A Csokonai Nemzeti Színház az immár Teátrumnak nevezett klasszikus épületének tetőtől talpig történő felújítását méltó módon egy Csokonai-darabbal ünnepli. A Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon – furcsa vitézi versezet négy könyvben eredetileg négy felvonásban meséli el egy farsangi bál napjának történetét (ezt kettőbe sűríti az előadás), és amelyet a poéta 1798-99 telén vetett papírra.

A színház művészeti vezetőjének, Szabó K. Istvánnak a rendezése a helyszínt az eredeti Kaposvárról Debrecenbe helyezi át, erre több utalás is történik az előadásban, amiben azonban nem ez az egyetlen újdonság. A színlap tanúsága szerint az eredeti szöveget felfrissítő Verebes Ernő átirata egyfajta remix. Az teljesen egyértelmű, hogy Csokonai barokkos nyelvezetét annak 18. század végi formájában nem lenne képes befogadni a mai néző – még az előadásba átmentett szövegrészek érthetősége is koncentrációt igényel. Emiatt sok újítást is bevetnek az alkotók, hogy a közönség bevonódjon a darabba, és lehetőleg végig ott is maradjon.

Hogy ez a küldetés mennyiben tekinthető sikeresnek, arról csak a magam nevében tudok beszámolni. A Dorottya című Csokonai-műről a cikornyás címén kívül csak annyi maradt meg az emlékeimben a különféle iskolai tanulmányokból (ki tudja, hogy helyesen-e?), hogy (az első magyar) vígeposzról van szó, meg hogy talán valamiféle ironikus gegnek is szánta alkotója annak idején. Nem hiszem, hogy egyedül lennék azzal, hogy az eredeti szöveget sosem olvastam, de annak mindenképpen örültem, hogy bátor megoldásként most Debrecenben műsorra tűzték.

Őszinte leszek: az első felvonás nagyjából feléig próbáltam követni, hogy mi történik a színpadon. Aztán egy pillanatban úgy éreztem, hogy ezt a darabot akkor tudom leginkább befogadni, ha nem próbálok benne történetet keresni, ha elengedek minden racionalitást, és simán csak nyitottan várom mindazt, ami a szemeim előtt zajlik. Mert amit látok, az kifejezetten pazar. Látványos. Meglepő. Sőt, zavarba ejtő. És itt-ott fárasztó. Úgy képzelem, hogy az alkotók egy klasszikus karnevált akartak elénk festeni, annak minden színpompájával, teatralitásával, túlburjánzó hangulatával, végletességével, szórakoztató banalitásával. Mert mi is valójában egy farsang? A maszkok rejtekében saját emberi gyarlóságaink lepleződnek le. Miközben azt hisszük, védve vagyunk, váratlanul és merészen előbújnak tudatalatti gyengeségeink. Mintha egy árnyjátékot néznénk, ahol a tűz lángja mindent megvilágít és kinagyít mögénk, csak talán épp mi nem vesszük észre ormótlanra nőtt árnyékunkat. Talán ez lehet a koncepciója a színpadképnek is, ami rendkívül ötletes módon a régi, felújítás előtti színházbelsőt mutatja, mintegy tükörképet nyújtva az előadást bámuló közönségnek. S ha így nézzük, inkább intuitív oldalról, ez az előadás telitalálat, mert a maga eszközeivel remekül megidézi az emberi ösztönlét működési mechanizmusát. (Ilyen összefüggésben bizonyos értelemben talán a Szentivánéji álommal is rokonítható, én azt a művet is nehezen tudom racionális módon befogadni.)

Ugyanakkor ez a fent említett alapállás mindenképpen szükséges is lesz ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk az előadást. Mert az egyébként egyáltalán nem adja könnyen magát. Úgy vélem, hogy a rendező egyfajta erődemonstrációnak, igazi tűzijátéknak szánta a Dorottyát: a színház szinte teljes társulata szerepel benne (és mindenki láthatóan lubickol ezekben az eltúlzott karakterekben, Pálóczi Bence Csokonai szerepében pedig különösen jó választás), gyönyörűek a jelmezek, szuper a díszlet, megjelennek a videós kivetítésből adódó lehetőségek, van benne tánc, ének, hip-hop, elektronikus zene (powered by az ex-Animás Prieger Zsolt), a karakterek belakják a teljes színpadot úgy vertikálisan, mint horizontálisan, ihletetten használják a fénytechnikát… szóval valóban a teljes rendelkezésre álló színházi arzenált bevetette annak érdekében, hogy emlékezetes előadás váljék belőle. De mielőtt a saját konklúziómat levonnám, hadd ejtsek néhány szót még a felfrissített alapanyagról is. Egyáltalán nem könnyű egy több mint kétszázesztendős, kissé nehézkes darabot maivá tenni. Az átirat igyekezett hű maradni az eredeti szöveghez is (néhol sajnos konkrétan nem is értettem bizonyos szavakat), míg változatos verbális (és vizuális) gegekkel próbált a kortárs fül számára is értelmezhető humorforrással szolgálni (sajnos nem minden poén ült eléggé, de néhol azért hangosan felnevettem). Talán csak az én problémám, de nem is mindenkit hallottam mindig egyformán tisztán (lehet, hogy szokni kell még a másfajta akusztikát).

Sokat gondolkodtam az előadást követően, hogy miért is járunk színházba? Egyrészt azért, mert a színészek által megjelenített karakterek drámai útján keresztül szeretnénk katarzist átélni. Másrészt lehet a cél egyszerűen a szórakozás is, néhány önfeledt óra átélése. De van egy harmadik oka is: hogy olyan élményekben legyen részünk, amikben korábban soha - hogy a színház kizökkentsen, meglepjen, akár megbotránkoztasson, de mindenképpen nyitva tartsa az érzékelésünket. Hogy ha nem is feltétlenül értjük teljes mértékben, amit láttunk, de egy másik befogadói szinten mégis sokáig magunkkal vigyünk valamit mindebből.

Az egyértelműnek tűnik, hogy a Dorottyából nem lesz közönségkedvenc darab Debrecenben (ezt talán az alkotók is érezték, lásd az előadás végszavát). Most is voltak néhányan, akik az első felvonást követően sietve kikérték a kabátjukat a ruhatárból. Azt sem állítom, hogy hibátlan feldolgozásról lenne szó. A hivatkozott szövegértési nehézségeken túl például a második felvonásban bizonyos pillanatokban nekem már túl sok volt a sikongatásból és a vásári komédiából is. Ennek ellenére színházi értelemben kellően izgalmas és látványos előadással van dolgunk, ami lehet, hogy arra lesz kárhoztatva, hogy évadonként csak néhány alkalommal vegyék elő, de ki tudja, hosszútávon akár még sajátos kultdarab is válhat belőle.

