Futni mentem

Régi mániám, hogy tanulnunk kellene a csehektől filmkészítés terén. Elég sok filmet láttam már tőlük, és nagyon szimpatikus, hogy legtöbbször egyszerű történeteket mesélnek el, mély emberismerettel, jó humorral és nagy szívvel. A 2019-es Nők, ha futnak ugyan nem a legerősebb mozijuk, de nem véletlen, hogy egymilliós nézettséget hozott odahaza a bemutatásakor. Mert az alapötlete - a férje emlékének egy lányaival közös maratonnal adózó feleség - és az alapötletből fakadó történetszerkezete szerintem zseniális. Mondhatnám tökéletes érzelmes-humoros vígjátékrecept.

Az pedig már a magyar producereket is dicséri, hogy meglátták benne a lehetőséget, és hogy ebből hazánkban is működőképes vígjátékot lehetne készíteni. Úgy alakult, hogy elég későn, bőven túl a hatszázezer nézőn jutottam el moziba, hogy megnézzem a filmet. És nem bántam meg.

Az a személyes véleményem, hogy a Futni mentem rengeteg tehetséges alkotó kivételesen ihletett munkája. A két hazai forgatókönyvíró (Divinyi Réka, Miklya Anna) ügyesen nyúlt hozzá a sztorihoz, leginkább a karaktereken belüli és a közöttük lévő konfliktusok miatt lett árnyaltabb és izgalmasabb a film az eredetihez képest, több mélységet kapott a történet. Remek a zene, gyönyörűek a fények, igazán jó ritmusú és feszes a vágás, nincs üresjárat. Jólesőek a hazai közönségnek szóló poénok is. Leginkább mégis két dolgot emelnék ki. Az első, hogy fantasztikusak a színészek, egytől egyig öröm nézni mindenkit a vásznon. A másik, hogy szerintem ez a film Herendi Gábor eddigi legjobb rendezése. Az emberi szituációk, a képi beállítások és megoldások, a poénok időzítése és módja - minden működik. És mindez látszólag könnyedén, sok szívvel levezényelve. Pedig tudjuk, ami könnyednek tűnik, abban van a legtöbb meló. Nagyon remélem, hogy még rengetegen és sokszor megnézik a Futni mentemet. És ha az kell ahhoz, hogy megtanuljunk szerethető, egyszerű, rólunk szóló, humort és érzelmet is bőven adagoló történeteket alkotni, hogy cseh filmeket hozunk alapanyagnak, ám legyen. Mert hiszek abban, hogy ha sok ilyen film készül, mint ez, attól mindannyiunknak jobb lesz: társadalmi terápiának sem utolsó megoldás.

Hogyan tudnék élni nélküled?

Természetesen beszélnünk kell "a magyar Barbenheimer" másik feléről is. Én kifejezetten bírom Orosz Dénes filmrendező erőfeszítéseit annak kapcsán, hogy a könnyed romantikus vígjátékokat elhelyezze a modern magyar film térképén. Alkotásai (Poligamy, Coming Out, Seveled) közül valamiért én a legutóbbit kedvelem legjobban, elsősorban remek hangulata és Tenki Réka önfeledt játéka miatt. Jelen esetben a Demjén Ferenc slágerei köré épített mozival hozott anyagból dolgozott, nem a saját ötletét vitte filmre és kvázi-musicalt sem rendezett eddig. Ennek ellenére bizakodva ültem be a moziterembe.

És hát... azt kell mondjam, én azért kicsit jobbat vártam. Nem mintha rossz lenne ez a film, csak szerettem volna, ha kevésbé suta néhány jelenet, ha itt-ott jobban működnek a tánckoreográfiák, ha néhány esetben nem érthetetlenül rossz a szájszinkron, ha pár poén erősebb és jobban ül, ha kevésbé klisés a nyári szerelem kibontakozásának a története.

De! Amikor már elfogadom, hogy oké, ez nem olyan jó, mint reméltem, szép lassan mégis működni kezd a dolog. Ebben szerintem két tényezőnek van elévülhetetlen érdeme: Demjén Ferenc (és zenésztársainak) időtlen és szívvel-élettel teli dalainak és a két főszereplő közötti kémiának. Elhiszem nekik, hogy mindaz megtörténik, amit a vásznon látok - és ez bőven elég. És részese lehetek egyébként kifejezetten erős jeleneteknek is - lásd a Darabokra törted a szívem táncpárbaját vagy a címadó dal egészen pazar és gyönyörűen hangszerelt tetőjelenetét. Nekem tetszenek azok a kanyarok is, ahogy eljuttatják az alkotók a két főszereplőt a kissé szokatlan hepiendig, amivel sikerül némi mélységet adni a történetnek. Annak ellenére tehát, hogy megérdemelt volna egy még jobb mozit, érteni vélem a hájpot, ami e körül a film körül is kialakult, és tulajdonképpen örülök is neki.

Áradás

Amikor pár hete végignéztem ennek az idei Oscar-díjra jelölt lett(-belga-francia) animációs filmnek az ajánlóját, nem is igazán tudtam, mire gondoljak. Az rögtön átjött, hogy kivételes alkotásról van szó, de a Pixar-rajzfilmekhez szokott szememnek elnagyoltnak tűnt a figurák ábrázolása, és az is különös volt, hogy úgy tűnt, egy szó nem hangzik el az egész filmben (és ez valóban így is van). Annyira azért megmaradt bennem, hogy amikor kicsit később elém gördült egy-két elismerő mondat a moziról, eldöntsem, hogy mindenképp meg akarom nézni.

