Ott van például a Gutenberg, a Budapest Coffee Stand egyik egysége. Már nem emlékszem, hogy olvastam róla valahol, vagy csak épp utamba akadt. Abban az időben, néhány évvel ezelőtt épp Pestre jártam filmsuliba, és javában benne voltam a főváros felfedezésében. Nyolc hónapon keresztül szinte minden péntekemet és/vagy szombatomat ott töltöttem. Az órák legtöbbször a VIII. kerület Palotanegyed részében voltak, így a leggyakoribb forgatókönyv szerint a Rákóczi téri villamosmegállótól gyalogosan róttam a kis utcákat. Nem is kellett sokat sétálnom, hogy felbukkanjon a Gutenberg tér (mert hogy innen a név) büszkesége. Pöttöm hely, épp csak egy odúnyi, elfér benne egy szék, egy kávégép, egy kis szekrény, meg néhány tálca - mégis az első pillanattól megfogott benne valami. Az egyik a magától értetődő kedvesség volt: akárhányszor jártam ott eddig, és akárki is szolgált ki, mindig jobb kedvem lett tőle. A másik természetesen a kávé. Több termőhelyről érkezik az alapanyag, de eddig minden alkalommal ízlett a megrögzötten kért cappuccinóm. Sőt, tulajdonképpen az egyik legjobb kávét kapom itt, amit valaha kóstoltam, sosem csalódtam még. A harmadik pedig a járulékos péksüti. Nem ők készítik ugyan, hanem valahonnan hozatják (megkérdeztem: mostanában épp a Manu Bakers Clubtól), de minden morzsája igazi ajándék. A legtöbben elvitelre kérik a kávét a csöppnyi hely miatt, de a biztonság kedvéért van néhány asztalka is, ha valaki pár percre le szeretne ülni. A sors dupla fintora, hogy időközben elirigyelték tőlük az eredeti helyüket (valószínűleg mások is észrevették az általam fentebb felsorolt pozitívumokat), így kénytelenek voltak újat keresni - ami (ezt figyeld!) nagyjából tíz méterre van a korábbitól, a Gutenberg tér egy másik sarkán. Egészen megdöbbentő, hogyan varázsolták oda magukat a zeneműbolt oldalába, de most már olyan, mintha mindig is ott lettek volna.
Szóval a Gutenberg az én egyik helyem. Amikor időnként felbukkanok Budapesten, mindig belecsempészem valahogy a programjaim közé azt a néhány perces megállót. Mert tudom, hogy ha a Gutenberg tér sarkánál járok, egy picit haza is értem.
Valahogy úgy van ez: mindahányszor nekiállok annak, hogy összeállítsam az elmúlt időszakban hozzám elért és igazán megkedvelt dalok listáját, a végén valamiért szinte mindig egész melankolikusra hangszerelt gyűjtemény lesz belőlük. Mit is mondhatnék? Szerintem a melankolikus nem azt jelenti, hogy szomorú (mondjuk tény, hogy az online szinonimaszótár nem ért velem egyet…), sokkal inkább azt, hogy keserédes, életszerű. Olyan, mint filmben a dramedy. Na jó, annál talán picit szomorkásabb. Elengedés, újrakezdés, nekilódulás, megtorpanás, csüggedés, öröm, lüktetés. Szerintem ezek fontosak, ezt zenében is jó megélni. Mert megmozgat, életet ad.
Ja, igen. A Kalandra fül! a Végighallgatós alrovata. A tervek szerint havi egy alkalommal, jellemzően a hónap végén átnyújt egy kisebb csokor friss felfedezést, amiben talán a blog olvasói is bukkannak majd kedvencekre. (És jelen esetben a „friss” a felfedezés időpontját jelenti, nem feltétlenül a dal megjelenésének dátumát.)
A szeptemberi dallista (fent a YouTube, alant a Spotify):
Arlo Parks: Caroline
Arlo Parksról, erről a 22 éves, afroamerikai felmenőkkel rendelkező brit énekesnőről egy remek podcastban, a Tiltott Sávban hallottam először. Erre a számra pedig egy őszi dalválogatásban bukkantam. És rögtön megragadott. Mert bár a dalszöveg egy kevéssé harmonikus történet, egy pár veszekedése körül forog, a szám hangulatában mégis van valami velejéig derűs szeptemberiség. Érzed a hűs fuvallatot, ahogy az utcát járod, látod a lehulló leveleket, összébb húzod magadon a kabátot, de azért mégis biztatóan süt a nap ezen a péntek délelőttön, friss a levegő, és minden tele élettel.