[Az előadást 2023 decemberében láttam, jelenleg nem találtam következő előadást műsoron.]

Pedig azt hittem, hogy addigra már jól ismerem a Balatont. Négy különböző évnek a nyarán töltöttem felejthetetlen napokat ráérősen tekerve végig kétkeréken a partvonala mentén. Átéltem a fonyódi kikötő semmihez sem hasonlító bűvös otthonosságát, a badacsonyörsi Folly-arborétum elegáns panorámáját, Máriafürdő végeláthatatlan egyenesét, Ederics pöttöm, tündéri strandját, Berény szerethető istenhátamögöttiségét, Boglár vitorlásainak szabadságát, Szemes jólesően retró hangulatát, a györöki „szavannát”, Keszthely megérkezés-élményét. Szívembe zártam a tó ezernyi arcát. De a Világos és Kenese közötti szakasz – talán valami éppen aktuálisan zajló útépítés miatt - kimaradt. Vagyis nem maradt ki, csak a Balaton mellett kanyargó lenti úton történt meg a teljesítése. Így amikor évekkel később, már a kerékpártúrától függetlenül Balatonakarattyára vetődtem, és egy jó kávé reményében kisétáltam a magaspartra, egyszerűen nem hittem a szememnek.

Ott és akkor rögtön tudtam, hogy történt valami. Hogy bár a Balatonra érkezni a felfedezéseket követően már eddig is szívdobogós érzés volt, és a tó környékét gyorsuló pulzussal értem el, azzal a néhány lépéssel az akarattyai magasparton valami mindörökre megpecsételődött. Egymás szemébe néztünk ott, a Balaton meg én. Hosszan, komolyan, magától értetődő bizonyossággal. És ezzel az összenézéssel a tudattalanban létező kirakós egy darabkája a helyére került. Ami miatt már nem akarsz mozdulni onnan, tulajdonképpen soha többé, mert a Balaton szüntelen átalakulásaiban is változatlan igéző tekintete betölti lelked végtelen tereit.

Lerogytam egy fa mellé, a hátamat megtámasztottam, és csak ültem ott, az időtlenségben. Nem gondoltam volna, hogy ebből a szögből látni a tavat mennyire nem hasonlítható semmi máshoz. Nem is az a lényeg, hogy előtted terül el a part karéja Zamárditól Tihanyig, talán sokkal fontosabb mindaz, ami nem látható, amit csak sejtesz, ami az ismert formákon túl lebeg a tájban, a tó teljes hosszában. Ahogyan ezt írom, most is bénultságot érzek, de ez az elragadtatottság mozgásképtelensége, a tudod-hogy-ki-nem-mondhatóval küszködés dadogása.

Azóta, ha a tó környékén járok, képtelen vagyok kihagyni ezt a helyet, és általában tovább maradok, mint terveztem. Tudom, hogy odalent a hullámokon megcsillanó fények sora mind biztatás, a fák között bujkáló szellő simogatás, a végtelenbe futó víztükör összehangolódás. És egyre jobban érzem magam azokban a pillanatokban, amikor nem kell, hogy formálódjanak bennem szavak.

Eredetileg az év első playlistjéhez teljesen más dalokat szántam. Néhány, az elmúlt hónapokban random módon összegyűlt számot terveztem megosztani veletek. De aztán valahogy a korábbi nóták sehogyan sem akarództak összepasszolni a januárban hallott újabbakkal. Így végül csak az utóbbiak maradtak, amelynek eredményeként szerintem egy egészen ropogós, üde – és összességében kifejezetten energikus – lista született, jórészt fiatal, feltörekvő előadókkal, változatos hangulatokkal. És remek szövegekkel, amelyek között akad nem egy explicit is, szóval aki erre érzékeny, annak előre szóltam.

cserihanna - pánick

Az elmúlt időszak talán legnagyobb felfedezése számomra ez a pécsi lány, akinek korábbi, még a cseRihannák című formációjával kitalált dalai is tetszettek, bár még nem éreztem őket eléggé letisztultnak. De a cserihanna első albuma, a Kikötő már igazi drágakő: ironikus, szelíden lázadó, intim és okos, különleges élmény hallgatni. Tessék olvasni még erről a csöpp lányról, nem semmi, ahol már most tart, és amikkel még foglalkozik!

Máklikőr – Pillangó

Soha nem hallottam korábban erről az érdemben bő három éve létező, budapesti fiatalokból álló, gimiben alapított zenekarról, de az idelinkelt számuk szerintem elég meggyőző. A 30y is láthatott bennük valamit, mert már választották őket előzenekarnak. Ahogyan mondani szokták, ebből még akármi is lehet.

Úrfi - Tsatsi

Az Úrfi már legalább öt éve létezik, mégis mintha talán mostanában kezdene igazán beindulni a működésük. „Szövegcentrikus panaszkodós-pop”-ként aposztrofálják magukat, amit én úgy fordítanék le, hogy tartalmas, kritikus dalaik vannak, amiket emiatt nekem kifejezetten jólesik hallgatni. Ez pedig talán a legfülbemászóbb az eddigiek közül.

Beton.Hofi x Anubii$ - Tükörterem

Beton.Hofi hangját és szövegét hallani ebben az apokaliptikus hangulatú nótában – konstans libabőr.

Molnár Tamás, Bérczesi Róbert - Nélkülem

Elsőre különös kollaborációnak tűnik, de kifejezetten jól működik. Bérczesi Robi szövege természetesen megint telitalálat, a rockosabb zúzás pedig nagyon jól áll a számnak. Aki más hangulatot is szeretne ettől a daltól kapni, annak ajánlom az akusztikus verziót is, szuper! Mindkettőt javaslom behunyt szemmel hallgatni, úgy még jobban üt.

Fiúk – Hogyan rontsuk el ft. 6363

Ez itt megint egy random találat, ami szépen elkapott. Ej, de jó kis beletörődős-felszabadult szám ez!

Lenkke_ - Szélnek eresztett

A januári debreceni Sofaron hallottam először élőben ez a tündöklően tehetséges lányt, aki a 2023-as Kikeltető underground zenei fesztivál egyik nagy nyertese is volt. Talán nem túlzok, hogy a koncerten nem volt két egyforma hangzású és felépítésű dala, és mindegyik baromi izgalmasan szólt. Szóval: hajrá, Lenkke_!

capsule boy – Buborék

Ha így nem ismerős, hogy capsule boy, akkor esetleg úgy, hogy Platon Karataev? Na ugye. Merthogy ez a fura név Cz. K. Sebő saját projektje, egyedi hangzású elektronikusabb dalokkal. Ez itt épp egy modern törzsi éneknek is beillik, miközben nekem felidézi az Amorf Ördögök jól belakható zenei és szövegvilágát is.

