Valahogy úgy van ez: mindahányszor nekiállok annak, hogy összeállítsam az elmúlt időszakban hozzám elért és igazán megkedvelt dalok listáját, a végén valamiért szinte mindig egész melankolikusra hangszerelt gyűjtemény lesz belőlük. Mit is mondhatnék? Szerintem a melankolikus nem azt jelenti, hogy szomorú (mondjuk tény, hogy az online szinonimaszótár nem ért velem egyet…), sokkal inkább azt, hogy keserédes, életszerű. Olyan, mint filmben a dramedy. Na jó, annál talán picit szomorkásabb. Elengedés, újrakezdés, nekilódulás, megtorpanás, csüggedés, öröm, lüktetés. Szerintem ezek fontosak, ezt zenében is jó megélni. Mert megmozgat, életet ad.

Ja, igen. A Kalandra fül! a Végighallgatós alrovata. A tervek szerint havi egy alkalommal, jellemzően a hónap végén átnyújt egy kisebb csokor friss felfedezést, amiben talán a blog olvasói is bukkannak majd kedvencekre. (És jelen esetben a „friss” a felfedezés időpontját jelenti, nem feltétlenül a dal megjelenésének dátumát.)

A szeptemberi dallista (fent a YouTube, alant a Spotify): 

Arlo Parks: Caroline

Arlo Parksról, erről a 22 éves, afroamerikai felmenőkkel rendelkező brit énekesnőről egy remek podcastban, a Tiltott Sávban hallottam először. Erre a számra pedig egy őszi dalválogatásban bukkantam. És rögtön megragadott. Mert bár a dalszöveg egy kevéssé harmonikus történet, egy pár veszekedése körül forog, a szám hangulatában mégis van valami velejéig derűs szeptemberiség. Érzed a hűs fuvallatot, ahogy az utcát járod, látod a lehulló leveleket, összébb húzod magadon a kabátot, de azért mégis biztatóan süt a nap ezen a péntek délelőttön, friss a levegő, és minden tele élettel.

Hiperkarma: Vonatok délnek

Bérczesi Robi minden daláról nagyjából két dolog jut eszembe: zavarba ejtő és figyelemre méltó. Mármint hogy sosem tudom, mi lesz a következő dolog, amit hallani fogok tőle, de az biztos, hogy érdemes. Nem vagyok ős-Hiperkarmás, bár a második album egy-két dala már elérkezett hozzám annak idején. De igazán az elmúlt négy-öt évben követem figyelemmel Robi munkásságát. Tudom, sokaknak nem jön be ez a pozitívabb hangvétel, ami az utóbbi albumokat jellemzi, de nekem igen. Talán azért is, mert mind a zenén, mind a szövegeken átragyog ennek a démonaival megküzdött (vagy folyamatosan küzdő?) alkotónak a tehetsége. És azért is, mert nem ismerek mást, aki ennyire érti azt a kettősséget, hogy egy alapvetően sodró lendületű, feel good-nak ható szám is hogyan lehet egyszerre szerfelett nyugtalanító.

Oh Wonder: 22 Break

Az Oh Wonder londoni székhelyű férfi-nő duóját az első albumuk óta nagyon bírom. Finom, érzékeny, jóféle popzene, amit játszanak, számomra roppantul üde hangvételben. Kifejezetten sok slágeres daluk van, és újra és újra meg tudnak újulni. Legújabb, negyedik lemezükben a szakítás témáját járják körül, számos zenei és képi ötlettel.

Lábas Viki & Járai Márk: Együtt kezdtük

Az Együtt kezdtük friss magyar mozi, Kerékgyártó Yvonne elsőfilmes rendező alkotása, ennek főcímdala ez a melódia. A film egy végzős osztály néhány tagját követi, az érettségi bankett és tíz évvel később egyikük esküvőjének hétvégéje köré kanyarítva az eseményeket. Ravasz alkotásról van szó, mert bár számos jelenet klisés, nem egyszer van a nézőnek „ezt már láttam valahol” érzése, mégis, a tehetséges, (még) jobbára ismeretlen fiatal színészek, a karakterek közötti dinamika, meg az eltűnő idő témája miatt mégis finoman felkavaró élmény lesz belőle, ami napokkal, hetekkel később is ott motoszkál csöndben legbelül. A dal passzol a film hangulatához, a film jeleneteinek döntő helyszíne pedig a Badacsony, minden adott tehát, hogy ott legyen ez a nóta egy szeptemberi zenei listán.

Noémie Wolfs: Wake Me Up

Vannak hangok, amelyeket az első pillanatban megkedvelsz, és nehezen tudsz betelni velük. Noémie Wolfs belga énekesnő énekét a Hooverphonic zenekar Eden című szerzeményének szimfonikus átiratában hallottam először, és teljesen levett a lábamról. Aztán a hölgy önálló zenei karrierbe kezdett, ennek egyik állomása ez a mostani nóta is. Hát nem remek? Szerintem találkozunk még vele ebben a rovatban, csaxólok.

Platon Karataev: Vízből van

Nehéz megszólalni erről a dalról… Egészen transzcendens, katartikus, felkavaró élmény. Jó átélést kívánok hozzá!

Magashegyi: Budapest dal

Szikár, fekete-fehér, filmszerű, illúziótlan Budapest, Tóth Krisztina verséből. Baromi jó ritmikájú és hangszerelésű nóta, ami sokadjára is szíven üt. Beck Zoli hangja pedig tökéletesen illik hozzá.

Dadi Freyr: Think About Things

A szeptemberi playlist fekete báránya, kakukktojása, avagy a skandináv (ezúttal izlandi) humor gyöngyszeme. Első alkalommal kizárólag a klippel együtt ajánlom fogyasztását. Megunhatatlan.

Esti Kornél: Ébren

Az Esti Kornélt hallgatva döbbentem rá, hogy a szomorúságot megélni mennyire felszabadító és természetes lehet. Fontos zenekar, bírom a srácokat, még mindig, pedig ez már a hetedik(!) albumuk.

The National ft. Bon Iver: Weird Goodbyes

A szeptemberi zenehallgatás egyik nagy felfedezettje a dal. A The National zenekar számainak hangulatát egy ideje már eléggé kedvelem, a Weird Goodbyes most mégis meglepett. Szép, elégikus nóta elengedésről, továbblépésről, megélésről. Amikor tudod, hogy valami megváltozott, és mostantól nem lesz ugyanolyan, de amit épp magad mögött hagysz, az följebb emelt, több lettél általa.

Blahalousiana: Sokat bír

Izgalmas, sodró, szenvedélyes. Valahol mindannyian ilyen életre vágyunk. De vajon erre is van szükségünk?

Zóra: Back On You

Gyöngy az óceánból. Hang, amitől elnémulsz. Egy (még) nem létező Oscar-díjas film zenéje. E mögött a dal mögött is egész világok húzódnak. Jó, hogy ezzel végződik a playlist, mert ezután már nem is érdemes mondani semmit.