Például a könyvtár. Legyen bárhol. Ha rég voltam is, ha elszoktam tőle, ha épp zsizseg bennem a világ sokfajta lenniakarása, ha rosszkedvű vagyok a cipelni vélt gondoktól - mindez addig tart, amíg belépek a plafonig érő, rendezett könyvsorok közé.

Egyszerre ott vagyok gyerekként a községi könyvtár szobányi terében, és életem minden más könyvtárának helyszínén is. Elér az utánozhatatlan illat, ezernyi különféle témájú, korú, kiadású, tartalmú papírrengeteg komplex, egymásba fonódó bukéja - az ismeretek, gondolatok igazi esszenciája. Mintha a szaglás érzékszervén keresztül máris lehetőségem lenne megsejteni valamit egy olyan világból, aminek lényegi része bőven az érzékeken túl van. Varázslat ez a javából. És aztán jön a klasszikus koreográfia: ha olyan könyvtárban járok, ahová beiratkoztam, akkor először a célirányos keresés történik meg, mert általában tudom, mit szeretnék magammal vinni egy kis időre. Ebben az esetben pár perccel később következik be az, ami egy előtte ismeretlen helyen azonnal - a felfedezés semmihez sem fogható gyönyörűsége.

Némán járni a polcok között, elkapni egy-egy feliratot, szerzőt, címet. Megcsodálni a kalligráfiát, az idegen hangzású nevet, elkalandozni a címből fakadó asszociációkon. Megérinteni egy-egy könyv gerincét, néhány pillanatra kézbe venni, mintha súlyát próbálnám magamhoz, aktuális  mentális és lelkiállapotomhoz mérni: összeillünk-e most, mi, ketten vagy majd máskor kell, hogy találkozzunk? Belelapozni, hagyni, hogy a sodródó oldalak keltette légmozgás felém hozza egy új világ zamatát. Lopott sorokat, mondatokat elolvasni random, imbolygó csónakként, nem ismert vizeken. Engedni, hogy felkapjon a hullám, vagy bámészan nézni a mozdulatlan, csillámló víztükröt. Fellelkesülni százszor és lemondani szinte mindannyiszor. Választani, hiszen az olvasásra fordítható idő (még)sem végtelen. Megtanulni nem birtokolni, csak kölcsönvenni, megismerni, elfogadni, megköszönni.

Kifelé jövet nem visszanézni, de tudni, hogy valahol a közelben mindig vár rám egy hely, ahol gondolatokkal teli csönd ölel körül, ahol nem látható kapuk nyílnak bennem és körülöttem, ahol minden megvár, mert semmi nem siet sehová. Ahol egy részem mindig otthonra talál.