4Bards: Vegán Szexshop

Carson Coma-hangulatú 30ipszi, némi Krúbi-beütéssel? Jöhet!

Moriones – Késő van

Úgy van az, hogy ami népszerű, ott megjelennek a tehetséges követők is. Azahriah világa ugyan az elmúlt hónapokban sem került közelebb hozzám, de amit ez a srác csinál, az meg tök olyan, mint amit Azi. Vagy nem? Vagy igen?

Heya – Bérlakás

4,5 ezer megtekintés. Sooooo underrated! Mennyire remek, teljes kis semmiség (vagy semmi kis teljesség) ez a szám!

QJÚB - magamhoz

Pilinszky sorait Vecsei H. Miklós és Hegedűs Bori énekli. Megérkeztünk a szakralitásba. Itt is segít a behunyt szem.

…és már a végére is értünk ennek a negyven percnyi zenei szerpentinnek. Tudom, hogy jólesett. Szívesen.

Néhány napja néztem meg a rajzfilm veterán japán mesterének, Hajao Mijazakinak a legutóbbi mozifilmjét. A részben általa életre hívott és az elmúlt évtizedekben meglehetős hírnévre szert tett Ghibli Stúdió története 1985-ben kezdődött, de a rendező már ezt megelőzően, 1984-ben bemutatott harmadik saját egész estés animációs filmjére, a Nauszika - A szél harcosaira is felfigyelt a világ. Azóta pedig jobbnál jobb műveket és különösebbnél különösebb világokat tár elénk ez a tradicionálisan kézzel rajzolt gyönyörűségeket készítő alkotóműhely. Legismertebb két filmjük talán a Chihiro Szellemországban és A vándorló palota. Megmondom őszintén, jelentős lemaradásom van ezekből a filmekből, mert a Nauszika kivételével azt hiszem, hogy csak részleteket láttam néhány másik alkotásból, bár az tény, hogy ha azt az egészen egyedi hangulatot, amit ezek az animációk közvetítenek, egyszer megismerte és megszerette valaki, már soha nem felejti el.

Ugyanakkor az is fontos, hogy ezek a filmek kissé másfajta befogadói magatartást igényelnek, mint amit manapság megszoktunk egy rajzfilmtől. Vagyis hagynunk kell elveszíteni magunkat bennük, hogy a történet szépen körülfolyjon, hogy elmerüljünk teljesen a mesében, vagy inkább abban a világban, amit a kép varázslója elénk álmodik. A jelen cikk apropóját adó mozi története – amely részben életrajzi elemekből építkezik – bőven a realitásban, az 1930-as évek egyre inkább militarizálódó Japánjában kezdődik. A főszereplő fiú édesanyja tűzvész áldozatául esik a kórházban, ahol dolgozik. Később az özvegyen maradt édesapa új párt talál magának, akihez leköltözteti a fiút egy vidéki udvarházba, amíg ő a repülőgépgyárban dolgozik. Ebben az üde, burjánzó, romlatlannak tűnő, olykor mégis kísérteties világban a helyét nem találó fiú aztán nemsokára valami olyasmit fedez fel, ami egészen messzire sodorja.

Különös film A fiú és a szürke gém. Amellett, hogy bőven leköt a fura figurákkal, szokatlan helyszínekkel benépesített és elképesztően megrajzolt világ, mégsem adja könnyen magát. Bár szimbólumokkal dolgozik, ezeket nem feltétlenül egyszerű dekódolni. Így bőven ad munkát a vetítést követően is a nézőnek, ha a mágikusan áramló történet fordulataival önmagában nem elégszik meg. Talán a végtelen szabadság és a szelíd szomorúság elegye az a hangulat, ami leginkább sajátja. És ott van benne valami zsigerek mélyéig ható elvágyódás, ami egyszerre annyira ismerős és idegen, mégis nehéz megfogalmazni az eredetét. Ahogyan aztán elkezdenek bennem összeérni a látott képek, azt hiszem, hogy rátalálok, mi lehet az.

Olvastam valahol, hogy a lélek, amikor megérkezik új fizikai testébe, egy újonnan született gyermekébe, egy ideig még szokja ezt az anyagi világot. Mintha egy ruhát próbálgatna magára, hogy mennyire is passzol hozzá ez a mostani formátum. Ebben a formálódásban egy darabig még „emlékszik” korábbi történésekre, mint aki épp megérkezett egy hosszú utazásról. Aztán persze a hónapok-évek alatt már egyre inkább beleillik az őt körülvevő, egyre kevésbé újdonsült fizikai környezetbe, és mindezek elfelejtődnek. Akár így van ez a dolog, akár nem, Mijazaki mester mégis mintha értené-érezné ezt a nagyon finom minőséget: hogy milyen két világ határán lenni. Hogy itt is - ott is, vagy épp: (még) itt sem – (már) ott sem. Ezért tud ott lenni minden felszabadult játékosságban valami kissé félelmetes, és minden varázslatban egy csöppnyi realitás. És ezt talán így senki más nem érti még, csak a gyermek. Aki egyszer mi is voltunk. Aki sokszor bölcsebbnek tűnik, mint felnőttkori mása. Talán mert ő még összhangban van a világ azon nagy törvényszerűségeivel, amik túl vannak a racionalitáson. És talán ez lehet a gyermeki rácsodálkozás valódi alapja is, egy végtelenül nehéz, egyben lehetetlenül könnyű, komplex tapasztalás.

Az biztos, hogy nem mindennapi filmélményt nyújt A fiú és a szürke gém annak, aki hajlandó átadni magát Mijazaki meséjének. Szépségről, gyászról, játékról, valóságról, varázslatról és a felfedezés öröméről. Szerintem érdemes próbát tenni vele.

Kép forrása: dunaujvarosmesel.hu

Például a könyvtár. Legyen bárhol. Ha rég voltam is, ha elszoktam tőle, ha épp zsizseg bennem a világ sokfajta lenniakarása, ha rosszkedvű vagyok a cipelni vélt gondoktól - mindez addig tart, amíg belépek a plafonig érő, rendezett könyvsorok közé.

