Néhány napja néztem meg a rajzfilm veterán japán mesterének, Hajao Mijazakinak a legutóbbi mozifilmjét. A részben általa életre hívott és az elmúlt évtizedekben meglehetős hírnévre szert tett Ghibli Stúdió története 1985-ben kezdődött, de a rendező már ezt megelőzően, 1984-ben bemutatott harmadik saját egész estés animációs filmjére, a Nauszika - A szél harcosaira is felfigyelt a világ. Azóta pedig jobbnál jobb műveket és különösebbnél különösebb világokat tár elénk ez a tradicionálisan kézzel rajzolt gyönyörűségeket készítő alkotóműhely. Legismertebb két filmjük talán a Chihiro Szellemországban és A vándorló palota. Megmondom őszintén, jelentős lemaradásom van ezekből a filmekből, mert a Nauszika kivételével azt hiszem, hogy csak részleteket láttam néhány másik alkotásból, bár az tény, hogy ha azt az egészen egyedi hangulatot, amit ezek az animációk közvetítenek, egyszer megismerte és megszerette valaki, már soha nem felejti el.

Ugyanakkor az is fontos, hogy ezek a filmek kissé másfajta befogadói magatartást igényelnek, mint amit manapság megszoktunk egy rajzfilmtől. Vagyis hagynunk kell elveszíteni magunkat bennük, hogy a történet szépen körülfolyjon, hogy elmerüljünk teljesen a mesében, vagy inkább abban a világban, amit a kép varázslója elénk álmodik. A jelen cikk apropóját adó mozi története – amely részben életrajzi elemekből építkezik – bőven a realitásban, az 1930-as évek egyre inkább militarizálódó Japánjában kezdődik. A főszereplő fiú édesanyja tűzvész áldozatául esik a kórházban, ahol dolgozik. Később az özvegyen maradt édesapa új párt talál magának, akihez leköltözteti a fiút egy vidéki udvarházba, amíg ő a repülőgépgyárban dolgozik. Ebben az üde, burjánzó, romlatlannak tűnő, olykor mégis kísérteties világban a helyét nem találó fiú aztán nemsokára valami olyasmit fedez fel, ami egészen messzire sodorja.

Különös film A fiú és a szürke gém. Amellett, hogy bőven leköt a fura figurákkal, szokatlan helyszínekkel benépesített és elképesztően megrajzolt világ, mégsem adja könnyen magát. Bár szimbólumokkal dolgozik, ezeket nem feltétlenül egyszerű dekódolni. Így bőven ad munkát a vetítést követően is a nézőnek, ha a mágikusan áramló történet fordulataival önmagában nem elégszik meg. Talán a végtelen szabadság és a szelíd szomorúság elegye az a hangulat, ami leginkább sajátja. És ott van benne valami zsigerek mélyéig ható elvágyódás, ami egyszerre annyira ismerős és idegen, mégis nehéz megfogalmazni az eredetét. Ahogyan aztán elkezdenek bennem összeérni a látott képek, azt hiszem, hogy rátalálok, mi lehet az.

Olvastam valahol, hogy a lélek, amikor megérkezik új fizikai testébe, egy újonnan született gyermekébe, egy ideig még szokja ezt az anyagi világot. Mintha egy ruhát próbálgatna magára, hogy mennyire is passzol hozzá ez a mostani formátum. Ebben a formálódásban egy darabig még „emlékszik” korábbi történésekre, mint aki épp megérkezett egy hosszú utazásról. Aztán persze a hónapok-évek alatt már egyre inkább beleillik az őt körülvevő, egyre kevésbé újdonsült fizikai környezetbe, és mindezek elfelejtődnek. Akár így van ez a dolog, akár nem, Mijazaki mester mégis mintha értené-érezné ezt a nagyon finom minőséget: hogy milyen két világ határán lenni. Hogy itt is - ott is, vagy épp: (még) itt sem – (már) ott sem. Ezért tud ott lenni minden felszabadult játékosságban valami kissé félelmetes, és minden varázslatban egy csöppnyi realitás. És ezt talán így senki más nem érti még, csak a gyermek. Aki egyszer mi is voltunk. Aki sokszor bölcsebbnek tűnik, mint felnőttkori mása. Talán mert ő még összhangban van a világ azon nagy törvényszerűségeivel, amik túl vannak a racionalitáson. És talán ez lehet a gyermeki rácsodálkozás valódi alapja is, egy végtelenül nehéz, egyben lehetetlenül könnyű, komplex tapasztalás.