Hiperkarma: Vonatok délnek
Bérczesi Robi minden daláról nagyjából két dolog jut eszembe: zavarba ejtő és figyelemre méltó. Mármint hogy sosem tudom, mi lesz a következő dolog, amit hallani fogok tőle, de az biztos, hogy érdemes. Nem vagyok ős-Hiperkarmás, bár a második album egy-két dala már elérkezett hozzám annak idején. De igazán az elmúlt négy-öt évben követem figyelemmel Robi munkásságát. Tudom, sokaknak nem jön be ez a pozitívabb hangvétel, ami az utóbbi albumokat jellemzi, de nekem igen. Talán azért is, mert mind a zenén, mind a szövegeken átragyog ennek a démonaival megküzdött (vagy folyamatosan küzdő?) alkotónak a tehetsége. És azért is, mert nem ismerek mást, aki ennyire érti azt a kettősséget, hogy egy alapvetően sodró lendületű, feel good-nak ható szám is hogyan lehet egyszerre szerfelett nyugtalanító.
Oh Wonder: 22 Break
Az Oh Wonder londoni székhelyű férfi-nő duóját az első albumuk óta nagyon bírom. Finom, érzékeny, jóféle popzene, amit játszanak, számomra roppantul üde hangvételben. Kifejezetten sok slágeres daluk van, és újra és újra meg tudnak újulni. Legújabb, negyedik lemezükben a szakítás témáját járják körül, számos zenei és képi ötlettel.
Lábas Viki & Járai Márk: Együtt kezdtük
Az Együtt kezdtük friss magyar mozi, Kerékgyártó Yvonne elsőfilmes rendező alkotása, ennek főcímdala ez a melódia. A film egy végzős osztály néhány tagját követi, az érettségi bankett és tíz évvel később egyikük esküvőjének hétvégéje köré kanyarítva az eseményeket. Ravasz alkotásról van szó, mert bár számos jelenet klisés, nem egyszer van a nézőnek „ezt már láttam valahol” érzése, mégis, a tehetséges, (még) jobbára ismeretlen fiatal színészek, a karakterek közötti dinamika, meg az eltűnő idő témája miatt mégis finoman felkavaró élmény lesz belőle, ami napokkal, hetekkel később is ott motoszkál csöndben legbelül. A dal passzol a film hangulatához, a film jeleneteinek döntő helyszíne pedig a Badacsony, minden adott tehát, hogy ott legyen ez a nóta egy szeptemberi zenei listán.
Noémie Wolfs: Wake Me Up
Vannak hangok, amelyeket az első pillanatban megkedvelsz, és nehezen tudsz betelni velük. Noémie Wolfs belga énekesnő énekét a Hooverphonic zenekar Eden című szerzeményének szimfonikus átiratában hallottam először, és teljesen levett a lábamról. Aztán a hölgy önálló zenei karrierbe kezdett, ennek egyik állomása ez a mostani nóta is. Hát nem remek? Szerintem találkozunk még vele ebben a rovatban, csaxólok.
Platon Karataev: Vízből van
Nehéz megszólalni erről a dalról… Egészen transzcendens, katartikus, felkavaró élmény. Jó átélést kívánok hozzá!
Magashegyi: Budapest dal
Szikár, fekete-fehér, filmszerű, illúziótlan Budapest, Tóth Krisztina verséből. Baromi jó ritmikájú és hangszerelésű nóta, ami sokadjára is szíven üt. Beck Zoli hangja pedig tökéletesen illik hozzá.
Dadi Freyr: Think About Things
A szeptemberi playlist fekete báránya, kakukktojása, avagy a skandináv (ezúttal izlandi) humor gyöngyszeme. Első alkalommal kizárólag a klippel együtt ajánlom fogyasztását. Megunhatatlan.
Esti Kornél: Ébren
Az Esti Kornélt hallgatva döbbentem rá, hogy a szomorúságot megélni mennyire felszabadító és természetes lehet. Fontos zenekar, bírom a srácokat, még mindig, pedig ez már a hetedik(!) albumuk.