Egyszerre ott vagyok gyerekként a községi könyvtár szobányi terében, és életem minden más könyvtárának helyszínén is. Elér az utánozhatatlan illat, ezernyi különféle témájú, korú, kiadású, tartalmú papírrengeteg komplex, egymásba fonódó bukéja - az ismeretek, gondolatok igazi esszenciája. Mintha a szaglás érzékszervén keresztül máris lehetőségem lenne megsejteni valamit egy olyan világból, aminek lényegi része bőven az érzékeken túl van. Varázslat ez a javából. És aztán jön a klasszikus koreográfia: ha olyan könyvtárban járok, ahová beiratkoztam, akkor először a célirányos keresés történik meg, mert általában tudom, mit szeretnék magammal vinni egy kis időre. Ebben az esetben pár perccel később következik be az, ami egy előtte ismeretlen helyen azonnal - a felfedezés semmihez sem fogható gyönyörűsége.

Némán járni a polcok között, elkapni egy-egy feliratot, szerzőt, címet. Megcsodálni a kalligráfiát, az idegen hangzású nevet, elkalandozni a címből fakadó asszociációkon. Megérinteni egy-egy könyv gerincét, néhány pillanatra kézbe venni, mintha súlyát próbálnám magamhoz, aktuális  mentális és lelkiállapotomhoz mérni: összeillünk-e most, mi, ketten vagy majd máskor kell, hogy találkozzunk? Belelapozni, hagyni, hogy a sodródó oldalak keltette légmozgás felém hozza egy új világ zamatát. Lopott sorokat, mondatokat elolvasni random, imbolygó csónakként, nem ismert vizeken. Engedni, hogy felkapjon a hullám, vagy bámészan nézni a mozdulatlan, csillámló víztükröt. Fellelkesülni százszor és lemondani szinte mindannyiszor. Választani, hiszen az olvasásra fordítható idő (még)sem végtelen. Megtanulni nem birtokolni, csak kölcsönvenni, megismerni, elfogadni, megköszönni.

Kifelé jövet nem visszanézni, de tudni, hogy valahol a közelben mindig vár rám egy hely, ahol gondolatokkal teli csönd ölel körül, ahol nem látható kapuk nyílnak bennem és körülöttem, ahol minden megvár, mert semmi nem siet sehová. Ahol egy részem mindig otthonra talál.

Az év vége és az új esztendő eleje akkor telik hasznosan, ha egyfajta számvetés történik, aminek keretében azt is átgondolhatjuk, milyen élmények miatt vagyunk hálásak a mögöttünk hagyott hónapoknak. Ezért most egy bejegyzés keretében összeszedtem azokat az élőzenei pillanatokat, amiket legkedvesebbként viszek magammal 2023-ból. Lássuk (és hallgassuk) őket!

The Black Keys

Az elsődleges zenei élményem tavaly ehhez a madridi Mad Cool fesztiválon történt fellépéshez kötődik, ami egyben életem egyik legjobb koncertje is volt. Ennek a két őrületes amerikai fazonnak és bandájának a karcos, füstös, elementáris, blues rock stílusú zenéje eleve zseniális. Egy ekkora, nemzetközi tömeg előtt tartott koncert, ráadásul olyan minőségi hangosítással, amilyet én még életemben nem érzékeltem, pedig nehezen felülmúlható. Határátlépő tapasztalás, amikor megérted, hogy épp a zene egy új rétege nyílik meg előtted. Feszes, tökéletes, hátborzongató, zsigeri alapélmény, ami tetőtől talpig átjár. Egyszóval: WÁÁÁÁÁÁÁRGGHHH!

Ricsárdgír

A sors fintora, hogy nagyjából épp azelőtt egy évvel kezdtem komolyabban lelkesedni ennek a néhány rendkívüli és fura fazonnak a zenéje iránt, amikor bejelentették, hogy megszűnik a zenekar. Így tulajdonképpen a Budapest Parkban tartott búcsújuk volt a második teljes koncert, amit láttam tőlük. De ez valahogy illik is ehhez az együtteshez, felfogható egyfajta tudatalatti punk gesztusnak is rajongói oldalról, végül is. Ez a kérészéletűre szabott rajongás ugyanakkor nem csorbított semmit az utolsó koalakoncert semmi máshoz nem hasonlítható élményén, ami egyszerre volt mámorítóan felszabadító és mélyen megindító. Ám az biztos, hogy szomorúság sose volt még ilyen jókedvű. Márton Daniék is láthatóan meg voltak hatódva, hogy néhány év alatt hová jutottak (részben ezért is fejezték be a zenekar történetét: túl nagyra nőttek) ezzel a terápiás-ironikus zenei vonallal, és ezt egy elég nagy bulival hálálták meg. Mindenesetre ezt az estét, amíg élek, nem felejtem el. A legvégén pedig, amikor már a hangszerek is elhallgattak, mintha csak ottragadt volna az a két sor az utolsó dalból, egy kórus énekelte egyre halkabban, hogy: „a Ricsárdgír már nem zene…”. Soha rosszabb, torokszorítóbb és felemelőbb hatásvadászatot! 

Zóra

Ritka pillanat, amikor az univerzum különböző kiterjedéseiben létező részecskék összetalálkoznak egy tökéletesnek nevezhető pontban. Aki hallotta már Zórát (aki nem ismeri, talán érdemes első sikerével, a jelen listában is megtalálható Kollár-Klemencz László eleve nehezen felejthető dalával, az Iszom a bort Zóra általi feldolgozásával kezdenie), az mindenképp elvárásokkal érkezik meg egy ilyen koncertre. Aztán ott a helyszín, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának Liszt terme, ahol úgynevezett könnyűzenei koncertet eleve ritkán tartanak, pedig a város egyik leghangulatosabb helyszíne. No és az akusztikája! Végül pedig ott volt ez a zimankós október eleji vasárnap esti időpont, amikor eleve nehezen esik kimozdulni otthonról, de azért mégis csak kár lenne kihagyni egy ilyen estét. De még milyen kár! Zóra első debreceni koncertje az egyik legemlékezetesebb zenei esemény, amin valaha részt vettem. Pedig nem volt itt kérem semmi látnivaló. Csak egy a zene iránt végtelenül alázatos, egészen elképesztő hangi adottságokkal rendelkező, szimpatikus lány ült egy zongora mellett, és énekelt. Miközben sokszor már az adott dal első pillanataiban végigfutott a hallgatón a libabőr. Kivételes élmény ezt az énekesnőt hallgatni. Az fogalmazódott meg bennem a koncert végeztével, hogy úgy éreztem magam, mintha egy nemzetközi szupersztár exkluzív, intim hangulatú fellépésén vehettem volna részt. Áldás.

