKEBB GASZTRO FESZTIVÁLJA

A március ugyanakkor a barlangok hónapja is, és mitagadás, jól is esik kimozdulni már a szabadba, hogy eljussunk egy hegyig, aminek van barlangja, ahol aztán végre újra zárt térbe kerülhetünk.

A lillafüredi Szent István-barlangban több alkalommal is (március 8., 22., 29.) speciális hosszú túrán vehetnek részt az érdeklődők, melynek során ritkán látogatható területek is feltárják titkaikat. A túra időtartama 50 perc, és különösebb felszerelés nélkül bejárható.

Infók: (1) BARLANGOK HÓNAPJA - SPECIÁLIS HOSSZÚ TÚRA A SZENT ISTVÁN-BARLANGBAN | Facebook

Aki pedig a fentebb részletezett balatoni ízélmények előtt, után, közben kukkantana be a föld alá, azoknak a balatonedericsi Csodabogyós-barlang kínál hasonló kalandokat március 8-án és 30-án. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park különleges látványosságát azért kicsit kalandvágyóbbaknak ajánlanám, és semmiképp se teli hassal, mert a barlang egyes részein könnyen lehet, hogy megszorul a pocak.

Bejárat a föld alá: Csodabogyós-barlang 

De ha újra visszajöttünk a felszínre, időzzünk még kicsit a városi természetben, mielőtt hazaindulunk.

Az ELTE Füvészkertjében március 29. és április 6. között Sakura ünnep lesz, ami a japán cseresznyefa-virágzás ürügyén a távol-keleti kultúra különféle aspektusait hozza közel hozzánk, nyelvórák, workshopok, haikuversenyek, ikebanakiállítások, harcművészeti bemutatók és miegymások révén.

Itt nyílik: Sakura ünnep a Füvészkertben | Füvészkert

És ha ennyi kalandtól feltöltődve visszaérkeztünk Debrecenbe, ne feledjük, hogy Cseri Hanna rendezésében és zenéjével megnézhető a Vojtina Bábszínázban a Tükörszem című bábelőadás, amit Mikołaj Łoziński Ida meséi című meséje alapján írt Zrinyifalvi Eszter és Hanna. Egyébként is régóta szeretnék eljutni a Vojtina valamelyik produkciójára, csak eddig nem volt jó indokom. Most már nincs kecmec.

Ha belenéznél a tükörbe: Mikołaj Łoziński - Zrinyifalvi Eszter - Cseri Hanna: Tükörszem -

Ha pedig végképp elfáradtál, és már ahhoz sincs se erőd, se kedved, hogy kimozdulj a lakásból, de a kultúra iránti lelkesedésed és nyitottságod még megmaradt, elég csak bepötyögni a klaviatúrán, hogy eszinhaz.hu, és csuda dolgokat lehet látni. Most éppen, március 5-től 10-ig a feltörekvő rendezőgeneráció egyik legtehetségesebbnek tartott tagjának, Tarnóczki Jakabnak a rendezését, a Melancholy Rooms-t lehet elcsípni felvételről egy olcsóbb színházjegy megvásárlásával, a Katona József Színház művészeivel.

Én ennyit tudtam tenni azért, hogy a márciusod színesebben teljen. A többi rajtad múlik!

Áprilisban pedig újra nyakunkba vesszük az országot.

Futni mentem

Régi mániám, hogy tanulnunk kellene a csehektől filmkészítés terén. Elég sok filmet láttam már tőlük, és nagyon szimpatikus, hogy legtöbbször egyszerű történeteket mesélnek el, mély emberismerettel, jó humorral és nagy szívvel. A 2019-es Nők, ha futnak ugyan nem a legerősebb mozijuk, de nem véletlen, hogy egymilliós nézettséget hozott odahaza a bemutatásakor. Mert az alapötlete - a férje emlékének egy lányaival közös maratonnal adózó feleség - és az alapötletből fakadó történetszerkezete szerintem zseniális. Mondhatnám tökéletes érzelmes-humoros vígjátékrecept.

Az pedig már a magyar producereket is dicséri, hogy meglátták benne a lehetőséget, és hogy ebből hazánkban is működőképes vígjátékot lehetne készíteni. Úgy alakult, hogy elég későn, bőven túl a hatszázezer nézőn jutottam el moziba, hogy megnézzem a filmet. És nem bántam meg.

Az a személyes véleményem, hogy a Futni mentem rengeteg tehetséges alkotó kivételesen ihletett munkája. A két hazai forgatókönyvíró (Divinyi Réka, Miklya Anna) ügyesen nyúlt hozzá a sztorihoz, leginkább a karaktereken belüli és a közöttük lévő konfliktusok miatt lett árnyaltabb és izgalmasabb a film az eredetihez képest, több mélységet kapott a történet. Remek a zene, gyönyörűek a fények, igazán jó ritmusú és feszes a vágás, nincs üresjárat. Jólesőek a hazai közönségnek szóló poénok is. Leginkább mégis két dolgot emelnék ki. Az első, hogy fantasztikusak a színészek, egytől egyig öröm nézni mindenkit a vásznon. A másik, hogy szerintem ez a film Herendi Gábor eddigi legjobb rendezése. Az emberi szituációk, a képi beállítások és megoldások, a poénok időzítése és módja - minden működik. És mindez látszólag könnyedén, sok szívvel levezényelve. Pedig tudjuk, ami könnyednek tűnik, abban van a legtöbb meló. Nagyon remélem, hogy még rengetegen és sokszor megnézik a Futni mentemet. És ha az kell ahhoz, hogy megtanuljunk szerethető, egyszerű, rólunk szóló, humort és érzelmet is bőven adagoló történeteket alkotni, hogy cseh filmeket hozunk alapanyagnak, ám legyen. Mert hiszek abban, hogy ha sok ilyen film készül, mint ez, attól mindannyiunknak jobb lesz: társadalmi terápiának sem utolsó megoldás.