The National ft. Bon Iver: Weird Goodbyes
A szeptemberi zenehallgatás egyik nagy felfedezettje a dal. A The National zenekar számainak hangulatát egy ideje már eléggé kedvelem, a Weird Goodbyes most mégis meglepett. Szép, elégikus nóta elengedésről, továbblépésről, megélésről. Amikor tudod, hogy valami megváltozott, és mostantól nem lesz ugyanolyan, de amit épp magad mögött hagysz, az följebb emelt, több lettél általa.
Blahalousiana: Sokat bír
Izgalmas, sodró, szenvedélyes. Valahol mindannyian ilyen életre vágyunk. De vajon erre is van szükségünk?
Zóra: Back On You
Gyöngy az óceánból. Hang, amitől elnémulsz. Egy (még) nem létező Oscar-díjas film zenéje. E mögött a dal mögött is egész világok húzódnak. Jó, hogy ezzel végződik a playlist, mert ezután már nem is érdemes mondani semmit.
A Végighallgatós rovat egyszerre elcsöndesedés, játék és dimenziók közötti átjáró. Egy zenekar/zenész által megteremtett albumnyi valóságnak a cikket író befogadóban nyomot hagyó mintázata. És mint ilyen, ezerféle lehet, attól függően, ki hallgatja. Könnyen megtörténhet, hogy az érzés- és gondolatfolyam, amit a dalok beindítanak, kanyargása során nem találkozik az eredeti alkotói szándékkal. De a művészetnek végül is talán erről (is) kellene szólnia. A befogadóban megkezdett új utakról, inspirációkról, asszociációkról. Ezért játszunk el az érzékekkel is alább: vajon egy album hangulatához milyen vizuális (film) és ízélmények társulhatnak? Merészkedjünk együtt az ismeretlen utakra!
Az album:
Subtones: Octopus (megjelenés: 2020)
Kik ők?
Egy virtuóz magyar jazz-funk-groove formáció. A zenekart Subicz Gábor trombitás alapította. Jelenlegi tagjai: Jónás Vera (ének), Kiss Flóra (ének), Subicz Gábor (trombita), Benkő Dávid (billentyűk), Csókás Zsolt (gitár), Gyányi Marcell (basszusgitár), Csizi László (dob)
További albumok:
The Subtones (2009), Lángolj (2022)
Hol hallgasd az albumot?
A legjobb lenne persze tengeren, vagy legalább tengeri kilátással. Ha ez nincs, marad a fürdőkád… vagy egy vízágy. Vagy, ha végképp nem megoldható máshogy, egy matrac is megteszi. De ez esetben legalább egy pohár vizet tegyél az éjjeliszekrényre, az Isten szerelmére.
Az élmény:
Szem behuny, lejátszás indít. Az első szám csak ringatózás a felszínen, hiszen már ismerős korábbról, bár nem teljesen ebben a verzióban: a remek Curtiz c. film főcímdala volt. Aztán, a következő dal már kisodor a nyílt vízre, és hamar kiderül, hogy nem is térek vissza az album végéig. Mindegy, hogy egy úszómatracon süttetem magam, miközben perceken belül ideér a vihar, vagy csak egy békés part menti csónakázásra indultam, és az óceán közepén ébredek fel, de mindenhol körülvesz a víz, ez bizonyos. A tágas, szabad, félelmetes, életet adó és talán elveszejtő víz. Ami szembesít mindazzal, ami megúszhatatlan. Amivel szembe kell néznem, meg kell harcolnom – leginkább önmagammal. Most szelíd és játékos hullámpacskolás: a végtelen felfedezése. Majd tehetetlen merülés a felszín alá, a tudattalanba: a végtelen újrafelfedezése. Ahogy a tüdőmből távozó buborékokat látom mint lassított felvételt, elcsodálkozom, milyen gyönyörűek felettem a nap beszűrődő pászmái és alattam milyen hátborzongató az ismeretlen mélység. Messziről csak egy erőtlenül, tompán, slow-motionben zuhanó testnek tűnök, fut át rajtam. Minden ismerős és idegen egyszerre, libabőrös is vagyok talán, de nem a víz hidegétől. Halak, medúzák úsznak el mellettem, képek, látomások sejlenek. Álmok és illúziók bénítanak meg és ráznak fel. Aztán, sokkal később, a nem ismertbe süllyedve egyszer csak egy hatalmas polip néz velem szembe. Hidegen, szenvtelenül, bölcsen. Felém áramlik, gigászi karjai lassan körülvesznek. Lezárom a szemeim, és kifújom a tüdőmben lévő maradék levegőt. És amikor már azt hinném, mindennek vége és elveszek, váratlanul minden félelem eltűnik. Én újra felfelé tartok, a felszín felé, felszabadultan, teli erővel, a tüdőmben megmagyarázhatatlanul még megmaradt levegővel, és a csónakba visszakapaszkodva már nem hánykolódásnak, céltalan sodródásnak tűnik az utazás, sokkal inkább a mindennel összhangban lévő érkezésnek, értve az apály és a dagály ritmusát, a káoszból születő rendet, a szívdobogást, az élet monumentális formáiban és legapróbb sejtjeiben is ott rejlő lüktetést. Mert belül születik meg minden, ami körülvesz, ami igazán számít, ami nélkülözhetetlen. A part menti sziklákhoz érve, lábammal újra szárazföldet taposva már nem nézek vissza a mögöttem hagyott óceánra. Tudom, hogy minden cseppje most már mindig velem marad.