Óperentzia

Azt szeretem a zenében, hogy ha nyitottan viszonyulsz a különféle műfajokhoz, hiába hallottál már rengeteg riffet, dallamvezetést, éneket, ritmust, merültél el ezernyi hangulatban, sok év után is találkozhatsz valami elemi erejű meglepetéssel. Nekem ilyen volt ez a koncert a 2023-as Campuson. Nyíregyházi gyökerű zenészekből álló, immár 15 éve(!) működő zenekar, elektronikus zenei vonalon. „Sámántechno” – mondta egy ismerősöm, és ez egész jó meghatározás. Nagyon felszabadító, sokszor improvizatívnak ható lüktetés ez, amitől a benned lévő sejtek egyenként is táncba kezdenek, hogy aztán a koncert végére egy kisebb újjászületés-élménnyel legyél gazdagabb. Meg is lett az egyik kedvenc zenekarom, evör.

Spoon

A hőségben fürdő madridi délutánban még szinte semmit nem tudtunk erről az amerikai (mindeddig azt hittem, hogy brit…) csapatról, egyetlen Spotify-on meghallgatott dal után szavaztuk meg neki a bizalmat, bár tény, az elég meggyőzőre sikerült (The Underdog). A koncert pedig igazolta sejtésünket: pár perc után megvett minket a színpadon álló néhány zenész, és a rokonszenv máig is kitart. Olyan szavak jutnak eszembe róla, hogy őszinte, egyszerű, sallangmentes, szívvel összerakott rockzene. Az a nagyon jóleső fajta, amiből mintha némileg hiány lenne manapság.

Kollár-Klemencz Kamarazenekar

Bár az idei Campus forgatagában mindössze néhány percnyit volt szerencsém elcsípni az egyre érettebb dalokat szerző Kollár-Klemencz és társainak fellépéséből, ez a villanásnyi emlék mégis mélyen belém ivódott. Olyan ritkán tapasztalható összeszokottságot, egységet, harmóniát, költészetet, minőséget éreztem a színpad irányából felém áramlani, hogy még mindig libabőrös leszek, ha visszagondolok. Nincs mese, 2024-ben egy teljes koncertet végig kell néznem, hátha újra megtörténik a csoda.

Lehet, hogy ezzel kezdem, itt ni:

Szilárd Piano Projekt

Meséltem már a Végighallgatós rovatban Balanyi Szilárd, Galambos Dorina és Kiss Flóra triójáról, sőt, a Fejemben kiabálsz c. számukat is ajánlottam, amire továbbra is nehezen találok szavakat. A Campus egyik legintimebb és -barátságosabb helyszínén léptek fel ’23-ban, és nem is túl messze a lézerfénytengerben hullámzó nagyszínpadi tömegtől végtelenül szerethető és emberi koncertélményt nyújtottak annak a néhány tucatnyi nézőnek és hallgatónak, aki épp erre vágyott. A fellépők is legalább olyan jól érezték magukat, mint a közönség, így kölcsönösen erősítették egymást az energiák. Remek este volt.

Erik Sumo

Tövisházi Ambrus zeneszerzőnek már nagyon sok fontos zenei pillanatot köszönhetek, amelyek különféle alkotói alteregóin keresztül jutottak el hozzám. Az Erik Sumo ezek között is megkülönböztetett helyet követel magának. Hirtelen nem is nagyon tudok másik magyar zenekart mondani, ami így és ennyire felszabadító módon műveli az örömzenélést. Ezen az A38 hajón tartott őszi koncerten is rendesen a közönség közé gázolt a dopaminkommandó. Számomra a legerősebb bizonyíték az Erik Sumo nem mindennapi hatására, hogy körülöttem a gimnazistától az ősz hajú, szemüveges bácsikáig mindenki táncolt ezekre az őrült, delejező halandzsadalokra. Nagy szív! (Ja, és a koncert előzenekara, az osztrák Sharktank is abszolút hozta ezt a színvonalat, egyszerűen néhány perc után mosolyt ragasztott az arcokra az a jókedvű energia, ami a dalaikból áradt.)

The Bombay Bicycle Club

És egy harmadik madridi élmény. Valamikor 2015 környékén fedeztem fel magamnak ezt a szimpatikus londoni indie pop-rock csapatot a YouTube algoritmusainak köszönhetően. Egyik számuk, a Shuffle különösen beütött, bármennyiszer meg tudom hallgatni azóta is. Most is emlékszem az érzésre, amikor megpillantottam őket a Mad Cool Festival fellépőlistáján. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy hallhatom őket valaha élőben… Még mindig szoknom kell, mennyire összezsugorodott a világ, miközben felnőttem. És persze közben máshogyan meg milyen felfoghatatlanul nagy maradt mégis. A koncert egyébként fantasztikus élmény volt, szerethető emberekkel, de leginkább a fenti hangulat miatt maradt emlékezetes számomra.

Épp az előbb találtam meg, hogy a teljes madridi koncertet felvette valaki a közönségből, úgyhogy ide is linkelem. A Shuffle 4:04-nél kezdődik:

Parov Stelar

Régóta váratott már magára, hogy elcsípjem Marcus Füreder, alias Parov Stelar egyik koncertjét, mivel szinte minden nyáron fellép valamelyik nagyobb hazai fesztiválon az osztrák zenész és csapata. Néhány éve nagyon elkapott az electroswing hangzás, és olykor még most is jólesik hallgatni, mert teljesen ki tud kapcsolni a hétköznapokból. Parov Stelarék ezzel az élő zenekar + dj felállással pedig csúcsra járatják a műfajt, és hatalmas hangulatot varázsolnak a színpad elé. Az idei Campuson az atmoszférát csak fokozta, hogy jó kis zápor kerekedett a koncert előtt, amitől megcsappant a közönség is, viszont akik maradtak, azoknak annál élettelibb és emlékezetesebb élményben lehetett részük. Még mindig mosolyra húzódik a szám, ha erre a koncertre gondolok, meg az esőkabátban és csapzott hajjal, összekapaszkodva ugrálásra.

Ez a link egy másik koncertjükhöz vezet pár hónappal ezelőttről, de a hangulat azért szerintem így is átjön:

Az előző bejegyzés végén a Szentendrei-sziget csúcsához való visszatérésről meséltem. Azon a hétvégén, amikor ismét arrafelé keveredtem, más célom is volt. Szerettem volna kicsit jobban felfedezni a sziget többi részét is, és egyúttal valamiként el is veszni benne némi időre.