Az biztos, hogy nem mindennapi filmélményt nyújt A fiú és a szürke gém annak, aki hajlandó átadni magát Mijazaki meséjének. Szépségről, gyászról, játékról, valóságról, varázslatról és a felfedezés öröméről. Szerintem érdemes próbát tenni vele.

Kép forrása: dunaujvarosmesel.hu

Például a könyvtár. Legyen bárhol. Ha rég voltam is, ha elszoktam tőle, ha épp zsizseg bennem a világ sokfajta lenniakarása, ha rosszkedvű vagyok a cipelni vélt gondoktól - mindez addig tart, amíg belépek a plafonig érő, rendezett könyvsorok közé.

Egyszerre ott vagyok gyerekként a községi könyvtár szobányi terében, és életem minden más könyvtárának helyszínén is. Elér az utánozhatatlan illat, ezernyi különféle témájú, korú, kiadású, tartalmú papírrengeteg komplex, egymásba fonódó bukéja - az ismeretek, gondolatok igazi esszenciája. Mintha a szaglás érzékszervén keresztül máris lehetőségem lenne megsejteni valamit egy olyan világból, aminek lényegi része bőven az érzékeken túl van. Varázslat ez a javából. És aztán jön a klasszikus koreográfia: ha olyan könyvtárban járok, ahová beiratkoztam, akkor először a célirányos keresés történik meg, mert általában tudom, mit szeretnék magammal vinni egy kis időre. Ebben az esetben pár perccel később következik be az, ami egy előtte ismeretlen helyen azonnal - a felfedezés semmihez sem fogható gyönyörűsége.

Némán járni a polcok között, elkapni egy-egy feliratot, szerzőt, címet. Megcsodálni a kalligráfiát, az idegen hangzású nevet, elkalandozni a címből fakadó asszociációkon. Megérinteni egy-egy könyv gerincét, néhány pillanatra kézbe venni, mintha súlyát próbálnám magamhoz, aktuális  mentális és lelkiállapotomhoz mérni: összeillünk-e most, mi, ketten vagy majd máskor kell, hogy találkozzunk? Belelapozni, hagyni, hogy a sodródó oldalak keltette légmozgás felém hozza egy új világ zamatát. Lopott sorokat, mondatokat elolvasni random, imbolygó csónakként, nem ismert vizeken. Engedni, hogy felkapjon a hullám, vagy bámészan nézni a mozdulatlan, csillámló víztükröt. Fellelkesülni százszor és lemondani szinte mindannyiszor. Választani, hiszen az olvasásra fordítható idő (még)sem végtelen. Megtanulni nem birtokolni, csak kölcsönvenni, megismerni, elfogadni, megköszönni.

Kifelé jövet nem visszanézni, de tudni, hogy valahol a közelben mindig vár rám egy hely, ahol gondolatokkal teli csönd ölel körül, ahol nem látható kapuk nyílnak bennem és körülöttem, ahol minden megvár, mert semmi nem siet sehová. Ahol egy részem mindig otthonra talál.

Az év vége és az új esztendő eleje akkor telik hasznosan, ha egyfajta számvetés történik, aminek keretében azt is átgondolhatjuk, milyen élmények miatt vagyunk hálásak a mögöttünk hagyott hónapoknak. Ezért most egy bejegyzés keretében összeszedtem azokat az élőzenei pillanatokat, amiket legkedvesebbként viszek magammal 2023-ból. Lássuk (és hallgassuk) őket!

The Black Keys

Az elsődleges zenei élményem tavaly ehhez a madridi Mad Cool fesztiválon történt fellépéshez kötődik, ami egyben életem egyik legjobb koncertje is volt. Ennek a két őrületes amerikai fazonnak és bandájának a karcos, füstös, elementáris, blues rock stílusú zenéje eleve zseniális. Egy ekkora, nemzetközi tömeg előtt tartott koncert, ráadásul olyan minőségi hangosítással, amilyet én még életemben nem érzékeltem, pedig nehezen felülmúlható. Határátlépő tapasztalás, amikor megérted, hogy épp a zene egy új rétege nyílik meg előtted. Feszes, tökéletes, hátborzongató, zsigeri alapélmény, ami tetőtől talpig átjár. Egyszóval: WÁÁÁÁÁÁÁRGGHHH!

