Kép forrása: ign.com

Megmondom őszintén, nem vártam átütő lelkesedéssel az Oppenheimert. Persze egy újabb Christopher Nolan-mozi hallatára egy filmrajongónak kicsit mindig hevesebben kezd dobogni a szíve, és a „Barbenheimer”-reklámkampány is szokatlanul kreatívra és szimpatikusra sikeredett, mégis azt gondoltam, hogy Nolan ide, hype oda, azért ne feledjük, mégis csak egy háromórás életrajzi drámát fogok látni, szóval azért ne essünk túlzásokba.

És most itt ülök a számítógép előtt, nehezen jönnek a szavak, és tudom, hogy a világ már soha többé nem lesz ugyanaz a hely számomra, mint előtte volt.

Sok mindenről írhatnék, rengeteg dolog cikázik a fejemben a mozi kapcsán, de ez mind egyetlen végkifejletnek tekinthető tétellé áll össze, mint egy bonyolult egyenlet megoldása: ez a film egy nagyon ritkán átélhető, biztos kézzel elkészített, egészen kivételes mestermunka és audiovizuális élmény.

Beszélhetnék a mindig ragyogó Cillian Murphy most is lenyűgöző játékáról, vagy a szintén egészen elképesztő Robert Downey jr.-éról, de valójában minden színész remek volt (Haumann Máté is). De nem csak a színészek. Minden. A döbbenetes pontossággal megírt forgatókönyv, amiben nemcsak a mondatok, szavak, hanem még a levegővételek is tökéletesen a helyükön vannak. A folyton mormoló, duruzsoló, dörömbölő, szétfeszítő zene (Ludwig Göransson pazar alkotása), amely teljesen egyenrangúvá válik a többi filmnyelvi elemmel, a kis mélységélességű optikával felvett közelik, ami még inkább behúz a drámába, a hangulatteremtés, a feszültség fokozatos emelése, a sokszor váratlan humor.

Sosem gondoltam volna, hogy életrajzi drámát lehet így tálalni. Ennyi eleganciával, könnyedséggel, ötlettel és lehengerlő dinamizmussal. Bár a viszonylag gyorsan lehúzott több, mint fél liter kólától már alig egy óra után éreztem, hogy akár fel is kereshetném a mellékhelyiséget, a maradék két órában sem bírtam otthagyni a vetítőtermet. Sőt, valójában a szememet sem tudtam levenni a vászonról. És tulajdonképpen alig emlékszem arra is, hogyan botorkáltam haza a mozi után.

Legyen is elég most ennyi talán. Az biztos, hogy kevés jobb dolog történhet a mozival és a mozik iránti szenvedély fenntartásával, mint egy ilyen film érkezése.

Sokan azt mondják, Nolan visszatérő témája az idő, az idővel való játék. Egyetértek, de szerintem van egy másik, számomra sokkal hangsúlyosabb is: a megszállottság. Az Álmatlanság zsaruját, a Memento emlékhajszolóját, A tökéletes trükk bűvészeit, az újragondolt Batman karaktereit, DiCaprio álomzsonglőrét ugyanez hajtja – mindegyik film az ideájukig végsőkig kitartó, azért a lehetetlent és az önsorsrontást is vállaló, kivételes képességű, de sebzett, tragikus főhősökről szóló tanulmánynak is tekinthető. Ez a mostani mozi sem áll ettől az alapállástól távol, mégis, az elkészült alkotás minőségét látva és átélve, kicsit úgy érzem, mintha magáról az alkotóról is lehullott volna a lepel. Most először gondolkodtam el rajta, hogy van az a fajta megszállottság, ahol nincs, nem is merülhet fel a dilemma, hogy megéri-e, mert kétség sem fér hozzá, hogy egyedül így, csakis így érdemes csinálni.