Ízek:
Mindenképp valamilyen testesebb vörösbort ajánlanék hozzá, mondjuk egy kékrankost vagy merlot-t. Töltsd tele poharad nyugodtan.
Film:
Valamilyen fekete-fehér film ugrik be elsőre, karakteres képi világgal, vagy ha nem ez, akkor mondjuk valamilyen hatvanas évekbeli formabontó, szürreális alkotás. Vagy egy sima YouTube-videó végtelenített fraktálokkal.
A zene: szentség. Régóta és nagyon mélyen hiszem ezt. Nagyjából azóta, mikor először hallgattam végig figyelmesen egy albumot, kábé tizennégy évesen. Aztán – persze – még jó néhányat. Tizenévesen a zenén keresztül megértettem valami alapvetőt az életről, ami szavakkal nehezen kifejezhető. Talán a teremtés mindent átható és mindenben ott gyökerező, tiszta energiáját, ami csak megnyilvánulni akar, semmi mást, épp ezért megkérdőjelezhetetlen. Kamaszkorom, ami sokaknak buta gyötrődésekkel teli, folyton hullámzó hangulatú, érzelmi válságokban gazdag életszakasz, számomra, most visszatekintve, eddigi életem talán egyik legkiegyensúlyozottabb időszaka volt (és kétségtelenül a legbölcsebb is, sokszor megdöbbenek ezen – ó, Belső Gyermek, taníts engem!). Azt gondolom, hogy ez nem kis részben a zenének, illetve a zenén keresztül megtapasztalt, világon túli világnak is köszönhető.
Aztán persze kinyílt a láthatár, jöttek a felnövekvő-felnőtt ember „fontos” dolgai, és bár a mai napig elég nagy szerepet játszik a muzsika az életemben (az utóbbi pár évben kifejezetten), és amennyire időm engedi, továbbra is úgy játszok le dalokat, hogy minél jobban figyelni tudjak az általuk közölt valóságra, mégis… Mégis, mennyire más, amikor úgy hallgatok zenét, mint régen. Amikor rászánok egy bő félórát, választok egy albumot (nem YouTube-playlistet - bár kétségkívül az is vonzó -, hanem egy egységes gondolatvilágot képező dallamfolyamot), behunyom a szemem és hagyom, hadd vigyen, amerre akar. Egészen elképesztő, ahogyan megszűnik a gravitáció, és zárt szemhéjaim mögött kitárul egy ajtó egy univerzumba, ahol sem előtte nem jártam még, sem utána nem fogok többé. Ugyanott biztosan nem. A világ, ami ilyenkor életre kel, dallamról dallamra épül fel és bontja ki önmagát. Felemel, elringat, meglegyint, elsodor. Messzire visz, ámulatba ejt. Számomra valóban egyike az átélhető legnagyobb élményeknek. Hasonlít ahhoz, amikor elveszel egy jó könyvben, mégis kicsit más. Hiszen itt épp a láthatóság, a kép hiányzik, az éppen benned születik meg, lehunyt szemeid előtt. Azt gondolom, hogy ennek a típusú belemerülésnek nagyon sokan híján vagyunk. Környezetünk kényelmes, nem kis részben vizualitással varázsoló kütyüjei épp ettől fosztanak meg bennünket, kicsiket, nagyokat egyaránt. Attól, hogy belső világunkban is barangoljunk olykor és rácsodálkozzunk meglepő gazdagságára. Én épp mostanában kezdem – újra – megérteni, hogy egyre fontosabb kevesebbet tenni.
