A gép három órás késéssel indul a schwechati reptérről. „Sorry to hear about that” – írja majd José, az apartman tulajdonosa Whatsappon, és behajtja rajtunk a kései, 23 órát követő szállásra érkezés miatti extradíjat. Mégsem haragszunk rá nagyon, végül is nem írta a feltételek között, hogy a vis maior az kivétel lenne. A reptérre transzferbusz visz minket a parkolóból. A sofőr a megrendelő e-mailre pillantva angolról magyarra vált: Erdélyből költözött át a családjával Budapestre, most pedig utasokat szállít, de ő maga is gyakran utas, nem is akármilyen: néhány éve Dél-Afrikában járt, most Közép- és Dél-Amerikába készül.

Madridot a föld alól tapasztaljuk meg először. Olvastuk, hogy a metróhálózata nagyon profin működik, és a következő napokban erről mi is meggyőződünk. Megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőn és mozgólépcsőn kelünk át, több, egymás alatti szinten, ravaszul csavarodó folyosókon kanyarogva. Mégis, egyetlen kivételtől eltekintve sosem tévesztjük el a metrót és az irányt. Tizenkét metróvonal húzódik a 3,5 milliós lakosú város alatt, ebből mi talán ötöt használunk összesen az ottlétünk idején, pedig a szállásunk nem is a belvárosban van. Emiatt Madrid igazi arca számomra a metrókocsik közönsége lesz. Jellemző, hogy igazán hangos beszédet egy szenvedélyesen telefonáló spanyol nő kivételével csak turistáktól hallok. Százféle világ tárul a szem elé ezeken a villanásnyi utakon. Dolgos, szegény, törődött, jobbra vágyó, mégis a maguk módján – talán nem túlzás – elégedett embereket és szeretetteli családokat látok egy olyan metropoliszban, ami nyitottságával és a mediterrán temperamentum tetten érhető jelei mellett is kifejezett nyugodtságával vagy derűjével hat rám. Egy olyan metropoliszban, ami kiútja, menedéke, otthona próbál lenni a világ spanyolajkú népességéből oly sok embernek. Merthogy alig látni két egyforma fizimiskájú és bőrszínű szembejövőt. A jellegzetes arcvonások mexikói, ecuadori, argentin – és persze európai, afroamerikai, ázsiai – eredetről tanúskodnak. Itt sejtem meg, hogy a korábbi spanyol gyarmatosításnak milyen sajátos visszahatása van napjainkban, és hogy a latin emberek számára mekkora erőt képviselhet a közös nyelv. Ezt erősíti meg bennem az ifjú taxisofőr is, aki az utolsó metrót épp lekésve lesz egyik éjszaka megmentőnk. Juan perui származású, épp tíz éve, tízévesen költözött el Dél-Amerikából. Azóta csak évente egyszer tud hazamenni, és azt is jó előre meg kell terveznie, mert drága a repülőjegy. De nem panaszkodik, elmondása szerint jól érzi magát a spanyol fővárosban, mert rengeteg perui és egyéb környékbeli nép gyermeke él itt, erősek a közösségi kapcsolatok. Egy másik fiatal srác, akivel a metrón kezdünk beszélgetni, Venezuelából jött. A textiliparban dolgozik, és magyar munkatársai is vannak.

Madrid a föld felszínén pedig olyan, mint egy nagy főváros. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy – legalábbis az európai – fővárosok sokban hasonlítanak egymásra: mindenütt rá lehet bukkanni egy „Andrássy útra”, egy „Hősök terére”, egy „Városligetre”, egy „Váci utcára”, egy „Erzsébet körútra” és így tovább. Nyilván más-más történelmi előzménnyel és városszerkezeti sajátossággal, de a hangulatuk nagyban emlékeztet a felsoroltakra. Azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen törvényszerű is, mert az életszerűség és az élhetőség diktálja mindezeket. És Madrid nagyon élhető helynek tűnik. Ez talán a legfontosabb tulajdonsága. Mert vannak ugyan gyönyörű templomai, királyi palotája, fantasztikus múzeumai és más kisebb-nagyobb látnivalói, mégis, ebben a néhány napban az tűnt a legerősebb értékének, hogy az első pillanattól kezdve jó volt ott lenni, nem éreztem magam igazán idegennek. Ez pedig elég fontos fokmérője egy helynek, ahol mindeddig sosem jártam.