Ricsárdgír

A sors fintora, hogy nagyjából épp azelőtt egy évvel kezdtem komolyabban lelkesedni ennek a néhány rendkívüli és fura fazonnak a zenéje iránt, amikor bejelentették, hogy megszűnik a zenekar. Így tulajdonképpen a Budapest Parkban tartott búcsújuk volt a második teljes koncert, amit láttam tőlük. De ez valahogy illik is ehhez az együtteshez, felfogható egyfajta tudatalatti punk gesztusnak is rajongói oldalról, végül is. Ez a kérészéletűre szabott rajongás ugyanakkor nem csorbított semmit az utolsó koalakoncert semmi máshoz nem hasonlítható élményén, ami egyszerre volt mámorítóan felszabadító és mélyen megindító. Ám az biztos, hogy szomorúság sose volt még ilyen jókedvű. Márton Daniék is láthatóan meg voltak hatódva, hogy néhány év alatt hová jutottak (részben ezért is fejezték be a zenekar történetét: túl nagyra nőttek) ezzel a terápiás-ironikus zenei vonallal, és ezt egy elég nagy bulival hálálták meg. Mindenesetre ezt az estét, amíg élek, nem felejtem el. A legvégén pedig, amikor már a hangszerek is elhallgattak, mintha csak ottragadt volna az a két sor az utolsó dalból, egy kórus énekelte egyre halkabban, hogy: „a Ricsárdgír már nem zene…”. Soha rosszabb, torokszorítóbb és felemelőbb hatásvadászatot! 

Zóra

Ritka pillanat, amikor az univerzum különböző kiterjedéseiben létező részecskék összetalálkoznak egy tökéletesnek nevezhető pontban. Aki hallotta már Zórát (aki nem ismeri, talán érdemes első sikerével, a jelen listában is megtalálható Kollár-Klemencz László eleve nehezen felejthető dalával, az Iszom a bort Zóra általi feldolgozásával kezdenie), az mindenképp elvárásokkal érkezik meg egy ilyen koncertre. Aztán ott a helyszín, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának Liszt terme, ahol úgynevezett könnyűzenei koncertet eleve ritkán tartanak, pedig a város egyik leghangulatosabb helyszíne. No és az akusztikája! Végül pedig ott volt ez a zimankós október eleji vasárnap esti időpont, amikor eleve nehezen esik kimozdulni otthonról, de azért mégis csak kár lenne kihagyni egy ilyen estét. De még milyen kár! Zóra első debreceni koncertje az egyik legemlékezetesebb zenei esemény, amin valaha részt vettem. Pedig nem volt itt kérem semmi látnivaló. Csak egy a zene iránt végtelenül alázatos, egészen elképesztő hangi adottságokkal rendelkező, szimpatikus lány ült egy zongora mellett, és énekelt. Miközben sokszor már az adott dal első pillanataiban végigfutott a hallgatón a libabőr. Kivételes élmény ezt az énekesnőt hallgatni. Az fogalmazódott meg bennem a koncert végeztével, hogy úgy éreztem magam, mintha egy nemzetközi szupersztár exkluzív, intim hangulatú fellépésén vehettem volna részt. Áldás.

Óperentzia

Azt szeretem a zenében, hogy ha nyitottan viszonyulsz a különféle műfajokhoz, hiába hallottál már rengeteg riffet, dallamvezetést, éneket, ritmust, merültél el ezernyi hangulatban, sok év után is találkozhatsz valami elemi erejű meglepetéssel. Nekem ilyen volt ez a koncert a 2023-as Campuson. Nyíregyházi gyökerű zenészekből álló, immár 15 éve(!) működő zenekar, elektronikus zenei vonalon. „Sámántechno” – mondta egy ismerősöm, és ez egész jó meghatározás. Nagyon felszabadító, sokszor improvizatívnak ható lüktetés ez, amitől a benned lévő sejtek egyenként is táncba kezdenek, hogy aztán a koncert végére egy kisebb újjászületés-élménnyel legyél gazdagabb. Meg is lett az egyik kedvenc zenekarom, evör.

Spoon

A hőségben fürdő madridi délutánban még szinte semmit nem tudtunk erről az amerikai (mindeddig azt hittem, hogy brit…) csapatról, egyetlen Spotify-on meghallgatott dal után szavaztuk meg neki a bizalmat, bár tény, az elég meggyőzőre sikerült (The Underdog). A koncert pedig igazolta sejtésünket: pár perc után megvett minket a színpadon álló néhány zenész, és a rokonszenv máig is kitart. Olyan szavak jutnak eszembe róla, hogy őszinte, egyszerű, sallangmentes, szívvel összerakott rockzene. Az a nagyon jóleső fajta, amiből mintha némileg hiány lenne manapság.