Hogyan tudnék élni nélküled?

Természetesen beszélnünk kell "a magyar Barbenheimer" másik feléről is. Én kifejezetten bírom Orosz Dénes filmrendező erőfeszítéseit annak kapcsán, hogy a könnyed romantikus vígjátékokat elhelyezze a modern magyar film térképén. Alkotásai (Poligamy, Coming Out, Seveled) közül valamiért én a legutóbbit kedvelem legjobban, elsősorban remek hangulata és Tenki Réka önfeledt játéka miatt. Jelen esetben a Demjén Ferenc slágerei köré épített mozival hozott anyagból dolgozott, nem a saját ötletét vitte filmre és kvázi-musicalt sem rendezett eddig. Ennek ellenére bizakodva ültem be a moziterembe.

És hát... azt kell mondjam, én azért kicsit jobbat vártam. Nem mintha rossz lenne ez a film, csak szerettem volna, ha kevésbé suta néhány jelenet, ha itt-ott jobban működnek a tánckoreográfiák, ha néhány esetben nem érthetetlenül rossz a szájszinkron, ha pár poén erősebb és jobban ül, ha kevésbé klisés a nyári szerelem kibontakozásának a története.

De! Amikor már elfogadom, hogy oké, ez nem olyan jó, mint reméltem, szép lassan mégis működni kezd a dolog. Ebben szerintem két tényezőnek van elévülhetetlen érdeme: Demjén Ferenc (és zenésztársainak) időtlen és szívvel-élettel teli dalainak és a két főszereplő közötti kémiának. Elhiszem nekik, hogy mindaz megtörténik, amit a vásznon látok - és ez bőven elég. És részese lehetek egyébként kifejezetten erős jeleneteknek is - lásd a Darabokra törted a szívem táncpárbaját vagy a címadó dal egészen pazar és gyönyörűen hangszerelt tetőjelenetét. Nekem tetszenek azok a kanyarok is, ahogy eljuttatják az alkotók a két főszereplőt a kissé szokatlan hepiendig, amivel sikerül némi mélységet adni a történetnek. Annak ellenére tehát, hogy megérdemelt volna egy még jobb mozit, érteni vélem a hájpot, ami e körül a film körül is kialakult, és tulajdonképpen örülök is neki.

Áradás

Amikor pár hete végignéztem ennek az idei Oscar-díjra jelölt lett(-belga-francia) animációs filmnek az ajánlóját, nem is igazán tudtam, mire gondoljak. Az rögtön átjött, hogy kivételes alkotásról van szó, de a Pixar-rajzfilmekhez szokott szememnek elnagyoltnak tűnt a figurák ábrázolása, és az is különös volt, hogy úgy tűnt, egy szó nem hangzik el az egész filmben (és ez valóban így is van). Annyira azért megmaradt bennem, hogy amikor kicsit később elém gördült egy-két elismerő mondat a moziról, eldöntsem, hogy mindenképp meg akarom nézni.

Sajnos csak a délutáni műsorsávban adják, de azért ez bőven nem (csak) gyerekeknek szóló történet.

Kicsit nehéz is róla beszélni, mert csöndesen elsöprő élményét elsősorban lenyűgöző vizualitása adja. Egy fekete (sötétszürke?) macskát követünk egy láthatóan ember utáni világban, amikor váratlanul özönvízszerű áradás borítja el az ismert tájat, és neki, valamint a környéken élő néhány állatnak menekülnie kell. (A képsor, ahogyan megérkezik a víz, brutális libabőr.) Erről az utazásról szól ez a film, de valami olyan látomásszerű, fantasztikusan szép animációban, amilyet én még sohasem láttam. Engem teljesen beszippantott, ahogy földön-vízen-levegőben megyünk együtt ezzel a kis állattal, és közben figyeljük a többi sorstársához való viszonyának alakulását. Nem árt, ha van a filmhez a nézőben némi spirituális nyitottság, de ettől függetlenül is lenyűgöző az az atmoszféra, ami körülvesz erre a röpke másfél órára. A hangulat fenntartását egyébként az animációhoz és a mondanivalóhoz tökéletesen illeszkedő zene is szépen támogatja. Én biztos, hogy órákig tudtam volna még nézni ezt a történetet, aminek az ereje szerintem a mozivásznon jön át igazán. Számomra döbbenetes élmény volt. Néhány gyerkőc körülöttem azért hamarabb megunta.

Véletlenül írtam egy könyvet

Lakos Nóra rendező már első nagyjátékfilmje, a Hab debreceni közönségtalálkozóján is említette, hogy nagyon közel áll hozzá az ifjúsági film műfaja, ami hiánycikknek számít a magyar mozikban. Elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, hogy ő a Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivál alapítója, művészeti vezetője is. Ritka alkalom, hogy hazai film külföldi író regényét vegye alapul, jelen esetben mégis ez történt: Annet Huizing holland szerző Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című munkája jelenti a történet vázát, amit Lakos Nóra még újabb mellékszálakkal gazdagított.