Sajnos csak a délutáni műsorsávban adják, de azért ez bőven nem (csak) gyerekeknek szóló történet.

Kicsit nehéz is róla beszélni, mert csöndesen elsöprő élményét elsősorban lenyűgöző vizualitása adja. Egy fekete (sötétszürke?) macskát követünk egy láthatóan ember utáni világban, amikor váratlanul özönvízszerű áradás borítja el az ismert tájat, és neki, valamint a környéken élő néhány állatnak menekülnie kell. (A képsor, ahogyan megérkezik a víz, brutális libabőr.) Erről az utazásról szól ez a film, de valami olyan látomásszerű, fantasztikusan szép animációban, amilyet én még sohasem láttam. Engem teljesen beszippantott, ahogy földön-vízen-levegőben megyünk együtt ezzel a kis állattal, és közben figyeljük a többi sorstársához való viszonyának alakulását. Nem árt, ha van a filmhez a nézőben némi spirituális nyitottság, de ettől függetlenül is lenyűgöző az az atmoszféra, ami körülvesz erre a röpke másfél órára. A hangulat fenntartását egyébként az animációhoz és a mondanivalóhoz tökéletesen illeszkedő zene is szépen támogatja. Én biztos, hogy órákig tudtam volna még nézni ezt a történetet, aminek az ereje szerintem a mozivásznon jön át igazán. Számomra döbbenetes élmény volt. Néhány gyerkőc körülöttem azért hamarabb megunta.

Véletlenül írtam egy könyvet

Lakos Nóra rendező már első nagyjátékfilmje, a Hab debreceni közönségtalálkozóján is említette, hogy nagyon közel áll hozzá az ifjúsági film műfaja, ami hiánycikknek számít a magyar mozikban. Elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, hogy ő a Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivál alapítója, művészeti vezetője is. Ritka alkalom, hogy hazai film külföldi író regényét vegye alapul, jelen esetben mégis ez történt: Annet Huizing holland szerző Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című munkája jelenti a történet vázát, amit Lakos Nóra még újabb mellékszálakkal gazdagított.

Kíváncsi voltam erre a filmre, és azt reméltem tőle, hogy szerethető lesz. Ehhez képest sokkal többet kaptam. Már az első pillanatok, az ötletes főcím behúz a tüneményes főszereplő világába, és a film igazi bravúrja, hogy egészen a végéig fogja majd a kezem. Nem vár el semmit tőlem, mégsem lennék sehol máshol. Olyan lehengerlő az a képi és lelki gazdagság, ami ebből a filmből árad, hogy az párját ritkítja, főleg egyébként is rosszkedvű világunkban. A tizenéves Nina útját kísérhetjük egy darabig, amikor szembe kell néznie önmaga mélyebb megismerésével, írói szárnypróbálgatásainak nehézségeivel és gyászának feldolgozásával évekkel korábban elhunyt édesanyja miatt. A kislányt játszó Demeter Villő szinten egyfolytában a vásznon van, és egyedül is elvinné a filmet, mert minden rezdülését lessük, értjük és átéljük. De ott van még mellette hálás szerepben az apát játszó Mátray László, a ragyogó Rujder Vivien, az imádnivaló Zsurzs Kati, a karakán Tenki Réka, a jóságos Mucsi Zoltán (aki végre kapott egy kicsi, ám annál frissebb, remekebb szerepet) és folytathatnánk a sort. Lenyűgözőek a helyszínek, a berendezés, az apró trükkök, a színek pazar használata. Lakos Nóra valóban nagyon érti ezt a nyelvet, érezni áradó mesélőkedvét, finom humorát, és lehet bámulni hihetetlen kreativitását és kifogástalan ízlését. Képkockáról képkockára tökéletesen végiggondolt alkotás ez, ahol szerintem többedik nézésre is feltűnik valami új árnyalat színeiből, rejtett ötleteiből. Ami számomra azonban - a fentieken túl - igazán maradandóvá teszi ezt a mozit, azok az apró gesztusok, mozdulatok, rövid jelenettöredékek, ahogyan a szereplők egymásra reagálnak. Most is elszorul a torkom például attól a talán összesen egypercnyi résztől, amikor a Balaton felé autózva felhangzik a rádióból az anya egykori kedvenc dala, amiről a kislány is nemrég szerzett tudomást, és látjuk, ahogy elöntik az érzések, miközben egyszer csak észrevesszük a mindig erős és derűs apát is, ahogy vezetés közben csöndben a könnyeivel küzd. És aztán ahogy a dal közben apa és lánya felismeri ebben a hiányban egymás küszködését, miközben a kisöcsi a másik ülésen játszik, és nem is figyel arra, ami történik... Fantasztikus jelenet.

Akkora szíve van ennek a filmnek, kérem, hogy belefér a fél világ! És amikor most napokkal később visszagondolok rá, leginkább azt az éteri ragyogást látom, ami körbelengi, és amiből egy adagnyit nézőként mi is magunkkal vihetünk. Kincset lehet találni a mozikban, hahó! Nem mindennapi dolog ez, érdemes megbecsülni.