Reggel hat óra múlik pár perccel, amikor átkelünk a szlovák határon, és még nincs nyolc se, amikor már Lengyelországban járunk. Autóstúránk egy kísérlet: egy nem mindennapi zenei élmény mellé társítunk egy izgalmas felfedezőutat. Konkrétabban: 2022 júliusában életem első külföldi koncertje, egy varsói Coldplay-fellépés vár, és ha már idáig jövünk, tesszük ezt négykeréken, és négy lengyel városba is bekukkantunk ebben az öt napban, miközben átgördülünk kis túlzással a fél országon.
Kis-Lengyelország, vagyis Malopolska. Örökké emlékezetes marad az a néhány óra, amíg a reggeli napfényben, az elvonuló esőtől felfrissült tájban kanyargunk, random házakkal pettyezett összevissza dombocskák között. Kerítés szinte sehol, amitől olyan, mintha véget érni nem akaró telkek szaladnának össze váratlan helyeken. És persze lépten-nyomon kutyák tűnnek fel az út mellett. Kerítés nélkül a kóbor kutya fogalma is más értelmet nyer.
Tarnów. Bem József szülőhelye, egyben a magyar-lengyel barátság városa. Szerethető, tisztességben megőszült település. Rövid belvárosi séta, főtérnézegetés és sütizés után a vasútállomás felé vesszük az irányt. Nem lett elegünk az aszfaltból, viszont itt található az egyik legnagyobb európai panorámafestmény, vagyis ami megmaradt belőle: a 19. század végén magyar megrendelésre Jan Styka által festett Erdélyi Körkép, ami a szabadságharc nagyszebeni ütközetét ábrázolja. Valóban lenyűgöző. És akkor a két panelblokk között, a város Petőfiről elnevezett terén felállított székelykapuról még nem is beszéltem.
Varsó felé közeledve megnő a forgalom. Az, ahogy suhanunk a belvárosi szállásunk felé a főváros ütőerét jelentő soksávos autóúton, és próbáljuk eltalálni a megfelelőt a számtalan lehetőséget kínáló letérőből, kanyarból és sávból, városban szokatlan sebességgel tempózva, miközben igyekszünk elkerülni a bármely pillanatban esélyesnek tűnő ütközést a környező járművekkel - igazán rakkenroll élmény. Aztán némi késéssel felbukkan egy furcsa szerzet: szállásadónk, aki közli, hogy mégsem ott fogunk aludni, ahová nagy gonddal megérkeztünk, hanem pár utcával arrébb, úgyhogy újra kocsiba be, ablakot le… Hangulatos, régimódi vendéglőben vacsorázunk, Kasia, a mosolygós felszolgáló lány még arra is rávesz minket, hogy csupa pozitív dolgot írjunk a tripadvisoron a helyről.
Másnap reggel némi döbbenettel vesszük tudomásul, hogy a varsói vasúti főpályaudvaron nincs jegyautomata. Így aztán szépen kivárjuk a (hosszan kanyargó) sorunkat, hogy aztán időben történő tervezésünk elmaradásért borsos jegyárral vezekeljünk. De cserébe legalább egy abszolút nyugat-európai hangulatú csőrös vonattal (kevésbé slendrián megfogalmazással, egyben szakmai érdeklődésű olvasóim kedvében járva: PKP InterCity Premium, típus: Alstom ED250) indulunk el a fővárostól északra, közel 300 km-re elhelyezkedő Gdansk felé. (Biza, Lengyelország hatalmas...!) A Balti-tenger partján fekvő, majdnem félmilliós lakosságú kikötőváros gazdag történelemmel bír, többek között akár a középkori Hanza-szövetségben betöltött szerepe, akár a második világháború kirobbanásának helyszíne, akár az 1980-as, az itteni hajógyárból induló Szolidaritás Mozgalom kapcsán ismerős lehet a neve. A fátyolos-borongós időben – persze szigorúan a visszaútra szóló jegy megvásárlását követően – felpattanunk a villamosjáratra, ami az egész várost bejárva kidöcög velünk a tengerpartra. Próbálok pár képet készíteni Martin Parr stílusában a fehér homokban elvétve ejtőző emberekről, de nem vagyok elégedett az eredménnyel. Az Óvárosban már nagyobb forgatag fogad minket a cseperedő eső ellenére is. Gyönyörű régi épületek, sok turistacsalogató szemfényvesztés. Nekem valami hiányzik, még nem érkeztem meg ide. Egy autentikus tejbárban ebédelünk, tálcával, pénztárral, klasszikus helyi kajákat majszolva. Aztán ahogy elhagyjuk a zsúfoltabb utcákat, lépdelünk a macskaköveken, majd a folyóparton, és a felhők mögül kikukucskál a nap, valami lassan történik bennem. Elkezdem megkedvelni a várost. Kissé megfakult, súlyos emlékektől terhes tekintetében mégis ott bujkál a remény, a mindig újrakezdés vágya. Szerényen, de büszkén néz rám, látom egykori nagyságának visszfényét. Visszajönnék még, ha kérdené.