A Dunakesziről induló komp a kezdőpont, ahonnan legurulva Horány külterületén érek újra szárazföldet. A gáton indul szigetbéli kerekezésem. A párás környezetben szinte valószínűtlenül buja és zöld növényvilág burjánzik. Kell néhány perc, míg tudatosul bennem, ahogyan lelassul az élet körülöttem. Nincs hová sietni. A horányi szabadstrandnál kitágul a tér. A zsebkendőnyi büfésor túloldalán a Duna hívogatja a szigetlakókat. Egy útmenti feszülettől nem messze telepedek le az árnyékban, és figyelem az egyébként egyáltalán nem zsúfolt partszakaszt és a nagy folyót. Ritkán érzett béke kuckózik be mellém.

Továbbindulva gyönyörködöm egy darabig a Balaton déli partjára emlékeztetően eklektikus üdülőházakban. Ezek az átmeneti tartózkodásra szolgáló gyöngyszemek valószínűleg sokkal inkább megmutatják tulajdonosaik jellemét, mint állandó lakóhelyként funkcionáló, döntően városi rokonaik. Kis alapterületű, itt-ott szégyenlősen bujkáló menedékek ezek, ahol a többnyire apró alapterületen egyenrangúan osztozik az épített környezet a bámulatosan gazdag szigetflórával. Persze itt is meg-megvillan a luxus, de az összbenyomásom mégis egy szerethető, harmonikus képet sugall. Pár száz méter az aszfalton, és máris Szigetmonostor következik (valójában közigazgatásilag Horány is a településhez tartozik, mégis teljesen más a két hely hangulata). A klasszikus falusi utcákon kanyarogva az általános iskola felé hajtok. Sajnos a helyszínben már nem ismerem fel egykori alsó tagozatos kedves táborozásunk szállását. Hiába, több mint két évtized nagy idő, és át is esett néhány ráncfelvarráson időközben az épület. A régi településmag girbegurba utcácskáin viszont jólesik kerekezni, azt érzem, rímelünk egymásra a hellyel.

Bár egy útelágazásnál rossz irányba fordulok (persze mihez képest, ugye…), némi kitérőt követően mégis csak begördülök Surányra. Vagyis inkább felkapaszkodom, mert a falvakat összekötő úthoz képest a településközpont magasabban fekszik. Itt is egyszerre van jelen az üdülőházak létéből fakadó könnyedség és játékosság, a hagyományos községi élet hétköznapisága és a sziget szinte minden pontján felbukkanó sajátos rejtélyesség. Míg a bicikli abroncsai a kaviccsal szórt úton poroszkálnak, ennek a titokzatosságnak igyekszem a mélyére jutni.

Amint a szigetre lépsz, valamit magad mögött hagysz. Valójában a teljes külvilágot. Szigeten lenni: kifelé zárt és befelé nyitott tapasztalás. Mind földrajzilag, mind lelki értelemben. Egy folyóval határolt földdarabon levés megadja azt a kegyelmet, hogy egy ideig nem kell magaddal cipelned a mindennapi zavaros ingerrengeteg valószínűtlen súlyát, és emiatt talán könnyebben tudsz kapcsolódni önmagaddal is. Nem mintha idealizálni szeretném mindezt – a szigetlét mindennapjaiban jó eséllyel nem kevés nehézséggel kell megküzdeniük az ittlakóknak, amelyek épp ebből a sajátos helyzetből adódnak. És akkor még nem is beszéltem a következőként elért apró, ám annál elragadóbb település, Pócsmegyer egyik utcáján, egy betonrézsűre felvésett jelről, amely a Duna vízállását mutatja bizonyos években, és amely a falu fekvését tekintve és a környékbeli házakra nézve kifejezetten rémisztő adatokkal szembesít.

Egy gondolat erejéig azonban visszatérnék még az előzőekhez. Ebben a néhány órában, amit a szigeten töltöttem, azt is megsejtettem, hogy szigeten lenni sok szempontból nem jelent mást, mint: kapcsolódni. Paradoxonnak tűnhet egy vízzel körülzárt területről ilyet állítani, mégis azt gondolom, hogy ez adja igazi lényegiségét. Merthogy szigeten lenni egyfajta anyaméh-élmény. A víz valójában nem körülzár, csak körülvesz. Áramlik. Teret biztosít. Lebegni tanít.

Tahitótfalu a napom utolsó állomása. Vagyis inkább csak Tótfalu, Tahi már a folyó és az azon átívelő híd túloldalán van. Emiatt a szigeten talán itt a legnagyobb a nyüzsgés is, érezni, hogy közel a külvilág. Búcsúzóul még átszelem a sziget mindössze néhány kilométeres, teljes keresztmetszetét, a Vác felé induló komp irányába.

Fáradt vagyok, de hála is van bennem. Úgy érzem, hogy messziről jött idegenként is engedte magát láttatni kicsit ez a sajátos életközösség. Ha rajtam múlik, nem utoljára találkoztunk.

Valahol vicces, amikor rádöbbensz, hogy életed bakancslistás helyeit nem te tervezed meg. Korántsem. Vágyódhatsz ugyan bizonyos tájak, városok, terek után, de egyre inkább hiszem, hogy mindez valójában úgy működik, mint egy láthatatlan tintával írt levél. Ami csak életed bizonyos pontjain és helyszínein – nem véletlenül: csak ott és akkor – fedi fel magát előtted, hogy egyszeriben megértsd: ez a hely valami lényegit hordoz számodra.

A fogadósnak azt ígérem, hogy fél órán belül visszaérek, ennyi időt kapok, hogy bicajomat éjszakára biztos helyen tudhassam (ti. utána nem lesz, aki bezárja az erre szolgáló spéci tárolóba).

