A zene: szentség. Régóta és nagyon mélyen hiszem ezt. Nagyjából azóta, mikor először hallgattam végig figyelmesen egy albumot, kábé tizennégy évesen. Aztán – persze – még jó néhányat. Tizenévesen a zenén keresztül megértettem valami alapvetőt az életről, ami szavakkal nehezen kifejezhető. Talán a teremtés mindent átható és mindenben ott gyökerező, tiszta energiáját, ami csak megnyilvánulni akar, semmi mást, épp ezért megkérdőjelezhetetlen. Kamaszkorom, ami sokaknak buta gyötrődésekkel teli, folyton hullámzó hangulatú, érzelmi válságokban gazdag életszakasz, számomra, most visszatekintve, eddigi életem talán egyik legkiegyensúlyozottabb időszaka volt (és kétségtelenül a legbölcsebb is, sokszor megdöbbenek ezen – ó, Belső Gyermek, taníts engem!). Azt gondolom, hogy ez nem kis részben a zenének, illetve a zenén keresztül megtapasztalt, világon túli világnak is köszönhető. 

Aztán persze kinyílt a láthatár, jöttek a felnövekvő-felnőtt ember „fontos” dolgai, és bár a mai napig elég nagy szerepet játszik a muzsika az életemben (az utóbbi pár évben kifejezetten), és amennyire időm engedi, továbbra is úgy játszok le dalokat, hogy minél jobban figyelni tudjak az általuk közölt valóságra, mégis… Mégis, mennyire más, amikor úgy hallgatok zenét, mint régen. Amikor rászánok egy bő félórát, választok egy albumot (nem YouTube-playlistet - bár kétségkívül az is vonzó -, hanem egy egységes gondolatvilágot képező dallamfolyamot), behunyom a szemem és hagyom, hadd vigyen, amerre akar. Egészen elképesztő, ahogyan megszűnik a gravitáció, és zárt szemhéjaim mögött kitárul egy ajtó egy univerzumba, ahol sem előtte nem jártam még, sem utána nem fogok többé. Ugyanott biztosan nem. A világ, ami ilyenkor életre kel, dallamról dallamra épül fel és bontja ki önmagát. Felemel, elringat, meglegyint, elsodor. Messzire visz, ámulatba ejt. Számomra valóban egyike az átélhető legnagyobb élményeknek. Hasonlít ahhoz, amikor elveszel egy jó könyvben, mégis kicsit más. Hiszen itt épp a láthatóság, a kép hiányzik, az éppen benned születik meg, lehunyt szemeid előtt. Azt gondolom, hogy ennek a típusú belemerülésnek nagyon sokan híján vagyunk. Környezetünk kényelmes, nem kis részben vizualitással varázsoló kütyüjei épp ettől fosztanak meg bennünket, kicsiket, nagyokat egyaránt. Attól, hogy belső világunkban is barangoljunk olykor és rácsodálkozzunk meglepő gazdagságára. Én épp mostanában kezdem – újra – megérteni, hogy egyre fontosabb kevesebbet tenni.

Nos, ezzel kísérletezik ez a rovat, a Végighallgatós. Hogy felvegyem újra a fejhallgatót, és megnézzem, mi van az ajtó mögött.

Jó, jó, tudom, ez nem ér. Most komolyan, a Balaton? Aki látta már egyszer is, az többé nincs igazán otthon máshol, mondhatnánk. Pedig ez talán nem is ennyire egyértelmű.

