Zeneünnep volt március 21-én a városligeti Magyar Zene Házában. (Zeneünnep persze Debrecenben is lesz nemsokára, épp március 29-én, szombaton, a Made in Debrecen Fesztivál keretei között, de erre már felhívtam a figyelmet korábban.)

Ez az ünnep, ami a mostani élményírás tárgya, egy hosszú ideje várt újbóli találkozást is jelent egyben számomra. A 2015-ös Campus Fesztiválon, a Víztorony helyszín alagsorában, babzsákokon elnyúlva, sokadmagammal láttam-hallottam először (és ha emlékeim nem csalnak nagyon, akkor utoljára is) játszani a Makrohang zenekart. Én magam nem ismertem őket korábbról, bár nem is létezett még régóta ez a formáció, kókuszoscsemege fedőnevű korábbi bloggertársamnak viszont a mai napig hálás vagyok, hogy lelkesen ajánlotta nekem őket, mert arra a koncertélményre máig a legjobbak között gondolok vissza. Később túl sok alkalmam ugyanakkor nem is lett volna újraélnem az élményt, mert egy-két évvel később szétszéledt a háromfős brigád, és különféle zenei formációkban (Jazzbois, New Fossils, stb.), vagy épp otthon a négy fal között érlelte tovább azt a hihetetlen tehetséget, ami egyenként bennük rejtőzik. Épp ezért volt igazán szívderítő fejlemény, amikor 2023 környékén felröppent a hír, hogy újra összeállhat a zenekar. Ez pedig - mindennek hála! -  meg is történt, sőt, az annak idején félbemaradt első albumukat is befejezték, és néhány nappal ezelőtt immár elérhető is, ez a mostani márciusi alkalom – a csillagászati tavasz kezdete után egy nappal – pedig így rögtön albumbemutató koncertté is válhatott.

No de mi is az a Makrohang? „Jazz metálosoknak” – ahogy a szlogenjük mondja. Egy háromfős csapat: Czirják Tamás, Gyányi Marcell és Nagy Gergely – egy dobos, egy basszusgitáros és egy gitáros. Instrumentális fúziós zenét játszanak, de olyan kombóban, hogy arra nincsenek szavak. Én is csak keresni fogom őket még egy darabig, aztán átadom majd a teret a koncertfelvételeknek.

Egyébként ők sem beszélnek sokat. Kiérlelt és önazonos koncepciónak tűnik, hogy egy szó nélkül nyomják végig a közel másfél órás koncertet, de baromira nem is hiányzik, hiszen ahogyan és amit játszanak, ahhoz nem lehet semmit hozzátenni. Egy tavalyi Kolorádó Fesztiválos fellépésen találtak rá arra a színpadképre is, amit ezen a márciusi koncerten is használnak: egymás felé fordulva, egyfajta háromszögben (vagy körben) játszanak, így a zenei intimitás is megmarad közöttük, miközben a színpadot a nézőtér közepére helyezve a közönség tagjai is ugyanazon belső létezési mód befogadottjaivá válhatnak. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a forrás folyamatos lüktetése ugyanúgy hullámzik végig és tölti fel energiával a köré szerveződött részeket.   

Elsőre az tűnik fel, hogy ez a közönség más, mint a többi. Örömteli, türelmes, kiegyensúlyozott. Tudja, hogy hová érkezett, és érti, értékeli ennek jelentőségét. Talán ezért is lehet, hogy a koncert kezdetén, a fények elsötétedésekor mágikus csend lesz úrrá a termen. Mintha valami egyszeri és meg nem ismételhető szeánsz közös részesei lennénk. Mintha egy kis időre visszatalálnánk ahhoz az ős-élményhez, amit a zene szentsége jelent. Aztán megjelennek a srácok, felveszik a hangszereiket, és elkezdődik az utazás. Azon kapom magam, hogy folyamatosan mosolyra húzódik a szám. Jólesik becsukni a szemem, mert a Magyar Zene Háza koncerttermének akusztikája tényleg egészen elképesztő, de nyitva tartani sem esik nehezemre, mert a Kiss Lóri által kitalált, zenére illesztett fényjáték is gyönyörködtet. Jön egyik dal a másik után a zenei és ritmusváltásokkal, félbehagyott, önmagába záruló vagy épp egyre inkább kinyíló megoldásokkal. A dobütemeket és gitárfutamokat hallgatva mintha a közönség elemeként én magam is hangszer lennék, és soha rosszabb behangolást ennél. És bár sokszor tetőtől talpig átfut rajtam a libabőr, ezzel együtt az a részem is messzire emelkedik, ami több bennem, mint hús és csont. Az egyik tudattalanul távolira táruló gitárhangzat közben konkrétan eljátszom a gondolattal, mintha ebben a szent pillanatban nekivágnék az univerzum határtalan sűrűjének, és csak fúrnám bele magam a csillagok milliárdjai közé.

De mire túlságosan is emelkedetté válnék (bár talán már késő), elhangzik a szívet-lelket egyszerre dédelgető és cafatokra tépő finálé. A srácok a múlni nem akaró ováció közepette összenevetnek, átölelik egymást, meghajolnak, és lesétálnak a színpadról. Nem hat rájuk a visszataps kérlelése. De valójában nem is hiányzik. Ez az élmény ennél teljesebb nem lehetett. Ők megtették, amit tudtak: néhány száz embert egy koncertnyi teremtés ideje alatt most (legalább) néhány napra megváltottak. Nem lehetünk elég hálásak ezért.