Kíváncsi voltam erre a filmre, és azt reméltem tőle, hogy szerethető lesz. Ehhez képest sokkal többet kaptam. Már az első pillanatok, az ötletes főcím behúz a tüneményes főszereplő világába, és a film igazi bravúrja, hogy egészen a végéig fogja majd a kezem. Nem vár el semmit tőlem, mégsem lennék sehol máshol. Olyan lehengerlő az a képi és lelki gazdagság, ami ebből a filmből árad, hogy az párját ritkítja, főleg egyébként is rosszkedvű világunkban. A tizenéves Nina útját kísérhetjük egy darabig, amikor szembe kell néznie önmaga mélyebb megismerésével, írói szárnypróbálgatásainak nehézségeivel és gyászának feldolgozásával évekkel korábban elhunyt édesanyja miatt. A kislányt játszó Demeter Villő szinten egyfolytában a vásznon van, és egyedül is elvinné a filmet, mert minden rezdülését lessük, értjük és átéljük. De ott van még mellette hálás szerepben az apát játszó Mátray László, a ragyogó Rujder Vivien, az imádnivaló Zsurzs Kati, a karakán Tenki Réka, a jóságos Mucsi Zoltán (aki végre kapott egy kicsi, ám annál frissebb, remekebb szerepet) és folytathatnánk a sort. Lenyűgözőek a helyszínek, a berendezés, az apró trükkök, a színek pazar használata. Lakos Nóra valóban nagyon érti ezt a nyelvet, érezni áradó mesélőkedvét, finom humorát, és lehet bámulni hihetetlen kreativitását és kifogástalan ízlését. Képkockáról képkockára tökéletesen végiggondolt alkotás ez, ahol szerintem többedik nézésre is feltűnik valami új árnyalat színeiből, rejtett ötleteiből. Ami számomra azonban - a fentieken túl - igazán maradandóvá teszi ezt a mozit, azok az apró gesztusok, mozdulatok, rövid jelenettöredékek, ahogyan a szereplők egymásra reagálnak. Most is elszorul a torkom például attól a talán összesen egypercnyi résztől, amikor a Balaton felé autózva felhangzik a rádióból az anya egykori kedvenc dala, amiről a kislány is nemrég szerzett tudomást, és látjuk, ahogy elöntik az érzések, miközben egyszer csak észrevesszük a mindig erős és derűs apát is, ahogy vezetés közben csöndben a könnyeivel küzd. És aztán ahogy a dal közben apa és lánya felismeri ebben a hiányban egymás küszködését, miközben a kisöcsi a másik ülésen játszik, és nem is figyel arra, ami történik... Fantasztikus jelenet.

Akkora szíve van ennek a filmnek, kérem, hogy belefér a fél világ! És amikor most napokkal később visszagondolok rá, leginkább azt az éteri ragyogást látom, ami körbelengi, és amiből egy adagnyit nézőként mi is magunkkal vihetünk. Kincset lehet találni a mozikban, hahó! Nem mindennapi dolog ez, érdemes megbecsülni. 

A Kalandra fül! novemberi kiadása is burjánzó eklektikába burkolózik. Tizenkét szerintem remekbe szabott dal, amiket mostanában fedeztem fel, keresi egymás társaságát. Én úgy látom, hogy jól megvannak együtt. Remélem, hogy veletek is!

Platon Karataev: Nem felelhet

Transzcendens posztrock. Én legalábbis így fogalmaztam meg magamnak azt a műfaji keretet, ahová néhány év alatt a csöndes, igényes folk-popból eljutott a Platon Karataev. Emelkedett és sötét, súlyos és szárnyaló zene ez, univerzumokat összecsomózó és az idegenséggel farkasszemet néző lelki-szellemi nekiveselkedés. Zenéjük kisodor a végtelen űrbe, hogy ott aztán sosem halkuló védőmantraként visszhangozzon benned mindörökké. A jövőre érkező új albumról megjelent Nem felelhet – Csoóri Sándor szövegeinek felhasználásával – ezt a világot építi tovább, amelyhez most egy kivételesen szuggesztív, felkavaró és elgondolkodtató videoklip is társul. Ritka és elemi erejű találkozás.

Noga Erez: DUMB (live)

A klipválogatás és -sorbaterelgetés zsigeri örömöt jelentő óráiban mindig lehetnek meglepetések. Most például ezt a klipet sodorta elém szinte az utolsó pillanatban az elektromos szél. Az izraeli énekesnőről már hallottam, viszont tőle még keveset hallgattam. No de ez a vagány, életteli nóta tesz róla, hogy innentől az előbbi helyzet alapvetően megváltozzon.

cserihanna: Nem tudsz aludni?

Cseri Hanna debütáló albuma, a 2023-as Kikötő után elég hamar meg is érkezett a második, a Hirtelen mélyül. Bár azt kell mondjam, hogy ez nekem most (vagy már) nem jelentett akkora revelációt, mint a tavalyi első, azért így is nagyon rendben van. Ez a konkrét nóta pedig szintén igazán cserihannás. Költői. Üde. Illetlen. Gyermeki. Szürreális. Mai.

Aaron Frazer: If I Got It

Jöjjön most egy kis minőségi soul egy különleges hangú amerikai énekes előadásában. Már az első ütemeknél érzed, hogy besüt a napfény az ablakon, és indulnál is felfedezni a világot. Négyéves dalról van szó, de lehetne ötvenéves is, mert az a fajta, ami soha nem öregszik.

L.A. Suzi: Társaságban

Szalai Anna és Dorozsmai Gergő kétszemélyes bandája teljes őrület, de közben meg azért van benne rendszer… meg szív, nem is kevés. Bőven akad még felfedezni való a zenéjükben, elég, ha csak azt veszem alapul, hogy mindhárom albumukba belehallgattam, és mindegyik teljesen más hangulatokat idézett meg. Ebben a mostaniban például a Csaknekedkislány énekesével, Csepella Olivérrel mondanak ki nagy igazságokat magányról és mulatozásról. Is.