Általános iskolából ballagó, gátlásos, szemüveges kamaszként voltam először a tónál, Zánkán, táborban, évfolyamtársakkal. Megvolt a hangulata a helynek, az kétségtelen, de nem mondanám, hogy ott kedveltem meg igazán. Aztán sok év múlva összejött még egy boglári nyaralás barátokkal: strandolós hét minimumba hajló energiaszinttel, déli part, munkahelyi üdülő, közös főzés, matracon fekvés, labdázgatás, „mais bitte!” – a klasszikus megoldások. Itt sem történt meg az áttörés. Közben azonban én is változtam és a tó is – és valahogy éppen úgy mindketten, hogy amikor 2014-ben újra egymás felé fordítottuk arcunkat, egyszerre ráismertem végre. Vagyis inkább elkezdtem ráismerni – mert ez egy hosszabb és összetettebb folyamat kezdete volt. Mint amikor megpillantod lehetséges jövőbeli társadat, és egy pillanatra talán meg is hökken benned a lélek. Aztán fürkészni kezded a tekintetét, életjárta vonásait, a fájdalom és az öröm megannyi rejtekútját. Elidőzöl egy-egy hajfürtön, az áll ívén, egy tétova mozdulaton. Meghallod a hangja keltette rezgést, átéled a szavai által teremtett törékeny valóságot. Egyszerre válik egyre közelebbivé és egyben sosem megismerhetővé számodra. De ezt ekkor még nem tudod. Ahogyan én sem tudtam akkor, amikor jóbarátommal nekivágtam a négy különböző nyáron véghezvitt, egyenként néhány napos kerékpártúránknak. Amit egyébként eleve egy lassabb, felfedezős, meg-megállós, végtelenbe hajló kirándulásnak álmodtunk meg. Életem egyik legjobb döntése volt. Amikor 2018 nyarán begurultunk Keszthelyre, már nem voltam ugyanaz az ember. Több lettem mindennel, amit a Balaton és környéke addig adni tudott, és mindazzal is, amivel a még meg nem élt élmények béleltek ki belülről. Reménytelenül elvesztem benne.

Persze a hétköznapok tejüvegvalósága elrejti a mélyen átérzett pillanatokat. Így lehetséges, hogy amikor idén augusztus végén az egyik fonyódi dombról figyeltem a szemközti partot, Badacsonyt és a környező tanúhegyeket, egyszeriben belém sajgott a felismerés, hogy miért ennyi idő után járok itt megint? (2020 őszén tekertem körbe legutóbb, akkor épp egyedül, néhány nap alatt.) És ugyanebben a pillanatban, mint amikor zsibbadt testrészben zubog fel újra a vér, megteltem élettel, és körbeölelt biztató, fenséges, titokzatos tekintetével a táj, a víz és az ég. Rám nézett végre újra a Balaton. Igyekeztem állni a tekintetét.

Megjegyzés: Az alábbi cikk annyiban mindenképp idejétmúlt, hogy az alapjául szolgáló kiállítás már nem látogatható, ugyanakkor bízom abban, hogy a leírtak mégis inspirációt adhatnak egy esetleges kulturális kalandhoz Bosch életműve kapcsán.

Hieronymus Bosch: Az áldottak felemelkedése, forrás: pixels.com

Az egyik első igazi nyári nap vakító fényességéből érkezünk a Szépművészeti Múzeum lépcsőihez. Gyors bejutás, elbámészkodunk a jópofa és jókora digitális kijelzőn az előcsarnokban, és gyönyörködnénk tovább a pazarul felújított épület egyéb szegletein, de ez máskorra marad - jegyünk időkorlátos, és mégis csak a jelenlegi fő attrakció miatt jöttünk.