Nos, ezzel kísérletezik ez a rovat, a Végighallgatós. Hogy felvegyem újra a fejhallgatót, és megnézzem, mi van az ajtó mögött.
Jó, jó, tudom, ez nem ér. Most komolyan, a Balaton? Aki látta már egyszer is, az többé nincs igazán otthon máshol, mondhatnánk. Pedig ez talán nem is ennyire egyértelmű.
Általános iskolából ballagó, gátlásos, szemüveges kamaszként voltam először a tónál, Zánkán, táborban, évfolyamtársakkal. Megvolt a hangulata a helynek, az kétségtelen, de nem mondanám, hogy ott kedveltem meg igazán. Aztán sok év múlva összejött még egy boglári nyaralás barátokkal: strandolós hét minimumba hajló energiaszinttel, déli part, munkahelyi üdülő, közös főzés, matracon fekvés, labdázgatás, „mais bitte!” – a klasszikus megoldások. Itt sem történt meg az áttörés. Közben azonban én is változtam és a tó is – és valahogy éppen úgy mindketten, hogy amikor 2014-ben újra egymás felé fordítottuk arcunkat, egyszerre ráismertem végre. Vagyis inkább elkezdtem ráismerni – mert ez egy hosszabb és összetettebb folyamat kezdete volt. Mint amikor megpillantod lehetséges jövőbeli társadat, és egy pillanatra talán meg is hökken benned a lélek. Aztán fürkészni kezded a tekintetét, életjárta vonásait, a fájdalom és az öröm megannyi rejtekútját. Elidőzöl egy-egy hajfürtön, az áll ívén, egy tétova mozdulaton. Meghallod a hangja keltette rezgést, átéled a szavai által teremtett törékeny valóságot. Egyszerre válik egyre közelebbivé és egyben sosem megismerhetővé számodra. De ezt ekkor még nem tudod. Ahogyan én sem tudtam akkor, amikor jóbarátommal nekivágtam a négy különböző nyáron véghezvitt, egyenként néhány napos kerékpártúránknak. Amit egyébként eleve egy lassabb, felfedezős, meg-megállós, végtelenbe hajló kirándulásnak álmodtunk meg. Életem egyik legjobb döntése volt. Amikor 2018 nyarán begurultunk Keszthelyre, már nem voltam ugyanaz az ember. Több lettem mindennel, amit a Balaton és környéke addig adni tudott, és mindazzal is, amivel a még meg nem élt élmények béleltek ki belülről. Reménytelenül elvesztem benne.
Persze a hétköznapok tejüvegvalósága elrejti a mélyen átérzett pillanatokat. Így lehetséges, hogy amikor idén augusztus végén az egyik fonyódi dombról figyeltem a szemközti partot, Badacsonyt és a környező tanúhegyeket, egyszeriben belém sajgott a felismerés, hogy miért ennyi idő után járok itt megint? (2020 őszén tekertem körbe legutóbb, akkor épp egyedül, néhány nap alatt.) És ugyanebben a pillanatban, mint amikor zsibbadt testrészben zubog fel újra a vér, megteltem élettel, és körbeölelt biztató, fenséges, titokzatos tekintetével a táj, a víz és az ég. Rám nézett végre újra a Balaton. Igyekeztem állni a tekintetét.
- avagy két és fél óra menny és pokol Hieronymus Bosch és (kor)társai között
Megjegyzés: Az alábbi cikk annyiban mindenképp idejétmúlt, hogy az alapjául szolgáló kiállítás már nem látogatható, ugyanakkor bízom abban, hogy a leírtak mégis inspirációt adhatnak egy esetleges kulturális kalandhoz Bosch életműve kapcsán.
Hieronymus Bosch: Az áldottak felemelkedése, forrás: pixels.com
Az egyik első igazi nyári nap vakító fényességéből érkezünk a Szépművészeti Múzeum lépcsőihez. Gyors bejutás, elbámészkodunk a jópofa és jókora digitális kijelzőn az előcsarnokban, és gyönyörködnénk tovább a pazarul felújított épület egyéb szegletein, de ez máskorra marad - jegyünk időkorlátos, és mégis csak a jelenlegi fő attrakció miatt jöttünk.