Lendületesen hajtok hát végig a falu főutcáján, a Széchenyi utcán. Végtelennek tűnik az út; amikor azt hiszem, hogy elérem a végét, egy lejtő vagy kisebb kanyar után tovább folytatódik. Legalább annyira hosszúnak mutatja magát még innen, a falucentrumból is, mint elérni volt magát a települést a sziget közepéből. A Szentendrei-szigeten, a kisoroszi szigetcsúcs felé tartok, percekkel naplemente előtt. Aztán elérem az utca végét, elhagyom jobbról a kálváriadomb stációit, meg arrébb a gépkocsi-parkolót. Szántóföldek jönnek, az út továbbra is hosszan kanyarog, a kavicsokon ugrándozik a máshoz szokott abroncs. Kellemes a levegő. Egy újabb kanyar után beérek a fák közé, egyszerre megcsap a víz illata, és a táj hirtelen egyre vadabbá válik, a civilizáció megszokott kellékei lassan elmaradnak. Itt-ott nagyobb tisztások tűnnek fel, sátrakkal, székekkel, zsinegekre aggatott törölközőkkel. Egy sorompó zárja el az utat. Hátrafordulok; biztató biccentés a válasz egy itt táborozótól: menj tovább. És indulok tovább, bele a rengetegbe. Az ártéri erdő fái alatt mikrovilágok: tábortüzek égnek, füst száll, kutyaugatás, halk beszéd, nevetés hallatszik. Senki sem figyel rám. Az út hepehupákkal telve hullámzik előre, de vonz mindaz, ami a végén vár. Egyszerre megcsillan a víz a fák között. Borzongató, zsigeri szabadság-érzés jár át. A parton kisebb társaságok, szerelmesek kuckóztak be, arcukkal a folyó, a túlpart hegyei felé. A fák között itt-ott függőágy feszül. Letámasztom a kerékpárt. Megállok egy pillanatra, aztán a vízhez lépek.

Valami megérkezik, valami körbeér, valami teljessé válik. Hullámzik körülöttem a Duna, megtart az agyagos, nedves talaj, rámborulnak a jellegzetes, hajlott ártéri fák, figyelem a körülöttem létező embereket, a víz mélysárga tükreit, és mind mögött a szemközti partokat, vonulatokat, a nagy folyó hajlatát. Lépdelek a fák között a derengő félhomályban. Vibráló, mély csend van bennem: mintha egy misztérium részese lennék, mintha a lét lényegét rejtő ezer fátyol közül egy fellibbent volna, és kaján bölcsességgel tudtomra adná, mennyi minden van, amit nem érthetek, csak megsejthetek. Már-már félelmetesen idegen, és mégis elmondhatatlanul otthonos érzés.

Aztán, miközben lassan visszaindulok a falu felé, egyszerre elér hozzám egy gondolat. Hogy talán épp az a titok, hogy ami a célom volt, ahová igazán el akartam jutni, először a településig, majd onnan a sziget végéig tartó valószínűtlenül hosszú úton, ez a rengetegen túli szigetcsúcs valójában nem valaminek a legvége, épp ellenkezőleg: hiszen a Duna folyásirányával egyezően itt bukkan ki a hullámok közül a Szentendrei-sziget szárazföldje, innen indul és szélesedik ki a szigettömb. Fogalmam sincs, hogy ennek van-e köze annak a néhány alkonyi percnek az igazságához, de azt tudom, hogy bár most először hagyom el ezt a helyet, de egy részem ezek után mindig ide érkezik majd meg.

Epilógus 

A fenti írás 2021 júliusában született. Az azóta eltelt időben fennállt a veszélye annak, hogy ez a mikrovilág ebben a formában nem marad tovább fenn, és a szigetcsúcs parti homokjába is belemélyesztik magukat a civilizáció mohó, vaskos, tömpe ujjai. Néhány héttel ezelőtt ezért újra arra kerekeztem egy napfényes délelőttön. Megnyugvással jelentem, hogy ez a számomra minden mástól különböző hangulat még mindig ott lebeg a fák lombjai között és a lágyan nyújtózó hullámok ölelésében. És továbbra is nagyon úgy tűnik, hogy ez a Hely az egyik legtitokzatosabb és legotthonosabb pontja az általam eddig ismert univerzumnak, ahová megérkezni egy végtelenül hosszú kilégzéssel ér fel.

 A gép három órás késéssel indul a schwechati reptérről. „Sorry to hear about that” – írja majd José, az apartman tulajdonosa Whatsappon, és behajtja rajtunk a kései, 23 órát követő szállásra érkezés miatti extradíjat. Mégsem haragszunk rá nagyon, végül is nem írta a feltételek között, hogy a vis maior az kivétel lenne. A reptérre transzferbusz visz minket a parkolóból. A sofőr a megrendelő e-mailre pillantva angolról magyarra vált: Erdélyből költözött át a családjával Budapestre, most pedig utasokat szállít, de ő maga is gyakran utas, nem is akármilyen: néhány éve Dél-Afrikában járt, most Közép- és Dél-Amerikába készül.

Madridot a föld alól tapasztaljuk meg először. Olvastuk, hogy a metróhálózata nagyon profin működik, és a következő napokban erről mi is meggyőződünk. Megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőn és mozgólépcsőn kelünk át, több, egymás alatti szinten, ravaszul csavarodó folyosókon kanyarogva. Mégis, egyetlen kivételtől eltekintve sosem tévesztjük el a metrót és az irányt. Tizenkét metróvonal húzódik a 3,5 milliós lakosú város alatt, ebből mi talán ötöt használunk összesen az ottlétünk idején, pedig a szállásunk nem is a belvárosban van. Emiatt Madrid igazi arca számomra a metrókocsik közönsége lesz. Jellemző, hogy igazán hangos beszédet egy szenvedélyesen telefonáló spanyol nő kivételével csak turistáktól hallok. Százféle világ tárul a szem elé ezeken a villanásnyi utakon. Dolgos, szegény, törődött, jobbra vágyó, mégis a maguk módján – talán nem túlzás – elégedett embereket és szeretetteli családokat látok egy olyan metropoliszban, ami nyitottságával és a mediterrán temperamentum tetten érhető jelei mellett is kifejezett nyugodtságával vagy derűjével hat rám. Egy olyan metropoliszban, ami kiútja, menedéke, otthona próbál lenni a világ spanyolajkú népességéből oly sok embernek. Merthogy alig látni két egyforma fizimiskájú és bőrszínű szembejövőt. A jellegzetes arcvonások mexikói, ecuadori, argentin – és persze európai, afroamerikai, ázsiai – eredetről tanúskodnak. Itt sejtem meg, hogy a korábbi spanyol gyarmatosításnak milyen sajátos visszahatása van napjainkban, és hogy a latin emberek számára mekkora erőt képviselhet a közös nyelv. Ezt erősíti meg bennem az ifjú taxisofőr is, aki az utolsó metrót épp lekésve lesz egyik éjszaka megmentőnk. Juan perui származású, épp tíz éve, tízévesen költözött el Dél-Amerikából. Azóta csak évente egyszer tud hazamenni, és azt is jó előre meg kell terveznie, mert drága a repülőjegy. De nem panaszkodik, elmondása szerint jól érzi magát a spanyol fővárosban, mert rengeteg perui és egyéb környékbeli nép gyermeke él itt, erősek a közösségi kapcsolatok. Egy másik fiatal srác, akivel a metrón kezdünk beszélgetni, Venezuelából jött. A textiliparban dolgozik, és magyar munkatársai is vannak.

