Francia romantikus filmdráma, 2023 – 136 perc, r.: Anh Hung Tran, fsz.: Juliette Binoche, Benoit Magimel

Van egy gasztrokulturális alapmű a könyvespolcomon (Brillat-Savarin: Az ízlés fiziológiája), amit évekkel ezelőtt szereztem be egy antikváriumban, és időnként szívesen belelapozok, hogy átjárjon az a klasszikus, időtlen aroma, ami olyannyira sajátja. A szenvedély íze című film első pár percében rögtön ez a könyv (és hangulat) ugrott be, és talán nem véletlen az sem, hogy a szerző maga is említésre kerül, más híres kortársához hasonlóan.

Ez a mozi egy egészen kivételes vállalkozás. Tulajdonképpen bennem is közben tudatosult meglepetten, hogy a filmtörténetben talán még nem is készült hasonló (vagy legalábbis előttem nem ismert), ami ennyire egyértelműen a gasztronómiára, ráadásul a francia gasztronómiára koncentrált volna. De nem csak úgy körítésként, a történet kibontakozása kedvéért: itt abszolút ez van a középpontban, minden elemében. A szenvedély íze a legérzékibb filmélmény, amit valaha láttam, pedig meztelenség csak elvétve fordul elő benne. Nem tagadom, minden pillanatát imádtam. Minden egyes képkockája olyan pontosan megkoreografált, mintha újabb és újabb festmények elevenednének meg (egyszer mintha még egy Renoir-kép is megidéződne), lélegzetelállítóan játszik a fényekkel az alapanyagokon, az ételeken, a szereplők arcán, testén, valamint a belső és külső terekben. Rengeteg kulináris részletet látunk az ételek előkészítése kapcsán és mindennek árnyalata, mélysége, színe, egysége van. De nem csak a képekről van szó: a hang, az atmoszféra szintén a teljes azonosulást szolgálja. A konyha nyitott ajtaján keresztül folyamatosan halljuk a kintről beszűrődő madárdalt, a közeli erdő zajait, a tücsökciripelést, miközben a konyhában serceg az olaj, libben a gőz, roppan a répa, löttyen a tej, omlik a hús és buggyan a bor. Ha esetleg próbálnál ellenállni (persze, miért is tennéd), teljesen felesleges: egy idő után az összes érzékszerved életteli örömre élesedik, és lenyűgözve figyeli mindazt, ami a vásznon zajlik. Sokáig úgy tűnik, igazán történet sincs, de annyira igéző és idilli a 19. század végi francia vidéki kúria megidézett miliője, hogy a magam részéről még órákig tudtam volna nézni, ahogy Juliette Binoche zöldséget pucol vagy sármányt süt tepsiben. Külön élmény, hogy a korszak miatt nem forrólevegős sütő, botmixer meg digitális mérleg van a konyhában, hanem rengeteg különféle méretű és formájú ón-, réz- és cserépedény, nyílt tűzhely és hatalmas sparhelt. Legtöbbször pedig, amikor nem épp a főzést követjük nyomon, akkor együtt fogyasztjuk el az előkészített, finomabbnál finomabb ételeket az értő vendégekkel, vagy épp szellemes kulináris történeteket hallunk tőlük. De azért, bár a sztorit a konyha iránti szenvedély tartja egyben, apró gesztusokból, pillanatokból, mozdulatokból kirajzolódik még valami: a főszereplő szakács és szakácsnője sok éve tartó, nem mindennapi viszonya. Különleges, ritkán megélhető szellemi és szerelmi kapcsolat az övék: két hasonló ízlésű és igényű, a művészet iránti végtelen odaadással bíró ember magasan rezgő, szavakkal nem kifejezhető együttállása. És a két főszereplő tökéletesen testesíti meg ezeket a karaktereket, Juliette Binoche valósággal ragyog a vásznon, Benoit Magimel pedig szintén nem játszik, életre kelti a szerepét, eggyé válik vele.

Nem kérdés, A szenvedély íze rétegfilm: talán, aki nem rajong a gasztronómiáért, unalmasnak találhatja. Pedig ez a film egy csoda, és bár sokszor úgy tűnik, „csak” ízekről, illatokról, textúrákról mesél – valójában sokkal többről, magáról az életről: megélt örömökről, összetartozásról, szeretetről, egyensúlyról, árnyékról és fényről. És azzal, hogy minden lehetséges eszközzel behúz a világába, hogy ott legyünk a szereplőkkel az ételek tervezgetése, előkészítése vagy elfogyasztása során, a lehető legnagyobb ajándékot adja számunkra: a jelenlét, vagyis az örökkévalóság megélésének gyönyörűségét.

Kép forrása: mafab.hu