És a külön terembe történő belépést követően rögtön ránk is zuhan a sötétség. Jólesik a váratlan kontraszt, mi tagadás, de sokkal inkább a remekül elkapott stílus, az atmoszféra húz be, tökéletesen megágyaz mindannak, amit a kiállítás a maga kis gondolati és térbeli labirintusában megmutatni akar. Sötét termekben megvilágított rengeteg részlet: valahogy maga Hieronymus Bosch élete is ilyen, aminek darabkáiról pár fogódzón kívül vajmi keveset tudunk. Épp ezért lehetett az a kurátori szándék, hogy sokkal inkább a korszak látásmódját, egymásra hatásait, összefüggéseit próbálják feltárni, hogy mindebből következtethessünk arra, ami Bosch festményein, rajzain megjelenik. És az a legmeglepőbb, hogy a titokzatosság, ami a festő kapcsán mindig az egyik kulcsszó, mindettől nem foszlik semmivé, épp ellenkezőleg: jóval izgalmasabb lesz, mert új jelentésrétegeket és nézőpontokat mutat meg a befogadónak. Így a látogató, a néző azt érezheti, hogy a többi szemlélődővel és tulajdonképpen a kiállítás összeállítóival együtt lett részese egy társasjátéknak, amiben az írott művek, az építészet, a zene, a tánc, a történelem, a vallásos áhítat, a korabeli hétköznapok, a nemesi szokások részleteiből, vagyis egy eleve is lebilincselő korszak kirakódarabkáiból formálhatják meg egy talányos gondolatvilágú alkotó arcmását. Annyiféle rátekintési lehetőséget enged minderre a megjelenített anyag, hogy egy idő után már nem is Bosch lesz a szenzáció ebben a történetben, hanem a különféle hatások élénk, lélegző egysége. Ami persze Bosch nélkül mégsem lenne értelmezhető. Farkasszemet nézhetünk ösztönökkel, gyarlósággal, túlvilággal, érzéki örömökkel és éteri fénnyel is - mintha egy groteszk tükörbe tekintenénk, ami elsőre megijeszt, de aztán valahogy mégis mélyen ismerőssé válik a benne látott kép. Egyszerre alantas és tiszta, baljós és lenyűgöző. És rengeteg inspirációt ad, további utakra indíthatja az arra fogékony érdeklődőt. Én például az alábbi kulcsszavakat írtam fel - a teljesség igénye nélkül -, aminek még mindenképpen utána akarok nézni: Tondal lovag, Lemuria, Erebus, madárdémon, szerelemkert, moresca, stb.
Nem igazán voltak elvárásaim, de azt kell mondjam, életem egyik legjobb kiállítását kaptam most a Szépművészetiben. Komplex, maradandó élményt, sok gondolattal, érzéssel, hangulattal. Bravó, és köszönet érte.
Hieronymus Bosch: A földi gyönyörök kertje (részlet), forrás: pixels.com
Egy pillanat volt az egész. Összejött a család, nagy nehezen, egy vacsorára. Mindig emlegették azt a helyet, a főtér közelében ("emlékszel még, tizenöt éve, milyen jókat ettünk ott?"), aztán megint évek teltek el, már rég nem volt meg a hely, a család is fogyatkozott, a gyerekek elköltöztek, ritkultak az együtt töltött alkalmak. Végül egy nyári estén valahogy mégis megtörtént, a hiány mértéke egyszer csak lerombolta az egymás közé és saját maguk köré emelt falakat. Az este jól sikerült. Kicsi feszengés, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, közhelyek, kissé kínos, viccnek szánt megjegyzések, ezekkel indult. De aztán valahogy mindenki feloldódott. A jelen bajairól keveset beszéltek. De jobbára a múlt gondjairól se sokat. Előjöttek viszont gyerekkori emlékek, régi nyaralások, mindennapi, akkor bosszantó, mára jól mesélhető életepizódok. Történetek, amik összekötötték őket. Szinte kapaszkodtak ezekbe a láthatatlan szálakba, még ha nem is tudtak róla. Féltek a magánytól, a csöndtől, és attól, hogy a megannyi fontos tennivaló közepette a háttérben gyorsan elsiklik az élet. Aztán indulni kellett, a maradékot kérték elcsomagolni, picit megálltak még az egyik épület előtt, nem akaródzott elköszönni.