Madrid a föld felszínén pedig olyan, mint egy nagy főváros. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy – legalábbis az európai – fővárosok sokban hasonlítanak egymásra: mindenütt rá lehet bukkanni egy „Andrássy útra”, egy „Hősök terére”, egy „Városligetre”, egy „Váci utcára”, egy „Erzsébet körútra” és így tovább. Nyilván más-más történelmi előzménnyel és városszerkezeti sajátossággal, de a hangulatuk nagyban emlékeztet a felsoroltakra. Azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen törvényszerű is, mert az életszerűség és az élhetőség diktálja mindezeket. És Madrid nagyon élhető helynek tűnik. Ez talán a legfontosabb tulajdonsága. Mert vannak ugyan gyönyörű templomai, királyi palotája, fantasztikus múzeumai és más kisebb-nagyobb látnivalói, mégis, ebben a néhány napban az tűnt a legerősebb értékének, hogy az első pillanattól kezdve jó volt ott lenni, nem éreztem magam igazán idegennek. Ez pedig elég fontos fokmérője egy helynek, ahol mindeddig sosem jártam.

Kép forrása: kinocheck.com

Beszélnünk kell Barbie-ról (is). Mármint, ha már így egymás mellé sodorta ezt a két filmet 2023 nyarán az élet. Meg a hollywoodi stúdiórendszer. Meg a marketinges guruk.

Az Oppenheimerről egy, még a film hatása alatt írt kábult fészbuk-posztban úgy fogalmaztam, hogy teljesen le vagyok taglózva. Most ezt nem tudom leírni, azt viszont igen, hogy fülig érő vigyorral jöttem ki a moziból, és ez a vigyor még most is rajtam van, pedig elég hülyén nézhetek ki úgy, hogy közben egy szinte üres Word-doksit bámulok. Meg egyébként is, a bárgyú mosolyokat hagyjuk meg Ken-nek, az meg azért mégse lennék. Vagy igen? Vagy nem?

Fura állatorvosi ló (ló! hehe…) ez a film. Az alapsztori, mármint a két különböző világ ellentéte és a főhős, akinek el kell indulnia az egyik világból a másikba, és be kell járnia a saját útját, melynek során le kell győznie önmagát, és helyre kell állítania a világ rendjét, egyáltalán nem újszerű. Sőt, a legősibb mítoszok közé tartozik. Tulajdonképpen ezt a mintát követi a mai napig szinte minden történet. De az, ahogyan ezt az egyszerű képletet kibontja és megtölti tartalommal az író-rendező Greta Gerwig és férje, Noah Baumbach, na, az nagyon eredeti.

A legjobban talán azt szerettem ebben a moziban, hogy egyáltalán nem éreztem öncélúnak. Különösnek tűnhet ezt kijelenteni egy eleve a végletekig túltolt, rózsaszínű babauniverzumban játszódó filmről, mégis azt gondolom, hogy minden nagyon is láthatóan okkal volt olyan, amilyen, a legapróbb elem is a történet előmozdítását, az adott karakter árnyalását, vagy épp egy-egy újabb poén minél jobb megvalósítását szolgálta. Én például Will Ferrellt és Kate McKinnont életemben nem láttam még ennyire visszafogottnak és szerethetőnek, pedig ettől a két komikustól egyáltalán nem áll távol a ripacskodás – és ez csak két példa.

Nagyon bírtam, hogy mennyire határozottan vezették végig az alkotók főhőseiket a történeten, a tanácstalanság legkisebb jelét sem mutatva, és ez nagyon jót tett a film ritmusának is. Előzetesen picit tartottam a 115 percnyi filmidőtől, de ez most is gyorsan elillant (legalább úgy, ahogy a három óra az Oppenheimer esetében), sőt, talán szokatlan is, de a film a második felére lett igazán erős.

A műanyag babavilágot remekül megidéző kezdő jeleneteket, a sok popkulturális utalást, a bohókás, szerethető karaktereket, a fontos szerepet játszó társadalomkritikát meg a minden filmkockában ott lebegő iróniát látva azért többször elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen egészen meglepő, hogy ez a film ekkora közönségsiker lett. Mert fogalmam sincs, hogy valójában ki a célközönsége. A besorolása eleve „12 éven aluliak számára nem ajánlott”, de a mondanivaló és a poénok nagy része szerintem az ennél még pár évvel idősebbeket célozza meg és találja el inkább. Nem tudok belehelyezkedni egy egykori Barbie-rajongó tinilány helyébe, de valószínűleg a pazar látványvilág nosztalgikus hatása mégis kellően erős lehet ahhoz, hogy a csendben rötyögő apuka mellett ő is jól érezze magát. Főleg úgy, hogy az apa-lánya viszonyt valószínűleg rég erősítette bármi olyan eredményesen, mint a közös pink szett kitalálása és az abban való megjelenés a moziban. (Tegyük hozzá, hogy a filmet azért gyerekeknek nem ajánlanám.)

És ha már ízlés meg arányok, meg határozottság, szerethetőség és irónia, akkor kimondom még rövidebben, amit szeretek a Barbie-ban: hogy ez egy okos film. Okos abban, ahogy fogalmaz, meg abban, hogy felnőttnek tekinti a nézőjét. (Huhh, ez megint milyen furán hangzik egy babáról szóló film kapcsán?!) Nem tudom, hogy ha ízekre szedném minden egyes mondatát és társadalomkritikai észrevételeit, találnék-e benne olyat, amivel nem teljesen értek egyet. Lehet. Most mégis inkább úgy gondolom, hogy egy jópofa és ötletes összefoglalást és gyorstalpalót láttam a férfi és női szerepekről és sztereotípiákról úgy történeti, mint kortárs értelemben, és hangsúlyosan női nézőpontból.

Merthogy ötlet, az rengeteg van ebben a filmben. Tulajdonképpen a maga száztizenöt percében több kreativitás és poén bukkan fel, mint mondjuk az elmúlt tíz esztendő teljes hollywoodi vígjátéktermésében. És ezért én nagyon hálás vagyok. Meg az üdeségéért és a frissességéért is.

Szóval örülök, hogy a Mattel bevállalta, hogy lehetőséget biztosít valami szokatlanabb dologra és teret adott ennek a két tehetséges alkotónak. És ha innentől kezdve a következő húsz év minden nyarán szembe jönne velünk egy hasonló reklámkampány két ilyen kaliberű mozival, mint az Oppenheimer és a Barbie, azt hiszem, hogy simán ki tudnék vele egyezni.