És a külön terembe történő belépést követően rögtön ránk is zuhan a sötétség. Jólesik a váratlan kontraszt, mi tagadás, de sokkal inkább a remekül elkapott stílus, az atmoszféra húz be, tökéletesen megágyaz mindannak, amit a kiállítás a maga kis gondolati és térbeli labirintusában megmutatni akar. Sötét termekben megvilágított rengeteg részlet: valahogy maga Hieronymus Bosch élete is ilyen, aminek darabkáiról pár fogódzón kívül vajmi keveset tudunk. Épp ezért lehetett az a kurátori szándék, hogy sokkal inkább a korszak látásmódját, egymásra hatásait, összefüggéseit próbálják feltárni, hogy mindebből következtethessünk arra, ami Bosch festményein, rajzain megjelenik. És az a legmeglepőbb, hogy a titokzatosság, ami a festő kapcsán mindig az egyik kulcsszó, mindettől nem foszlik semmivé, épp ellenkezőleg: jóval izgalmasabb lesz, mert új jelentésrétegeket és nézőpontokat mutat meg a befogadónak. Így a látogató, a néző azt érezheti, hogy a többi szemlélődővel és tulajdonképpen a kiállítás összeállítóival együtt lett részese egy társasjátéknak, amiben az írott művek, az építészet, a zene, a tánc, a történelem, a vallásos áhítat, a korabeli hétköznapok, a nemesi szokások részleteiből, vagyis egy eleve is lebilincselő korszak kirakódarabkáiból formálhatják meg egy talányos gondolatvilágú alkotó arcmását. Annyiféle rátekintési lehetőséget enged minderre a megjelenített anyag, hogy egy idő után már nem is Bosch lesz a szenzáció ebben a történetben, hanem a különféle hatások élénk, lélegző egysége. Ami persze Bosch nélkül mégsem lenne értelmezhető. Farkasszemet nézhetünk ösztönökkel, gyarlósággal, túlvilággal, érzéki örömökkel és éteri fénnyel is - mintha egy groteszk tükörbe tekintenénk, ami elsőre megijeszt, de aztán valahogy mégis mélyen ismerőssé válik a benne látott kép. Egyszerre alantas és tiszta, baljós és lenyűgöző. És rengeteg inspirációt ad, további utakra indíthatja az arra fogékony érdeklődőt. Én például az alábbi kulcsszavakat írtam fel - a teljesség igénye nélkül -, aminek még mindenképpen utána akarok nézni: Tondal lovag, Lemuria, Erebus, madárdémon, szerelemkert, moresca, stb.

Nem igazán voltak elvárásaim, de azt kell mondjam, életem egyik legjobb kiállítását kaptam most a Szépművészetiben. Komplex, maradandó élményt, sok gondolattal, érzéssel, hangulattal. Bravó, és köszönet érte. 

 Hieronymus Bosch: A földi gyönyörök kertje (részlet), forrás: pixels.com

Fotó: Jakkel Rudolf

Egy pillanat volt az egész. Összejött a család, nagy nehezen, egy vacsorára. Mindig emlegették azt a helyet, a főtér közelében ("emlékszel még, tizenöt éve, milyen jókat ettünk ott?"), aztán megint évek teltek el, már rég nem volt meg a hely, a család is fogyatkozott, a gyerekek elköltöztek, ritkultak az együtt töltött alkalmak. Végül egy nyári estén valahogy mégis megtörtént, a hiány mértéke egyszer csak lerombolta az egymás közé és saját maguk köré emelt falakat. Az este jól sikerült. Kicsi feszengés, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, közhelyek, kissé kínos, viccnek szánt megjegyzések, ezekkel indult. De aztán valahogy mindenki feloldódott. A jelen bajairól keveset beszéltek. De jobbára a múlt gondjairól se sokat. Előjöttek viszont gyerekkori emlékek, régi nyaralások, mindennapi, akkor bosszantó, mára jól mesélhető életepizódok. Történetek, amik összekötötték őket. Szinte kapaszkodtak ezekbe a láthatatlan szálakba, még ha nem is tudtak róla. Féltek a magánytól, a csöndtől, és attól, hogy a megannyi fontos tennivaló közepette a háttérben gyorsan elsiklik az élet. Aztán indulni kellett, a maradékot kérték elcsomagolni, picit megálltak még az egyik épület előtt, nem akaródzott elköszönni.

És a fiú akkor hátrafordult. Összenézett a törődött férfivel, aki nem messze tőlük egy tolókocsiban ült, a kocsi előtt egy szinte üres műanyag dobozkával. És egyszeriben nagybátyja jutott eszébe, akit néhány évvel azelőtt látott utoljára. Ő volt a családnak az a tagja, akihez valamiért a legjobban kötődött. Kedvelte féktelenségét, jóságát, túláradó vidámságát, magától értetődő őszinteségét. Gyermekszemével tudta, hogy nincs benne semmi, a felnőttekre oly jellemző önáltatás, megjátszás. De azt is látta, hogy mély fájdalmat hordoz magában, bár okát nem ismerte, tőle sosem kérdezte. Ha észrevette, hogy igazi arcát eltakarta a göröngyös bánat, csak szó nélkül átölelte. Szüleit ugyan próbálta faggatni néha, de választ nem kapott, helyette inkább rászóltak, hogy ne lófráljon annyit a nagybátyjával, aki amúgy is szálka volt a szemükben.