És a fiú akkor hátrafordult. Összenézett a törődött férfivel, aki nem messze tőlük egy tolókocsiban ült, a kocsi előtt egy szinte üres műanyag dobozkával. És egyszeriben nagybátyja jutott eszébe, akit néhány évvel azelőtt látott utoljára. Ő volt a családnak az a tagja, akihez valamiért a legjobban kötődött. Kedvelte féktelenségét, jóságát, túláradó vidámságát, magától értetődő őszinteségét. Gyermekszemével tudta, hogy nincs benne semmi, a felnőttekre oly jellemző önáltatás, megjátszás. De azt is látta, hogy mély fájdalmat hordoz magában, bár okát nem ismerte, tőle sosem kérdezte. Ha észrevette, hogy igazi arcát eltakarta a göröngyös bánat, csak szó nélkül átölelte. Szüleit ugyan próbálta faggatni néha, de választ nem kapott, helyette inkább rászóltak, hogy ne lófráljon annyit a nagybátyjával, aki amúgy is szálka volt a szemükben.
Egy nap aztán a férfi eltűnt. Soha nem látta többet. Akkoriban tapintani lehetett otthon a feszültséget, a ház mély csöndbe burkolózott, valami megfoghatatlan ködfátyol ereszkedett a körülötte lévő felnőttekre, ami csak lassan vált semmivé. Később azt mondták neki, hogy hírt kaptak tőle, nagybátyja egy távoli országba ment, hogy valóra váltsa régi álmát, még ha ezt elég váratlanul is tette. Nem tudta, hogy elhiggye-e ezt a magyarázatot, de nem merte nem elhinni. Az pedig, hogy a férfi hirtelen döntéseket hoz, nem volt tőle szokatlan dolog. De az fájt neki, hogy ezzel őt is magára hagyta. Hogy neki ő ezek szerint nem volt elég fontos. Sokáig várta, hogy kap tőle valamit, egy jelet, egy levelet, rejtett üzenetet, de ez nem következett be. Négy év telt el, benne is halványultak az emlékek, de dacosabb kamasznapjaihoz minden bizonnyal hozzátett ez a történés is. Már kezdte elfelejteni, de a tolókocsis férfi tekintete - még ha a bácsi jó tizenöt évvel idősebb is volt nagybátyjánál - visszaidézte benne mindezt, és ott, akkor egyszeriben összeszorult a szíve. Nehéz, meghatározhatatlan szomorúság telepedett rá.
Később pedig, immár felnőtt fejjel, ha olykor viszontlátta ezt a tekintetet, valamelyik városban, utcán, téren, egy padkán, padon vagy buszmegállóban, megesett, hogy bármennyire is sietett egyébként, megállt néhány percre, leült a tekintet gazdája mellé. És megtörte a csöndet.
A második nap délutánjáig kellett várni. Az egóm addigra adta fel a magammal cipelt akarást. Leheveredtem a kevés szabadon hagyott patakparti fa egyikéhez, csak úgy pléd, egyéb alátét nélkül. A táskát a földre tettem, a fényképezőgépet az ölembe. Hátamat nekidöntöttem a kis fának. Néztem a patak túloldalán folyamatosan feltűnő és tovalebbenő embereket, az egyik udvarban felállított vurstli lassan forgó ringlispíljét, meg a szemközti domb erdeit. És szépen lassan minden a helyére került. A dallamfoszlányok a közeli ház előtt játszó hang drumos srác hangszeréből segítettek megérezni az elemelkedést, a pillanatokban rejlő múlhatatlanságot. Megengedtem magamnak, hogy ott legyek végre, és elcsendesítsem a balagyfélteke-túlsúlyos hétköznapok zakatolását. Talán ezért is tűnt az azt követő több, mint három nap néhány szempillantásnak csupán.