Molnár Tamás, Lábas Viki: Sehovavaló

Molnár Tamástól egyre több figyelemre méltó közreműködést és nótát látok az utóbbi időben. Ez a nyolcvanas éveket idéző, mégis mai, igényes popdal is kifejezetten jól működik, és a klip is igen kreatív lett.

Hiperkarma: Tik-tak

A Hiperkarma legújabb albuma, a 2024-es Szólni kell kissé zavarba ejtő élmény. Bár nekem kifejezetten bejöttek Bérczesi Robi utóbbi tíz évben született „napsütötte” nótái, úgy tűnik, mintha ezzel az albummal eljutott volna egy olyan pontra, ahonnan nehéz továbbmenni. Olyannyira letisztult, egyszerű dalminták ezek, mintha gyerekdalok vagy vallásos himnuszok lennének. Mintha a végre megtalált belső béke végképp feloldott volna minden korábbi, sokfajta rezgést egy hatalmas, közös, fényes dallammá, és Robi mindig ezt az egy dalt játszaná, kissé eltérő árnyalatokban.

Konyha: It’s OK

Örülök, hogy a Konyha zenekar visszatalált korábbi rockosabb hangjához legújabb, Elveszíteni hoztam címet viselő albumán (milyen remek cím ez egyébként!). Ettől függetlenül kevés szám kapott el úgy igazán a kilenc közül. A Magányt például még szerettem, mégis ezt a megbékélős-vigasztalós dalt emelném most ki, talán ezt érzem a legkompaktabbnak.

Platon Karataev: Napkötöző

A következő album címadó dala. A klip pedig egy jó kis immerzív élmény, amit a Magyar Zene Háza alagsorában található hangdómban lehet élőben átélni, ahol 360 fokban vesznek körül a Platon Karataev dalaira teremtett világok. Nagyon ajánlom.

De nem mehetek el szó nélkül a dalszöveg mellett sem. A mai magyar zenében hol hallhatsz máshol ilyen sorokat, hogy „Nap, égtől oldozott / most fuldokolva mászol / de két csillag a hörgésedből / hozsannát balázsol”? Vagy olyat, hogy „kvazárok üvöltik hangtalanul / ahogy felül van, az úgy van alul”?

Libabőr ez a nóta, sokadjára is: egy 21. századi naphimnusz.

Worries and Other Plants: Travel in Cycles

Ne kérdezd, mi ez, mert nem tudom. De baromira megtetszett ez a minimalista, mégis teljesnek ható monotonitás. Meg az, hogy még mindig mindössze 94 megtekintésnél jár, és itt van a listán.

Szűcs Krisztián feat. Beck Zoli - Apu értette

Mert úgy van az valahogy, hogy amikor Beck Zoli hangja megszólal, akkor kicsit helyére kerülnek a dolgok ebben a reménytelenül rendetlen világban. Olyankor tudod, hogy van még igazság, hogy lehet még hinni az ember alkotta értékekben. Érezhető, hogy Szűcs Krisztiánnak nagyon személyes ez a dal, és a maga mindig ironikus módon csavart szövegei mögül talán most fénylik fel leginkább az a mélyen érzelmes gyermek, akit örökké rejteni próbál. Mert a dalban szereplő apu a mi apunk is, és ez a klip zenéstül-szövegestül-videóstul úgy jár táncot a lélekkel, hogy a végére azért hunyorítva odabiccent: legördülhet az a néhány könnycsepp. Könnyebb leszel tőle, nem nehezebb.

Kontraszt: Altató (Petőfi Live!)

Szerettem ezt a számot a Kontraszt második albumán, ez a Petőfi Rádió stúdiójában készült élő felvétel pedig még intimebbé teszi az egyébként is bársonyos hangulatú világot, amit közben felépít.

Ezt hoztam novemberben, remélem, hogy izgalmas kalandot jelentett nektek és a füleiteknek is.

Jó éjszakát mindannyiunknak! Találkozzunk decemberben!

A november sem kevésbé programdús, mint az október, így nem volt nehéz néhány kiemelt figyelemre érdemes programot választani Debrecenből és Budapestről.

Koncertek Debrecenben

Egész sok zenei esemény vár minket novemberben a hajdú-bihari megyeszékhelyen, még ha elég szemfülesnek is kell lenni, hogy mindegyiket észrevegyük. Én a Made Of Gold-koncertsorozat (a hazai Gold Records stúdió által képviselt zenekarok) november 23-i állomásával kezdenék, ahol a mindig kirobbanóan lendületes és vidám Paulina, az általam egy ideje már nem látott Margaret Island és a fantasztikus Blahalouisiana lép fel. Ütős estének ígérkezik.

>>> https://www.tixa.hu/Made-of-Gold-241123

November 29-én a Víztoronyban mutatja be új, Elveszíteni hoztam című albumát a mindig őszinte és életigenlő szövegekkel és dallamokkal érkező Konyha zenekar. Ez az este is garantáltan bővelkedni fog százszor visszajátszható pillanatokban.

>>> https://campusjegy.hu/tickets/35c7c83e-535f-4b5c-a8b9-67360226dff2

Pár nap múlva, november 15-én, pénteken este a fáradhatatlanul remek koncerteket szervező Incognito Clubban vendégeskedik a Lead Zeppelin nevű hazai tribute zenekar. De milyen zenekar ez, atyaisten! Olyan legendás zenészek tépik benne a húrokat, mint Sipeki Zoltán Pipi, Vörös Gábor Vöri (Piramis), Gerdesits Zoltán Faszi (Quimby). Talán jobban fog szólni, mint az igazi?