Egy nap aztán a férfi eltűnt. Soha nem látta többet. Akkoriban tapintani lehetett otthon a feszültséget, a ház mély csöndbe burkolózott, valami megfoghatatlan ködfátyol ereszkedett a körülötte lévő felnőttekre, ami csak lassan vált semmivé. Később azt mondták neki, hogy hírt kaptak tőle, nagybátyja egy távoli országba ment, hogy valóra váltsa régi álmát, még ha ezt elég váratlanul is tette. Nem tudta, hogy elhiggye-e ezt a magyarázatot, de nem merte nem elhinni. Az pedig, hogy a férfi hirtelen döntéseket hoz, nem volt tőle szokatlan dolog. De az fájt neki, hogy ezzel őt is magára hagyta. Hogy neki ő ezek szerint nem volt elég fontos. Sokáig várta, hogy kap tőle valamit, egy jelet, egy levelet, rejtett üzenetet, de ez nem következett be. Négy év telt el, benne is halványultak az emlékek, de dacosabb kamasznapjaihoz minden bizonnyal hozzátett ez a történés is. Már kezdte elfelejteni, de a tolókocsis férfi tekintete - még ha a bácsi jó tizenöt évvel idősebb is volt nagybátyjánál - visszaidézte benne mindezt, és ott, akkor egyszeriben összeszorult a szíve. Nehéz, meghatározhatatlan szomorúság telepedett rá.

Később pedig, immár felnőtt fejjel, ha olykor viszontlátta ezt a tekintetet, valamelyik városban, utcán, téren, egy padkán, padon vagy buszmegállóban, megesett, hogy bármennyire is sietett egyébként, megállt néhány percre, leült a tekintet gazdája mellé. És megtörte a csöndet.

A második nap délutánjáig kellett várni. Az egóm addigra adta fel a magammal cipelt akarást. Leheveredtem a kevés szabadon hagyott patakparti fa egyikéhez, csak úgy pléd, egyéb alátét nélkül. A táskát a földre tettem, a fényképezőgépet az ölembe. Hátamat nekidöntöttem a kis fának. Néztem a patak túloldalán folyamatosan feltűnő és tovalebbenő embereket, az egyik udvarban felállított vurstli lassan forgó ringlispíljét, meg a szemközti domb erdeit. És szépen lassan minden a helyére került. A dallamfoszlányok a közeli ház előtt játszó hang drumos srác hangszeréből segítettek megérezni az elemelkedést, a pillanatokban rejlő múlhatatlanságot. Megengedtem magamnak, hogy ott legyek végre, és elcsendesítsem a balagyfélteke-túlsúlyos hétköznapok zakatolását. Talán ezért is tűnt az azt követő több, mint három nap néhány szempillantásnak csupán.

Sokan írtak már sokfélét a Völgyről annak eddigi harmincegy éve alatt, rendszeresen előkerül a „sose-lesz-már-olyan-mint-régen-volt” vádja-szomorúsága is. Nos, persze, hogy nem lesz. Miért is lenne? Én 2004-ben néztem meg először magamnak, az idei év előtt pedig utoljára 2016-ban látogattam ki. És még mindig nagyon bírom. Pedig különös volt hat év után visszaérkezni idén: mintha egy saját korábbi álmomban járnék. Egyszerre mélyen ismerős és szokatlanul idegen volt a Völgy ezernyi arca. Mégis, hiányosságaival, megbicsaklásaival együtt is végtelenül szerethető esemény. Olyan, amit, ha erre fogékony ember vagy, már hónapokkal előre várhatsz, a programfüzetet böngészve pedig izgatottan karikázgathatsz, satírozhatsz vagy éppen bosszankodhatsz, hogy megint legalább három különböző előadás/koncert üti egymást, ráadásul az egyik a szomszédos településen van, szóval bizony választanod kell. De a morgolódások után mindig eljön a legyintések ideje is, merthogy egyszer csak megérted, hogy nem ez az igazán fontos. Sokkal inkább a környezet, amire a Völgy kitalálói annak idején csodálatos érzékkel rábukkantak. A házak, az udvarok, az utak, a dombok, a domboldalak, a fák, a patak, a hidak, az emberek. És ha megengeded magadnak (ld. fent), ez a kissé tüneményszerű körforgás úgy is működik, ha nem veszel részt túl sok úgynevezett programon.

