Pedig azt hittem, hogy addigra már jól ismerem a Balatont. Négy különböző évnek a nyarán töltöttem felejthetetlen napokat ráérősen tekerve végig kétkeréken a partvonala mentén. Átéltem a fonyódi kikötő semmihez sem hasonlító bűvös otthonosságát, a badacsonyörsi Folly-arborétum elegáns panorámáját, Máriafürdő végeláthatatlan egyenesét, Ederics pöttöm, tündéri strandját, Berény szerethető istenhátamögöttiségét, Boglár vitorlásainak szabadságát, Szemes jólesően retró hangulatát, a györöki „szavannát”, Keszthely megérkezés-élményét. Szívembe zártam a tó ezernyi arcát. De a Világos és Kenese közötti szakasz – talán valami éppen aktuálisan zajló útépítés miatt - kimaradt. Vagyis nem maradt ki, csak a Balaton mellett kanyargó lenti úton történt meg a teljesítése. Így amikor évekkel később, már a kerékpártúrától függetlenül Balatonakarattyára vetődtem, és egy jó kávé reményében kisétáltam a magaspartra, egyszerűen nem hittem a szememnek.

Ott és akkor rögtön tudtam, hogy történt valami. Hogy bár a Balatonra érkezni a felfedezéseket követően már eddig is szívdobogós érzés volt, és a tó környékét gyorsuló pulzussal értem el, azzal a néhány lépéssel az akarattyai magasparton valami mindörökre megpecsételődött. Egymás szemébe néztünk ott, a Balaton meg én. Hosszan, komolyan, magától értetődő bizonyossággal. És ezzel az összenézéssel a tudattalanban létező kirakós egy darabkája a helyére került. Ami miatt már nem akarsz mozdulni onnan, tulajdonképpen soha többé, mert a Balaton szüntelen átalakulásaiban is változatlan igéző tekintete betölti lelked végtelen tereit.

Lerogytam egy fa mellé, a hátamat megtámasztottam, és csak ültem ott, az időtlenségben. Nem gondoltam volna, hogy ebből a szögből látni a tavat mennyire nem hasonlítható semmi máshoz. Nem is az a lényeg, hogy előtted terül el a part karéja Zamárditól Tihanyig, talán sokkal fontosabb mindaz, ami nem látható, amit csak sejtesz, ami az ismert formákon túl lebeg a tájban, a tó teljes hosszában. Ahogyan ezt írom, most is bénultságot érzek, de ez az elragadtatottság mozgásképtelensége, a tudod-hogy-ki-nem-mondhatóval küszködés dadogása.

Azóta, ha a tó környékén járok, képtelen vagyok kihagyni ezt a helyet, és általában tovább maradok, mint terveztem. Tudom, hogy odalent a hullámokon megcsillanó fények sora mind biztatás, a fák között bujkáló szellő simogatás, a végtelenbe futó víztükör összehangolódás. És egyre jobban érzem magam azokban a pillanatokban, amikor nem kell, hogy formálódjanak bennem szavak.