Néhány napja néztem meg a rajzfilm veterán japán mesterének, Hajao Mijazakinak a legutóbbi mozifilmjét. A részben általa életre hívott és az elmúlt évtizedekben meglehetős hírnévre szert tett Ghibli Stúdió története 1985-ben kezdődött, de a rendező már ezt megelőzően, 1984-ben bemutatott harmadik saját egész estés animációs filmjére, a Nauszika - A szél harcosaira is felfigyelt a világ. Azóta pedig jobbnál jobb műveket és különösebbnél különösebb világokat tár elénk ez a tradicionálisan kézzel rajzolt gyönyörűségeket készítő alkotóműhely. Legismertebb két filmjük talán a Chihiro Szellemországban és A vándorló palota. Megmondom őszintén, jelentős lemaradásom van ezekből a filmekből, mert a Nauszika kivételével azt hiszem, hogy csak részleteket láttam néhány másik alkotásból, bár az tény, hogy ha azt az egészen egyedi hangulatot, amit ezek az animációk közvetítenek, egyszer megismerte és megszerette valaki, már soha nem felejti el.

Ugyanakkor az is fontos, hogy ezek a filmek kissé másfajta befogadói magatartást igényelnek, mint amit manapság megszoktunk egy rajzfilmtől. Vagyis hagynunk kell elveszíteni magunkat bennük, hogy a történet szépen körülfolyjon, hogy elmerüljünk teljesen a mesében, vagy inkább abban a világban, amit a kép varázslója elénk álmodik. A jelen cikk apropóját adó mozi története – amely részben életrajzi elemekből építkezik – bőven a realitásban, az 1930-as évek egyre inkább militarizálódó Japánjában kezdődik. A főszereplő fiú édesanyja tűzvész áldozatául esik a kórházban, ahol dolgozik. Később az özvegyen maradt édesapa új párt talál magának, akihez leköltözteti a fiút egy vidéki udvarházba, amíg ő a repülőgépgyárban dolgozik. Ebben az üde, burjánzó, romlatlannak tűnő, olykor mégis kísérteties világban a helyét nem találó fiú aztán nemsokára valami olyasmit fedez fel, ami egészen messzire sodorja.

Különös film A fiú és a szürke gém. Amellett, hogy bőven leköt a fura figurákkal, szokatlan helyszínekkel benépesített és elképesztően megrajzolt világ, mégsem adja könnyen magát. Bár szimbólumokkal dolgozik, ezeket nem feltétlenül egyszerű dekódolni. Így bőven ad munkát a vetítést követően is a nézőnek, ha a mágikusan áramló történet fordulataival önmagában nem elégszik meg. Talán a végtelen szabadság és a szelíd szomorúság elegye az a hangulat, ami leginkább sajátja. És ott van benne valami zsigerek mélyéig ható elvágyódás, ami egyszerre annyira ismerős és idegen, mégis nehéz megfogalmazni az eredetét. Ahogyan aztán elkezdenek bennem összeérni a látott képek, azt hiszem, hogy rátalálok, mi lehet az.

Olvastam valahol, hogy a lélek, amikor megérkezik új fizikai testébe, egy újonnan született gyermekébe, egy ideig még szokja ezt az anyagi világot. Mintha egy ruhát próbálgatna magára, hogy mennyire is passzol hozzá ez a mostani formátum. Ebben a formálódásban egy darabig még „emlékszik” korábbi történésekre, mint aki épp megérkezett egy hosszú utazásról. Aztán persze a hónapok-évek alatt már egyre inkább beleillik az őt körülvevő, egyre kevésbé újdonsült fizikai környezetbe, és mindezek elfelejtődnek. Akár így van ez a dolog, akár nem, Mijazaki mester mégis mintha értené-érezné ezt a nagyon finom minőséget: hogy milyen két világ határán lenni. Hogy itt is - ott is, vagy épp: (még) itt sem – (már) ott sem. Ezért tud ott lenni minden felszabadult játékosságban valami kissé félelmetes, és minden varázslatban egy csöppnyi realitás. És ezt talán így senki más nem érti még, csak a gyermek. Aki egyszer mi is voltunk. Aki sokszor bölcsebbnek tűnik, mint felnőttkori mása. Talán mert ő még összhangban van a világ azon nagy törvényszerűségeivel, amik túl vannak a racionalitáson. És talán ez lehet a gyermeki rácsodálkozás valódi alapja is, egy végtelenül nehéz, egyben lehetetlenül könnyű, komplex tapasztalás.

Az biztos, hogy nem mindennapi filmélményt nyújt A fiú és a szürke gém annak, aki hajlandó átadni magát Mijazaki meséjének. Szépségről, gyászról, játékról, valóságról, varázslatról és a felfedezés öröméről. Szerintem érdemes próbát tenni vele.

Kép forrása: dunaujvarosmesel.hu