A Csokonai Nemzeti Színház az immár Teátrumnak nevezett klasszikus épületének tetőtől talpig történő felújítását méltó módon egy Csokonai-darabbal ünnepli. A Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon – furcsa vitézi versezet négy könyvben eredetileg négy felvonásban meséli el egy farsangi bál napjának történetét (ezt kettőbe sűríti az előadás), és amelyet a poéta 1798-99 telén vetett papírra.

A színház művészeti vezetőjének, Szabó K. Istvánnak a rendezése a helyszínt az eredeti Kaposvárról Debrecenbe helyezi át, erre több utalás is történik az előadásban, amiben azonban nem ez az egyetlen újdonság. A színlap tanúsága szerint az eredeti szöveget felfrissítő Verebes Ernő átirata egyfajta remix. Az teljesen egyértelmű, hogy Csokonai barokkos nyelvezetét annak 18. század végi formájában nem lenne képes befogadni a mai néző – még az előadásba átmentett szövegrészek érthetősége is koncentrációt igényel. Emiatt sok újítást is bevetnek az alkotók, hogy a közönség bevonódjon a darabba, és lehetőleg végig ott is maradjon.

Hogy ez a küldetés mennyiben tekinthető sikeresnek, arról csak a magam nevében tudok beszámolni. A Dorottya című Csokonai-műről a cikornyás címén kívül csak annyi maradt meg az emlékeimben a különféle iskolai tanulmányokból (ki tudja, hogy helyesen-e?), hogy (az első magyar) vígeposzról van szó, meg hogy talán valamiféle ironikus gegnek is szánta alkotója annak idején. Nem hiszem, hogy egyedül lennék azzal, hogy az eredeti szöveget sosem olvastam, de annak mindenképpen örültem, hogy bátor megoldásként most Debrecenben műsorra tűzték.

Őszinte leszek: az első felvonás nagyjából feléig próbáltam követni, hogy mi történik a színpadon. Aztán egy pillanatban úgy éreztem, hogy ezt a darabot akkor tudom leginkább befogadni, ha nem próbálok benne történetet keresni, ha elengedek minden racionalitást, és simán csak nyitottan várom mindazt, ami a szemeim előtt zajlik. Mert amit látok, az kifejezetten pazar. Látványos. Meglepő. Sőt, zavarba ejtő. És itt-ott fárasztó. Úgy képzelem, hogy az alkotók egy klasszikus karnevált akartak elénk festeni, annak minden színpompájával, teatralitásával, túlburjánzó hangulatával, végletességével, szórakoztató banalitásával. Mert mi is valójában egy farsang? A maszkok rejtekében saját emberi gyarlóságaink lepleződnek le. Miközben azt hisszük, védve vagyunk, váratlanul és merészen előbújnak tudatalatti gyengeségeink. Mintha egy árnyjátékot néznénk, ahol a tűz lángja mindent megvilágít és kinagyít mögénk, csak talán épp mi nem vesszük észre ormótlanra nőtt árnyékunkat. Talán ez lehet a koncepciója a színpadképnek is, ami rendkívül ötletes módon a régi, felújítás előtti színházbelsőt mutatja, mintegy tükörképet nyújtva az előadást bámuló közönségnek. S ha így nézzük, inkább intuitív oldalról, ez az előadás telitalálat, mert a maga eszközeivel remekül megidézi az emberi ösztönlét működési mechanizmusát. (Ilyen összefüggésben bizonyos értelemben talán a Szentivánéji álommal is rokonítható, én azt a művet is nehezen tudom racionális módon befogadni.)

Ugyanakkor ez a fent említett alapállás mindenképpen szükséges is lesz ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk az előadást. Mert az egyébként egyáltalán nem adja könnyen magát. Úgy vélem, hogy a rendező egyfajta erődemonstrációnak, igazi tűzijátéknak szánta a Dorottyát: a színház szinte teljes társulata szerepel benne (és mindenki láthatóan lubickol ezekben az eltúlzott karakterekben, Pálóczi Bence Csokonai szerepében pedig különösen jó választás), gyönyörűek a jelmezek, szuper a díszlet, megjelennek a videós kivetítésből adódó lehetőségek, van benne tánc, ének, hip-hop, elektronikus zene (powered by az ex-Animás Prieger Zsolt), a karakterek belakják a teljes színpadot úgy vertikálisan, mint horizontálisan, ihletetten használják a fénytechnikát… szóval valóban a teljes rendelkezésre álló színházi arzenált bevetette annak érdekében, hogy emlékezetes előadás váljék belőle. De mielőtt a saját konklúziómat levonnám, hadd ejtsek néhány szót még a felfrissített alapanyagról is. Egyáltalán nem könnyű egy több mint kétszázesztendős, kissé nehézkes darabot maivá tenni. Az átirat igyekezett hű maradni az eredeti szöveghez is (néhol sajnos konkrétan nem is értettem bizonyos szavakat), míg változatos verbális (és vizuális) gegekkel próbált a kortárs fül számára is értelmezhető humorforrással szolgálni (sajnos nem minden poén ült eléggé, de néhol azért hangosan felnevettem). Talán csak az én problémám, de nem is mindenkit hallottam mindig egyformán tisztán (lehet, hogy szokni kell még a másfajta akusztikát).

Sokat gondolkodtam az előadást követően, hogy miért is járunk színházba? Egyrészt azért, mert a színészek által megjelenített karakterek drámai útján keresztül szeretnénk katarzist átélni. Másrészt lehet a cél egyszerűen a szórakozás is, néhány önfeledt óra átélése. De van egy harmadik oka is: hogy olyan élményekben legyen részünk, amikben korábban soha - hogy a színház kizökkentsen, meglepjen, akár megbotránkoztasson, de mindenképpen nyitva tartsa az érzékelésünket. Hogy ha nem is feltétlenül értjük teljes mértékben, amit láttunk, de egy másik befogadói szinten mégis sokáig magunkkal vigyünk valamit mindebből.

Az egyértelműnek tűnik, hogy a Dorottyából nem lesz közönségkedvenc darab Debrecenben (ezt talán az alkotók is érezték, lásd az előadás végszavát). Most is voltak néhányan, akik az első felvonást követően sietve kikérték a kabátjukat a ruhatárból. Azt sem állítom, hogy hibátlan feldolgozásról lenne szó. A hivatkozott szövegértési nehézségeken túl például a második felvonásban bizonyos pillanatokban nekem már túl sok volt a sikongatásból és a vásári komédiából is. Ennek ellenére színházi értelemben kellően izgalmas és látványos előadással van dolgunk, ami lehet, hogy arra lesz kárhoztatva, hogy évadonként csak néhány alkalommal vegyék elő, de ki tudja, hosszútávon akár még sajátos kultdarab is válhat belőle.

[Az előadást 2023 decemberében láttam, jelenleg nem találtam következő előadást műsoron.]