>>> https://www.tixa.hu/lead-zeppelin-20-debrecen

Bár már átcsúszunk vele decemberbe, de lehetetlen nem megemlítenem, hogy szintén a Víztoronyban, a Nagyerdő fáinak ölelésében, a lenti klubhelyiségben december 7-én Cseri Hanna (művésznevén: cserihanna) is megmutatja Hirtelen mélyül címet kapott friss zenei anyagát. Az is remeknek ígérkezik.

>>> https://campusjegy.hu/tickets/762dd140-2d35-4677-9828-0dae0c04ce71

Előtte nap, pénteken a Mikulás pedig a Carson Comát is lehozza Debrecenbe, ők a Lovardában adnak valószínűleg addigra teltházas koncertet.

>>> https://campusjegy.hu/tickets/8af801ed-2fc7-45db-a102-1d8b12cc6a4e

Ha pedig még a fentieken kívül is valami izgi koncertélményre vágysz, akkor tudtommal még lehet regisztrálni a Sofar Sounds Debrecen november 27-i újabb titkos eseményére (ha mégse, akkor bocs), ahol kizárólag az időpont a biztos, a helyszínre épp csak egy nappal előtte, a fellépők kilétére pedig a helyszínen kerül sor. Még mindig jól hangzik, ugye?

>>> https://www.sofarsounds.com/cities/debrecen?fbclid=IwY2xjawGdn8tleHRuA2FlbQIxMAABHacxBa8HpThsdxQYYaknPZ8SXIUTh5uZo8Pn9sj-kECDLQwd5G7pKRkMcQ_aem_RgKlKs9rz0Q1Do9m2lp8VA

Munkácsy a Szépművészetiben

Említettem már e blog felületén, hogy júliusban Szegeden egy jól sikerült Munkácsy-kiállítást láthattam. Ezt hamarosan immár Budapesten is megtehetem, méghozzá a Szépművészeti Múzeum nagyszabású tárlatán. Az „Egy világsiker története” alcímet kapott gyűjtemény 2024. november 27. és 2025. március 30. között lesz együtt ebben a formában, és több, mint száz műalkotás, valamint fotók, dokumentumok és egyéb kiállítási tárgyak segítségével pillanthatunk be egy korszakos életműbe.  

>>> https://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/munkacsy-egy-vilagsiker-tortenete/

Claude Monet immerzív kiállítása

Időzzünk még kicsit ennél a művészeti ágnál, de menjünk képzeletben Franciaországig. Vagy inkább jöjjön Gallia helybe, legalább néhány festmény tájain keresztül. Populáris kiállítási körökben az utóbbi évek egyik legmenőbb szava lett az immerzív, ami azt az illúziót szeretné biztosítani a látogatóknak, hogy részévé válik a műalkotásoknak. Bár ellentmondásosnak érzem ezt a megközelítést, és valószínűleg lehet ezt minőségibb formában is csinálni, mint ahogyan ez ma Magyarországon átélhető, mégis valószínűleg a pár hónappal ezelőtti Van Gogh után ezt a mostanit is meg fogom nézni. (Pedig a németalföldi zseni kiállítása és bármely random szépművészetis tárlat között ég és föld volt a különbség, előbbi esetében néha konkrétan azt sejtettem, hogy a falon lévő szövegeket Google-fordítóval magyarították.) Mert nyilván mindenki a falakra vetített festmények miatt megy. És persze, aki bírja, a VR-tízpercért, ami egyébként valóban különleges utazást jelent.

Jegyek itt: https://monetkiallitas.hu

Light Art Museum időszaki kiállítása

Egyik szemem sír, a másik meg nevet, mióta bezárt az V. kerületben a Hold utcai piac. Nagyon szerettem annak a helynek a hangulatát, a különleges illatokat, a színeket, a hozzá tartozó vágyódást. De most legalább van helyette egy folyamatosan, néhány havonta megújuló fénykiállítás valahol a tudomány, a szórakoztatás és a kortárs művészetek határmezsgyéjén, aminek ugyan nem minden eleme nyűgöz le általában, de mindig van néhány olyan találkozás, ami miatt maradandó lesz a látogatás, és visszavágyom legközelebb is. És lássuk be, kevés nemesebb és fontosabb feladat lehet, mint a fény jelenségét helyezni egy kiállítás középpontjába.

Ahol több még több minden világos lesz: https://lam.xyz/

Recirquel

Nekem a gyerekkoromból kimaradt a cirkusz, legalábbis élőben. A tévében persze rengeteget néztük a Nemzetközi Cirkuszfesztivál közvetítéseit, és ott engem se a bohóc, se az állatos számok nem kötöttek le, csak az artisták lélegzetelállító mutatványait vártam mindig. Rémülettel vegyes csodálattal figyeltem a hajmeresztő produkciókat, azt hiszem, hogy azért, mert valami nagyon valódi, nagyon őszinte dolgot mutattak meg minden másodpercben.

Jó sok idő eltelt aztán, mire megismertem az „újcirkusz” fogalmát, aminek úttörői magyarok, ráadásul épp a most ajánlott Recirquel (bár azért előzményként ott lebeg a kanadai Cirque du Soleil is). Nagyon szeretem az előadásaikat, mert olyan élményt kapok mindegyiken, amit sehol máshol. A cirkusz-, az erő-, a színház- és a kortárs táncművészet elemeit keverik nagyon jó ízléssel, és ettől lesz produkciójuk egyszerre erőteljes, légies, látványos és transzcendens hangulatú. Az artistákkal együtt mi is elemelkedünk a Földtől, és nehezünkre esik visszahuppanni.