Faluból származom, városban élek. Talán ezért is vágyom ide vissza mindig. Mert a Völgy nagyon erőteljes és hihető illúziót ad: milyen lenne egy falu, amiben folyamatosan annyi értékes és igényes kulturális esemény van, mint egy jól szervezett (nagy)városban, körülvesz egy többnyire jóleső pezsgés, ugyanakkor nem kell elengedned a vidéki élettel együtt járó adottságokat, örömöket sem.

Merthogy a válasz, amit innen kapsz, azért mindig ugyanez: a lassulás, a csönd, az egymásra figyelés, a körülölelő természet, az egyszerűség jelenti az egyetlen, az igazi, a végső, enyhet adó Helyet.

Mindenkinek kellenek helyek. Valakinek talán elég egy hely is. A kedves válla, a kanapékuckó, a vízzel és habbal teli fürdőkád, a meditációs sarok, a közeli kávézó, egy Balatonra néző balkon. Bármi lehet hely, a lényeg, hogy neked fontos legyen. Nem is, nem ez a jó szó, inkább: ahol úgy érzed, hogy abban a pillanatban nem lennél sehol máshol. Ahol épp teljesnek érzed magad. Ahol a külső és a belső összesimul, egymásba rezeg. Ahol a lényed felfénylik. Még az is lehet, hogy ez a hely olykor más és más, napszaktól, évszaktól, körülményektől, lelkiállapottól függően. Én mégis úgy gondolom, hogy az igazi hely valamiképpen állandó. Egymásra ismertek. Odavonz, megtalálod. Közöd van hozzá. Nem is kell feltétlenül tudnod, értened, hogy miért.

Számomra ezek a helyek lényegesek. Eleve szeretek felfedezni, barangolni, rácsodálkozni, de a tágra nyílt szemek mélyén ott van a vágy a ráismerésre, az aha-élményre, a megérkezés semmihez sem fogható örömére. Sok kis örökkévalóság megélésére. Azt, hogy a hely a te (egyik) helyed, tulajdonképpen már akkor tudod, amikor belépsz/odaérsz. A racionális agy még persze érveket keres, ellenérveket sorakoztat, de a szíved már döntött, mert ő okosabb. Gasztronómiai példát hozva: klappol a vendéglő berendezése, szimpatikus a felszolgáló, éppen jól törik meg az ablakból beeső fény az asztalon lévő üvegpoháron, tetszik a kép a falon. És ennyi, el is dőlt, a többi már csak porhintés.

Ezek a helyek kicsit talán olyanok is, mint kincsek egy régi térképen. A térkép benned van, és nem is mindig olvasható könnyen. De mindenesetre rajtad múlik, hogy elindulsz-e rajta, és hogy hová jutsz el. Eltévedni is szabad. De ha kitartó vagy, biztosan sikerrel jársz, és az sem kérdés, hogy gazdagabb leszel.

Az elvontból a konkrétra térve pedig: ebben a rovatban ilyen helyekről lesz szó. Illetve nem mindig. Olykor csak a kutatás állhatatosságáról. Néha kudarcokról. És, remélhetőleg minél többször: a találás derűjéről.

Arra biztatlak, hogy az én példámon keresztül nézz szét te is magad körül, és bármilyen szempontból is értelmezd a hely lényegét, kívánom, hogy minél többször vagy minél inkább érkezz meg oda.