Azt hiszem, hogy nagyjából épp öt esztendeje történt. Önkénteseket kerestek Debrecenben egy induló zenei projekthez. Lehettél szervező, „recepciós”, dekoros, fotós, videós… Engem a videózás része érdekelt, abban láttam meg a szolgálat lehetőségét. Magának az eseménynek a koncepciója igazán egyszerű elven alapult, mégis nagyon eredetiként hatott: ha nézőként részt akartál venni a soron következő rendezvényen, akkor regisztráltál egy adott honlapon, onnan pedig kaptál egy e-mailt, amikor elfogadták a jelentkezésedet. Ekkor már tudtad, hogy mikor lesz a koncert (merthogy erről volt szó). Aztán az esemény előtt egy-két nappal kaptál egy újabb üzenetet, ekkor már arra is fény derült, mi lesz a helyszín. De arról, hogy kik lépnek fel azon a bizonyos koncerten, csak akkor szereztél tudomást, amikor előlépett a konferansz, és bemondta a mikrofonba – vagyis a tényleges előadás előtt egy-két pillanattal. Hát nem őrület?! Én nagyon bírtam ezt a kezdetektől fogva, és a világon sok millióan vannak még így ezzel, mert ez az anno Londonból indult zenei kezdeményezés immár tizenhárom éve hozza lázba az arra fogékony közönséget, földrészek szerte. És van még egy fontos elem: „Songs from a Room” – így a mottó (és innen a rövidítés, a Sofar Sounds), ami ugye annyit jelent, hogy „Dalok egy szobából”. A helyszín baromi lényeges. A szervező csapat igyekszik olyan tereket megtalálni – egy idő után ez egyre nehezebb –, ahol egyáltalán nem megszokott, hogy felcsendüljön az élő zene. Ha csak Debrecennél maradunk, volt már koncert könyvtárban, üzletház tetőteraszán, galériában, leendő színházbüfében, irodai tárgyalóban, családi ház kertjében, egyetemi előadóban, templomban, fodrászszalonban, polgári lakásban… A meghittség a dekorációban és a világításban is igyekszik megjelenni, bár a visszafogottabb, helyenként sejtelmesebb fényektől – noha nézőként kétségtelenül értékeljük – fotós kollégámmal általában frászt kapunk, hiszen nem könnyíti meg a tökéletes felvételek készítését.

A fentiek alapján látható, hogy jóleső titokzatosság lengi körbe az egész eseményt, amely minden elemében éppen a váratlanra épít. (Eleve ki megy úgy koncertre, hogy nem tudja, mit fog látni, ugye?) És éppen ez a fajta nyitottság szükséges ahhoz is, hogy az adott estén fellépő zenész, zenészek előadását is értékelni tudd. Mert könnyen lehet, hogy amit látsz, az egyáltalán nem a te stílusod. Az is előfordulhat, hogy még az előadóról sem hallottál soha. Megeshet, hogy úgy mégy haza, hogy ez most annyira nem jött be. De… a magam részéről hiszek abban, hogy ez ritkán történik így. Mert a saját példámból is azt tapasztalom, hogy valamit minden produkcióból magammal viszek. Az átélt élmény tovább dolgozik bennem, és itt-ott talál egy ajtót, ami új utakra nyílik. Gazdagabbá tesz, hatásai által jobban elhelyez a világban.

Megesik, hogy a szervezés nyikorogva zökken, a csapat tagjai is a saját életük kisebb-nagyobb csetepatéiban küzdenek, én is épp csak beesek egy túlórából, a terheket még a videóállvány felállítása alatt is cipelem. De aztán – őszinte, nem múló ámulatomra – megtörténik a varázs. Amint a zene felcsendül, amint valami születik, ott, a babzsákokon, párnákon, székeken ülő közönség előtt, vagy inkább velük együtt, az valami több, valami nem megszokott, valami csak akkor és ott érvényes. Sajátos harmónia, ami másfél-két órára elemel a körülöttünk lévő világtól.

És azt hiszem, hogy emiatt vágyom ide megérkezni annyi alkalom után is, újra és újra.

Fotók: Jakkel Rudolf