Az októberi Liszt-ünnepen bemutatott új alkotásuk a Paradisum címet viseli, és saját meghatározásuk szerint „az elpusztult világ elcsendesedését követő újjászületés mítoszát kutatja, ahol a kommunikáció eszköze a test, az egyetlen közös nyelv a mozdulat”. A MüPában látható, de nem könnyű rá jegyet szerezni.

Mindenesetre itt érdemes próbálkozni: https://recirquel.com/hu/show/paradisum/

Frida Kahlo fotógyűjteménye

A Nagymező utcai Mai Manó Ház épületként is csodálatos. Néha azt hiszem, nem is láthatja mindenki, csak azok előtt mutatkozik meg, akik hisznek a varázsában, a többiek unottan baktatnak el mellette. De ha már beléptünk, érdemes minden alkalommal felfedezni valami újdonságot, hiszen rengeteg kincsre bukkanhatunk, ha nyitottak vagyunk rá. Most épp a legendás mexikói festőművész, Frida Kahlo fotógyűjteményére. A festő életének rejtett pillanataiba betekintést engedő tárlat 241 fényképet mutat be, hat tematikus blokkban, sokat közülük legendás XX. századi fotóművészek készítettek. A fotógyűjtemény az elmúlt tizenöt évben eddig húsz városban járt, közel egymillióan tekintették meg. Budapesten 2024. október 18. és 2025. január 12. között látogatható.

További infók: https://www.maimano.hu/programok/kiallitas-frida-kahlo-fotogyujtemenye

Pixel és folklór

Ez most ilyen ajánló, a végére megint egy fényképkiállítás érkezik. Ez épp a magyar fotóművészet és a néprajzi hagyományok metszetét hivatott megjeleníteni. Ilyen értelemben kuriózumnak is számít, hiszen a huszonnégy alkotó több generáció sarja, így a sok évtizednyi képanyag nemcsak a technikai feltételek változása, hanem a rengeteg nézőpont kapcsán is szép nagy ívet ír le. Mindezt úgy, hogy egy tradicionális, a gyökeret, az ősiséget, egyfajta állandóságot jelentő, méltatlanul elhanyagolt témát, saját népi múltunk szokásait villantja fel, mutatja be. Nagyon fontos, értékkel teli alkalom. Helyszín: Hagyományok Háza, Budapest, időpont: 2024. október 10. és december 18. között.

Több infó itt: https://hagyomanyokhaza.hu/hu/program/pixel-es-folklor

Reggel hat óra múlik pár perccel, amikor átkelünk a szlovák határon, és még nincs nyolc se, amikor már Lengyelországban járunk. Autóstúránk egy kísérlet: egy nem mindennapi zenei élmény mellé társítunk egy izgalmas felfedezőutat. Konkrétabban: 2022 júliusában életem első külföldi koncertje, egy varsói Coldplay-fellépés vár, és ha már idáig jövünk, tesszük ezt négykeréken, és négy lengyel városba is bekukkantunk ebben az öt napban, miközben átgördülünk kis túlzással a fél országon.

Kis-Lengyelország, vagyis Malopolska. Örökké emlékezetes marad az a néhány óra, amíg a reggeli napfényben, az elvonuló esőtől felfrissült tájban kanyargunk, random házakkal pettyezett összevissza dombocskák között. Kerítés szinte sehol, amitől olyan, mintha véget érni nem akaró telkek szaladnának össze váratlan helyeken. És persze lépten-nyomon kutyák tűnnek fel az út mellett. Kerítés nélkül a kóbor kutya fogalma is más értelmet nyer.

Tarnów. Bem József szülőhelye, egyben a magyar-lengyel barátság városa. Szerethető, tisztességben megőszült település. Rövid belvárosi séta, főtérnézegetés és sütizés után a vasútállomás felé vesszük az irányt. Nem lett elegünk az aszfaltból, viszont itt található az egyik legnagyobb európai panorámafestmény, vagyis ami megmaradt belőle: a 19. század végén magyar megrendelésre Jan Styka által festett Erdélyi Körkép, ami a szabadságharc nagyszebeni ütközetét ábrázolja. Valóban lenyűgöző. És akkor a két panelblokk között, a város Petőfiről elnevezett terén felállított székelykapuról még nem is beszéltem.

Varsó felé közeledve megnő a forgalom. Az, ahogy suhanunk a belvárosi szállásunk felé a főváros ütőerét jelentő soksávos autóúton, és próbáljuk eltalálni a megfelelőt a számtalan lehetőséget kínáló letérőből, kanyarból és sávból, városban szokatlan sebességgel tempózva, miközben igyekszünk elkerülni a bármely pillanatban esélyesnek tűnő ütközést a környező járművekkel - igazán rakkenroll élmény. Aztán némi késéssel felbukkan egy furcsa szerzet: szállásadónk, aki közli, hogy mégsem ott fogunk aludni, ahová nagy gonddal megérkeztünk, hanem pár utcával arrébb, úgyhogy újra kocsiba be, ablakot le… Hangulatos, régimódi vendéglőben vacsorázunk, Kasia, a mosolygós felszolgáló lány még arra is rávesz minket, hogy csupa pozitív dolgot írjunk a tripadvisoron a helyről.

