A sült gesztenye illata, amit a szemüveges bácsikától vettünk a téren. Ez idéződik fel először bennem. Meg a portói bor édes, sűrű, telt aromája, ott a Douro folyó túlpartján, a Vila Nova de Gaia-i pincészet székein. A fado-est, amire nem mentünk el, csak behallgattunk a nyitott ajtón át, a falépcső aljához lopakodva, a szenvedéllyel teli énekbe. Ahogy azon a ködös-párás estén néhány percre újra előjött a tériszonyom a Gustave Eiffel tervezte I. Lajos király hídon – amikor az egyébként gyönyörű acélépítményen átkelve, villamosokat és turistákat kerülgetve lépdeltem a nem túl széles, nedves gyalogúton, a folyó felett. A tradicionális portugál sütemény, a pastel del nata és a lépten-nyomon felbukkanó pékségek többedjére is csábítóan bőséges, a kirándulás végére számomra mégis kissé már egyhangú kínálata. A belváros gyalogszerrel történő könnyű bejárhatósága. Még akkor is, ha kellett hozzá némi szufla, a rengeteg lejtő és emelkedő miatt. A belső faborítású, pöttöm, régi villamos, ami kizötyögött velünk a Douro-folyó torkolatáig. Ahogyan aztán az óceánparti házak között kínai boltokat kerestünk, mert csapatunk egyik tagja átázott a váratlan erősségű hullámokban, és sürgősen váltócipőre lett szüksége. A naplemente, amit a város tetején lévő botanikus kert helyett végül a partról néztünk meg, de ami így is nehezen feledhető. A Livraria Lello hihetetlen könyvesboltja, amiből talán J. K. Rowling is inspirálódott, és ami előtt olyan sor állt mindig, mint a pesti New York Café előtt egy random 2023. decemberi napon. A novemberi napfény lelket melegítő sugarai, miközben kora délután ejtőzünk egy városi parkban, egy spontán megálló közben. A kék csempék úton-útfélen, templomok falain. A São Bento vasútállomás csodás előtere, a Mercado do Bolhão épp akkorra felújított régi vásárcsarnoka, ezernyi finomsággal. A bacalhau, vagyis a sózott tőkehal tengeri zamata. A szűk, kanyargós, macskaköves utcák, kis terek világa. A sok építkezés. A város vadregényes, romantikus látképe a híd túloldaláról. A parafából készült könyvjelzők. Bús bámulás a békebeli Majestic Café burjánzó belsejébe – a kirakaton át, az esőben, mert reménytelenül tele volt emberekkel.

És a kirándulások. Aveiro mini-Velencéje, a színes hajókkal, a kanálisokkal, a hunyorgó, hosszú árnyékokkal teli délutánnal – és a rém fura, főtt tojásra hajazó süteménnyel, az ovos moles-szel. Costa Nova csíkos, ősziesen üres nyaralóházai, szezonból itt maradt hangulatfoszlányai és a megérkezés a hosszan vezető fapallón át az óceán partjára.

Utazás repülővel, vonattal, busszal, hajóval, villamossal és gyalog.

A nekem összességében visszafogottnak, szelídnek ható portugál emberek. Mediterrán felszabadultság helyett inkább józan kötelességtudat. Szerethető, zsákbamacskát nem áruló vidék. Ezzel együtt is: teljesnek érzem az utat. Nem vágyom vissza, de örülök, hogy járhattam itt.