Sokan írtak már sokfélét a Völgyről annak eddigi harmincegy éve alatt, rendszeresen előkerül a „sose-lesz-már-olyan-mint-régen-volt” vádja-szomorúsága is. Nos, persze, hogy nem lesz. Miért is lenne? Én 2004-ben néztem meg először magamnak, az idei év előtt pedig utoljára 2016-ban látogattam ki. És még mindig nagyon bírom. Pedig különös volt hat év után visszaérkezni idén: mintha egy saját korábbi álmomban járnék. Egyszerre mélyen ismerős és szokatlanul idegen volt a Völgy ezernyi arca. Mégis, hiányosságaival, megbicsaklásaival együtt is végtelenül szerethető esemény. Olyan, amit, ha erre fogékony ember vagy, már hónapokkal előre várhatsz, a programfüzetet böngészve pedig izgatottan karikázgathatsz, satírozhatsz vagy éppen bosszankodhatsz, hogy megint legalább három különböző előadás/koncert üti egymást, ráadásul az egyik a szomszédos településen van, szóval bizony választanod kell. De a morgolódások után mindig eljön a legyintések ideje is, merthogy egyszer csak megérted, hogy nem ez az igazán fontos. Sokkal inkább a környezet, amire a Völgy kitalálói annak idején csodálatos érzékkel rábukkantak. A házak, az udvarok, az utak, a dombok, a domboldalak, a fák, a patak, a hidak, az emberek. És ha megengeded magadnak (ld. fent), ez a kissé tüneményszerű körforgás úgy is működik, ha nem veszel részt túl sok úgynevezett programon.
Faluból származom, városban élek. Talán ezért is vágyom ide vissza mindig. Mert a Völgy nagyon erőteljes és hihető illúziót ad: milyen lenne egy falu, amiben folyamatosan annyi értékes és igényes kulturális esemény van, mint egy jól szervezett (nagy)városban, körülvesz egy többnyire jóleső pezsgés, ugyanakkor nem kell elengedned a vidéki élettel együtt járó adottságokat, örömöket sem.
Merthogy a válasz, amit innen kapsz, azért mindig ugyanez: a lassulás, a csönd, az egymásra figyelés, a körülölelő természet, az egyszerűség jelenti az egyetlen, az igazi, a végső, enyhet adó Helyet.
Mindenkinek kellenek helyek. Valakinek talán elég egy hely is. A kedves válla, a kanapékuckó, a vízzel és habbal teli fürdőkád, a meditációs sarok, a közeli kávézó, egy Balatonra néző balkon. Bármi lehet hely, a lényeg, hogy neked fontos legyen. Nem is, nem ez a jó szó, inkább: ahol úgy érzed, hogy abban a pillanatban nem lennél sehol máshol. Ahol épp teljesnek érzed magad. Ahol a külső és a belső összesimul, egymásba rezeg. Ahol a lényed felfénylik. Még az is lehet, hogy ez a hely olykor más és más, napszaktól, évszaktól, körülményektől, lelkiállapottól függően. Én mégis úgy gondolom, hogy az igazi hely valamiképpen állandó. Egymásra ismertek. Odavonz, megtalálod. Közöd van hozzá. Nem is kell feltétlenül tudnod, értened, hogy miért.
Számomra ezek a helyek lényegesek. Eleve szeretek felfedezni, barangolni, rácsodálkozni, de a tágra nyílt szemek mélyén ott van a vágy a ráismerésre, az aha-élményre, a megérkezés semmihez sem fogható örömére. Sok kis örökkévalóság megélésére. Azt, hogy a hely a te (egyik) helyed, tulajdonképpen már akkor tudod, amikor belépsz/odaérsz. A racionális agy még persze érveket keres, ellenérveket sorakoztat, de a szíved már döntött, mert ő okosabb. Gasztronómiai példát hozva: klappol a vendéglő berendezése, szimpatikus a felszolgáló, éppen jól törik meg az ablakból beeső fény az asztalon lévő üvegpoháron, tetszik a kép a falon. És ennyi, el is dőlt, a többi már csak porhintés.
Ezek a helyek kicsit talán olyanok is, mint kincsek egy régi térképen. A térkép benned van, és nem is mindig olvasható könnyen. De mindenesetre rajtad múlik, hogy elindulsz-e rajta, és hogy hová jutsz el. Eltévedni is szabad. De ha kitartó vagy, biztosan sikerrel jársz, és az sem kérdés, hogy gazdagabb leszel.
Az elvontból a konkrétra térve pedig: ebben a rovatban ilyen helyekről lesz szó. Illetve nem mindig. Olykor csak a kutatás állhatatosságáról. Néha kudarcokról. És, remélhetőleg minél többször: a találás derűjéről.
Arra biztatlak, hogy az én példámon keresztül nézz szét te is magad körül, és bármilyen szempontból is értelmezd a hely lényegét, kívánom, hogy minél többször vagy minél inkább érkezz meg oda.