Másnap reggel némi döbbenettel vesszük tudomásul, hogy a varsói vasúti főpályaudvaron nincs jegyautomata. Így aztán szépen kivárjuk a (hosszan kanyargó) sorunkat, hogy aztán időben történő tervezésünk elmaradásért borsos jegyárral vezekeljünk. De cserébe legalább egy abszolút nyugat-európai hangulatú csőrös vonattal (kevésbé slendrián megfogalmazással, egyben szakmai érdeklődésű olvasóim kedvében járva: PKP InterCity Premium, típus: Alstom ED250) indulunk el a fővárostól északra, közel 300 km-re elhelyezkedő Gdansk felé. (Biza, Lengyelország hatalmas...!) A Balti-tenger partján fekvő, majdnem félmilliós lakosságú kikötőváros gazdag történelemmel bír, többek között akár a középkori Hanza-szövetségben betöltött szerepe, akár a második világháború kirobbanásának helyszíne, akár az 1980-as, az itteni hajógyárból induló Szolidaritás Mozgalom kapcsán ismerős lehet a neve. A fátyolos-borongós időben – persze szigorúan a visszaútra szóló jegy megvásárlását követően – felpattanunk a villamosjáratra, ami az egész várost bejárva kidöcög velünk a tengerpartra. Próbálok pár képet készíteni Martin Parr stílusában a fehér homokban elvétve ejtőző emberekről, de nem vagyok elégedett az eredménnyel. Az Óvárosban már nagyobb forgatag fogad minket a cseperedő eső ellenére is. Gyönyörű régi épületek, sok turistacsalogató szemfényvesztés. Nekem valami hiányzik, még nem érkeztem meg ide. Egy autentikus tejbárban ebédelünk, tálcával, pénztárral, klasszikus helyi kajákat majszolva. Aztán ahogy elhagyjuk a zsúfoltabb utcákat, lépdelünk a macskaköveken, majd a folyóparton, és a felhők mögül kikukucskál a nap, valami lassan történik bennem. Elkezdem megkedvelni a várost. Kissé megfakult, súlyos emlékektől terhes tekintetében mégis ott bujkál a remény, a mindig újrakezdés vágya. Szerényen, de büszkén néz rám, látom egykori nagyságának visszfényét. Visszajönnék még, ha kérdené.

Az esti Varsóból a várat választjuk. Járunk egyet nagy terein, amik árasztják magukból azt a hangulatot, amit a középkori közép-kelet-európai fővárosok váraiban annyira szeretünk – és amelyek jólesően, sokféleképpen, mindig máshogy ismerősek.

A következő nap szintén a fővárosé, végre egy egész, már ha a koncertet nem számítjuk. Az a benyomásom, mintha egy tisztább, kisebb, nyugodtabb, szellősebb, kevésbé bonyolult Budapesten járnék. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül keresem melyik itteni kerület melyik ottani városrésznek felel meg. De aztán van, amelyik nem hasonlítható… A város középső részének hatalmas területe ugyanis, ahol egy felhőkarcoló-negyed kezdett kinőni a földből az utóbbi években, azért tudott különféle építészeti kísérleteknek helyet biztosítani, mert a másik világháború vége felé, a varsói felkelést követően szinte teljesen megsemmisítették. Az akkori város több, mint 80%-a romokban hevert. És bár pazar a kilátás fentről, közben tudni ezt a tényt sokadszorra is hátborzongató. Megnézzük persze a szocialista-realista építészet megalomán emlékművét is, a Kultúra és Tudomány Palotáját, amit csak azért nem bontottak még el, mert irgalmatlan nagy feladat lenne. Ezért inkább körülépítik és eltakarják.

Az esti koncert a Varsói Nemzeti Stadionban nyilván remek, felemelő és életreszóló, de erről máskor, máshol már írtam. Annál meglepőbb, hogy a koncert végeztével kiáramló tömeg kezelésére a lengyel főváros/rendőrség nem azt a megoldást választja, hogy sűríti a tömegközlekedési eszközöket, helyette inkább teljesen leállítja még a forgalmat is. Így hát lehet gyalogosan hazamenni a Visztula túlpartjáról a belváros felé. Az eufória persze átsegít ezen a helyzeten, és csak az út végére fáradunk el egy kissé.

Utolsó kávé, uccsó péksüti, még egy gyors, random fotókiállítás egy designáruház kiállítóterében, aztán búcsúzunk. Van még egy város hátra. Dél-kelet-Lengyelország felé tartunk, Lublin az úti cél. Mennyire más ez a vidék megint! Távol kerülünk mindentől, tényleg érezhető a rusztikus atmoszféra, és a belorusz-ukrán határ közelsége. Szíven üt elsőre a kontraszt. A bő háromszázezres városban épp valamilyen folkfesztivált tartanak, a kis délutáni megpihenés közben nézzük a szálló ablakából a néptánccsoportok felvonulását (magyarok is vannak köztük). Aztán elindulunk az óváros felé, és néhány perc alatt rabul ejt a hely. Van ez a furcsa megfigyelésem több országban is, hogy függetlenül attól, rendelkezik-e tengerrel vagy nincs arrafelé, és milyen messze található az Egyenlítőtől, valahogy a déli részekben felsejlik némi mediterrán életérzés. Itt is ez a helyzet: a pár utcás, mégis markáns atmoszférájú óváros macskakövein lépdelve szinte Itáliában érzem magam. Persze oka is van a város történelmi levegőjének: Lublin az ország egyik legrégebbi települése.

Másnap már csak a hazaút vár ránk, bár persze szívesen folytatnánk még a kalandozást. Lengyelországban jó lenni, tapasztalom meg már többedik alkalommal. Hasonlít egymásra a két nép, és van is mit tanulnunk egymástól. Remélem, hogy erre lesz még alkalmam nekem is.