Az esti Varsóból a várat választjuk. Járunk egyet nagy terein, amik árasztják magukból azt a hangulatot, amit a középkori közép-kelet-európai fővárosok váraiban annyira szeretünk – és amelyek jólesően, sokféleképpen, mindig máshogy ismerősek.
A következő nap szintén a fővárosé, végre egy egész, már ha a koncertet nem számítjuk. Az a benyomásom, mintha egy tisztább, kisebb, nyugodtabb, szellősebb, kevésbé bonyolult Budapesten járnék. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül keresem melyik itteni kerület melyik ottani városrésznek felel meg. De aztán van, amelyik nem hasonlítható… A város középső részének hatalmas területe ugyanis, ahol egy felhőkarcoló-negyed kezdett kinőni a földből az utóbbi években, azért tudott különféle építészeti kísérleteknek helyet biztosítani, mert a másik világháború vége felé, a varsói felkelést követően szinte teljesen megsemmisítették. Az akkori város több, mint 80%-a romokban hevert. És bár pazar a kilátás fentről, közben tudni ezt a tényt sokadszorra is hátborzongató. Megnézzük persze a szocialista-realista építészet megalomán emlékművét is, a Kultúra és Tudomány Palotáját, amit csak azért nem bontottak még el, mert irgalmatlan nagy feladat lenne. Ezért inkább körülépítik és eltakarják.
Az esti koncert a Varsói Nemzeti Stadionban nyilván remek, felemelő és életreszóló, de erről máskor, máshol már írtam. Annál meglepőbb, hogy a koncert végeztével kiáramló tömeg kezelésére a lengyel főváros/rendőrség nem azt a megoldást választja, hogy sűríti a tömegközlekedési eszközöket, helyette inkább teljesen leállítja még a forgalmat is. Így hát lehet gyalogosan hazamenni a Visztula túlpartjáról a belváros felé. Az eufória persze átsegít ezen a helyzeten, és csak az út végére fáradunk el egy kissé.
Utolsó kávé, uccsó péksüti, még egy gyors, random fotókiállítás egy designáruház kiállítóterében, aztán búcsúzunk. Van még egy város hátra. Dél-kelet-Lengyelország felé tartunk, Lublin az úti cél. Mennyire más ez a vidék megint! Távol kerülünk mindentől, tényleg érezhető a rusztikus atmoszféra, és a belorusz-ukrán határ közelsége. Szíven üt elsőre a kontraszt. A bő háromszázezres városban épp valamilyen folkfesztivált tartanak, a kis délutáni megpihenés közben nézzük a szálló ablakából a néptánccsoportok felvonulását (magyarok is vannak köztük). Aztán elindulunk az óváros felé, és néhány perc alatt rabul ejt a hely. Van ez a furcsa megfigyelésem több országban is, hogy függetlenül attól, rendelkezik-e tengerrel vagy nincs arrafelé, és milyen messze található az Egyenlítőtől, valahogy a déli részekben felsejlik némi mediterrán életérzés. Itt is ez a helyzet: a pár utcás, mégis markáns atmoszférájú óváros macskakövein lépdelve szinte Itáliában érzem magam. Persze oka is van a város történelmi levegőjének: Lublin az ország egyik legrégebbi települése.
Másnap már csak a hazaút vár ránk, bár persze szívesen folytatnánk még a kalandozást. Lengyelországban jó lenni, tapasztalom meg már többedik alkalommal. Hasonlít egymásra a két nép, és van is mit tanulnunk egymástól. Remélem, hogy erre lesz még alkalmam nekem is.