Kép forrása: kinocheck.com

Beszélnünk kell Barbie-ról (is). Mármint, ha már így egymás mellé sodorta ezt a két filmet 2023 nyarán az élet. Meg a hollywoodi stúdiórendszer. Meg a marketinges guruk.

Az Oppenheimerről egy, még a film hatása alatt írt kábult fészbuk-posztban úgy fogalmaztam, hogy teljesen le vagyok taglózva. Most ezt nem tudom leírni, azt viszont igen, hogy fülig érő vigyorral jöttem ki a moziból, és ez a vigyor még most is rajtam van, pedig elég hülyén nézhetek ki úgy, hogy közben egy szinte üres Word-doksit bámulok. Meg egyébként is, a bárgyú mosolyokat hagyjuk meg Ken-nek, az meg azért mégse lennék. Vagy igen? Vagy nem?

Fura állatorvosi ló (ló! hehe…) ez a film. Az alapsztori, mármint a két különböző világ ellentéte és a főhős, akinek el kell indulnia az egyik világból a másikba, és be kell járnia a saját útját, melynek során le kell győznie önmagát, és helyre kell állítania a világ rendjét, egyáltalán nem újszerű. Sőt, a legősibb mítoszok közé tartozik. Tulajdonképpen ezt a mintát követi a mai napig szinte minden történet. De az, ahogyan ezt az egyszerű képletet kibontja és megtölti tartalommal az író-rendező Greta Gerwig és férje, Noah Baumbach, na, az nagyon eredeti.

A legjobban talán azt szerettem ebben a moziban, hogy egyáltalán nem éreztem öncélúnak. Különösnek tűnhet ezt kijelenteni egy eleve a végletekig túltolt, rózsaszínű babauniverzumban játszódó filmről, mégis azt gondolom, hogy minden nagyon is láthatóan okkal volt olyan, amilyen, a legapróbb elem is a történet előmozdítását, az adott karakter árnyalását, vagy épp egy-egy újabb poén minél jobb megvalósítását szolgálta. Én például Will Ferrellt és Kate McKinnont életemben nem láttam még ennyire visszafogottnak és szerethetőnek, pedig ettől a két komikustól egyáltalán nem áll távol a ripacskodás – és ez csak két példa.

Nagyon bírtam, hogy mennyire határozottan vezették végig az alkotók főhőseiket a történeten, a tanácstalanság legkisebb jelét sem mutatva, és ez nagyon jót tett a film ritmusának is. Előzetesen picit tartottam a 115 percnyi filmidőtől, de ez most is gyorsan elillant (legalább úgy, ahogy a három óra az Oppenheimer esetében), sőt, talán szokatlan is, de a film a második felére lett igazán erős.

A műanyag babavilágot remekül megidéző kezdő jeleneteket, a sok popkulturális utalást, a bohókás, szerethető karaktereket, a fontos szerepet játszó társadalomkritikát meg a minden filmkockában ott lebegő iróniát látva azért többször elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen egészen meglepő, hogy ez a film ekkora közönségsiker lett. Mert fogalmam sincs, hogy valójában ki a célközönsége. A besorolása eleve „12 éven aluliak számára nem ajánlott”, de a mondanivaló és a poénok nagy része szerintem az ennél még pár évvel idősebbeket célozza meg és találja el inkább. Nem tudok belehelyezkedni egy egykori Barbie-rajongó tinilány helyébe, de valószínűleg a pazar látványvilág nosztalgikus hatása mégis kellően erős lehet ahhoz, hogy a csendben rötyögő apuka mellett ő is jól érezze magát. Főleg úgy, hogy az apa-lánya viszonyt valószínűleg rég erősítette bármi olyan eredményesen, mint a közös pink szett kitalálása és az abban való megjelenés a moziban. (Tegyük hozzá, hogy a filmet azért gyerekeknek nem ajánlanám.)

És ha már ízlés meg arányok, meg határozottság, szerethetőség és irónia, akkor kimondom még rövidebben, amit szeretek a Barbie-ban: hogy ez egy okos film. Okos abban, ahogy fogalmaz, meg abban, hogy felnőttnek tekinti a nézőjét. (Huhh, ez megint milyen furán hangzik egy babáról szóló film kapcsán?!) Nem tudom, hogy ha ízekre szedném minden egyes mondatát és társadalomkritikai észrevételeit, találnék-e benne olyat, amivel nem teljesen értek egyet. Lehet. Most mégis inkább úgy gondolom, hogy egy jópofa és ötletes összefoglalást és gyorstalpalót láttam a férfi és női szerepekről és sztereotípiákról úgy történeti, mint kortárs értelemben, és hangsúlyosan női nézőpontból.

Merthogy ötlet, az rengeteg van ebben a filmben. Tulajdonképpen a maga száztizenöt percében több kreativitás és poén bukkan fel, mint mondjuk az elmúlt tíz esztendő teljes hollywoodi vígjátéktermésében. És ezért én nagyon hálás vagyok. Meg az üdeségéért és a frissességéért is.

Szóval örülök, hogy a Mattel bevállalta, hogy lehetőséget biztosít valami szokatlanabb dologra és teret adott ennek a két tehetséges alkotónak. És ha innentől kezdve a következő húsz év minden nyarán szembe jönne velünk egy hasonló reklámkampány két ilyen kaliberű mozival, mint az Oppenheimer és a Barbie, azt hiszem, hogy simán ki tudnék vele egyezni.