Nagyon sokáig nem néztem kisfilmeket. Valahogyan nem tudtam velük mit kezdeni, ha filmre gondoltam, mint szórakoztató vagy művészeti alkotásra, azt csakis nagyjátékfilmként képzeltem el. Hogyan is lehetne teljes értékű élmény egy kb. 15-20 perces alkotás? Hiszen alig van idő felrajzolni a karaktereket, kikerekíteni egy történetet, átadni egy hangulatot. Szó sem lehet róla.

Nagyjából tíz esztendeje aztán mégis rávettem magam, megnéztem egy európai blokkot a miskolci Cinefest nemzetközi filmfesztiválon, és – sajnos nem igazán tetszett, amit láttam. Sem a témák, sem a megvalósítás szintjén.

Az áttörés tehát tovább váratott magára, de valami megváltozott: rést ütött az emlék elutasításom öles falazatán, és legközelebb már nem ismeretlen eredetű kíváncsisággal ültem le egy hasonló vetítésre. Ami éppen a Malter Vándor Filmfesztivál egyik állomásán történt, a tállyai Mailloth-kastély egyik termében. A következő pedig ugyanezen kezdeményezés egy másik helyszínén, egy újabb évben, immár Beremenden, az Ördögkatlan egyik aprócska településen. De volt olyan, hogy belestem a budapesti Friss Hús rövidfilmes ankét egyik vetítésére is. És közben szép lassan megértettem, hogy a kisfilm helyett valóban találóbb a rövidfilm kifejezés. Merthogy sok esetben csakugyan csupán az alkotások hossza képezi a különbség lényegét: a hozzáállás, a történet, a tehetség, az alázat egyáltalán nem.

Így esett aztán, hogy a tavaly jubiláló, 10. Malter Filmfesztivál októberi záróeseményének a debreceni Apolló Moziban már az elejétől a végéig a részese voltam a Kertész Mihály-terem sötétjében. És bár eredetileg nem így terveztem, de végül közel harminc rövidfilmet néztem végig, és választottam ki közülük a kedvenceimet. Mert persze, voltak köztük szerethető, de gyengébb próbálkozások; erős vízióval bíró, de hozzám nehezebben utat találó művek; reményteli szárnypróbálgatások; és voltak egészen emlékezetes, kiforrott rendezői bemutatkozások is.

Karácsony Péter, Riba Gery, Chilton Flóra, Konkol Máté, Dér Zsolt, Pauló-Varga Ákos, Füzes Dániel, Dóczé Péter nevét mindenképpen érdemesnek tartom megjegyezni, mert többen közülük már most nagyjátékfilmes alkotókat megszégyenítő tehetséggel álmodnak vászonra történeteket.

Karácsony Péter „Hatalmasok”-trilógiájának darabjai (Lesen, Vasárnapi emberrablás, A kis hatalmasok) egyenként is tűpontos, néha thrillerként, máskor morbid szatíraként felvillanó látleletként is működnek, de együtt is remek tablót alkotnak. Nem véletlenül zsebelt már be több nemzetközi díjat is. De nagyon szerettem Riba Gery Guy Ritchie-s/Tarantinós kis magyar gengszterfilmjét (Az utolsó éjjel) is, vagy Konkol Máté lágy, lebegő, szép anya-lánya történetét (Ki mint veti ágyát). És fontos élmény maradt még – tényleg a teljesség igénye nélkül – Chilton Flóra mély empátiával teli road-movie-ja egy gyermekotthonban élő ikerpár „hazatalálásáról” (Széllel szemben) vagy Dér Zsolt bennfentes, fergeteges paródiája a szinkronszínészet árnyoldalairól (Dub Hard).

Nehéz pontosan meghatározni, mitől jó egy rövidfilm, valószínűleg ez mindenkinél más és más. Számomra azonban, azt hiszem, hogy attól, hogy ha talál az alkotó egy erős alaphelyzetet (egy adott jelenetet vagy rövid jelenetsort), amit kevés számú karakterével úgy tud elmesélni, hogy ráismerjek, mégis újat mutasson. Minél kompaktabb, sűrűbb egy rövidfilm, annál jobban működik, ráadásul itt sokszor adja magát egy csattanó a végén. Vagy – ha egyébként is erős atmoszférájú a történet – épp az is lehet benne a váratlan, hogy végül otthagy egyedül. Megszeretem a szereplőket, és nézném még tovább, hosszabban is a sorsukat. Hiányozni fognak.

A rövidfilmes seregszemlék azért nagyon fontosak, mert lehetőséget nyújtanak arra, hogy ez a kevéssé elismert, pedig a szakma alapjait képező műfaj is teret kapjon, és rengeteg friss, egyéni látásmódú alkotó megmutathassa magát a közönségnek is - és ezzel együtt, sajátos kötőanyagként egyfajta közösséget is toborozzon maga köré.

Az idei Malter Filmfesztivál épp most hétvégén lesz, szóval még időben szólok, hogy az apollomozi.hu oldalon ingyenesen, ún. regisztrációs jegy igénylésével lehet megnézni az egyes filmes blokkokat. A négy versenyfilmes etap mellett lesz áldoku-szekció, debreceni alkotásokat bemutató rész, és több év után újra nemzetközi kitekintés is. Találkozzunk az Apolló Moziban most október 18-án és 19-én, ahol akár az alkotókkal együtt is kielemezhetjük a látottakat! Éljenek a rövidfilmek!

Kép forrása: apollomozi.hu