Kollár-Klemencz Kamarazenekar

Bár az idei Campus forgatagában mindössze néhány percnyit volt szerencsém elcsípni az egyre érettebb dalokat szerző Kollár-Klemencz és társainak fellépéséből, ez a villanásnyi emlék mégis mélyen belém ivódott. Olyan ritkán tapasztalható összeszokottságot, egységet, harmóniát, költészetet, minőséget éreztem a színpad irányából felém áramlani, hogy még mindig libabőrös leszek, ha visszagondolok. Nincs mese, 2024-ben egy teljes koncertet végig kell néznem, hátha újra megtörténik a csoda.

Lehet, hogy ezzel kezdem, itt ni:

Szilárd Piano Projekt

Meséltem már a Végighallgatós rovatban Balanyi Szilárd, Galambos Dorina és Kiss Flóra triójáról, sőt, a Fejemben kiabálsz c. számukat is ajánlottam, amire továbbra is nehezen találok szavakat. A Campus egyik legintimebb és -barátságosabb helyszínén léptek fel ’23-ban, és nem is túl messze a lézerfénytengerben hullámzó nagyszínpadi tömegtől végtelenül szerethető és emberi koncertélményt nyújtottak annak a néhány tucatnyi nézőnek és hallgatónak, aki épp erre vágyott. A fellépők is legalább olyan jól érezték magukat, mint a közönség, így kölcsönösen erősítették egymást az energiák. Remek este volt.

Erik Sumo

Tövisházi Ambrus zeneszerzőnek már nagyon sok fontos zenei pillanatot köszönhetek, amelyek különféle alkotói alteregóin keresztül jutottak el hozzám. Az Erik Sumo ezek között is megkülönböztetett helyet követel magának. Hirtelen nem is nagyon tudok másik magyar zenekart mondani, ami így és ennyire felszabadító módon műveli az örömzenélést. Ezen az A38 hajón tartott őszi koncerten is rendesen a közönség közé gázolt a dopaminkommandó. Számomra a legerősebb bizonyíték az Erik Sumo nem mindennapi hatására, hogy körülöttem a gimnazistától az ősz hajú, szemüveges bácsikáig mindenki táncolt ezekre az őrült, delejező halandzsadalokra. Nagy szív! (Ja, és a koncert előzenekara, az osztrák Sharktank is abszolút hozta ezt a színvonalat, egyszerűen néhány perc után mosolyt ragasztott az arcokra az a jókedvű energia, ami a dalaikból áradt.)

The Bombay Bicycle Club

És egy harmadik madridi élmény. Valamikor 2015 környékén fedeztem fel magamnak ezt a szimpatikus londoni indie pop-rock csapatot a YouTube algoritmusainak köszönhetően. Egyik számuk, a Shuffle különösen beütött, bármennyiszer meg tudom hallgatni azóta is. Most is emlékszem az érzésre, amikor megpillantottam őket a Mad Cool Festival fellépőlistáján. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy hallhatom őket valaha élőben… Még mindig szoknom kell, mennyire összezsugorodott a világ, miközben felnőttem. És persze közben máshogyan meg milyen felfoghatatlanul nagy maradt mégis. A koncert egyébként fantasztikus élmény volt, szerethető emberekkel, de leginkább a fenti hangulat miatt maradt emlékezetes számomra.

Épp az előbb találtam meg, hogy a teljes madridi koncertet felvette valaki a közönségből, úgyhogy ide is linkelem. A Shuffle 4:04-nél kezdődik:

Parov Stelar

Régóta váratott már magára, hogy elcsípjem Marcus Füreder, alias Parov Stelar egyik koncertjét, mivel szinte minden nyáron fellép valamelyik nagyobb hazai fesztiválon az osztrák zenész és csapata. Néhány éve nagyon elkapott az electroswing hangzás, és olykor még most is jólesik hallgatni, mert teljesen ki tud kapcsolni a hétköznapokból. Parov Stelarék ezzel az élő zenekar + dj felállással pedig csúcsra járatják a műfajt, és hatalmas hangulatot varázsolnak a színpad elé. Az idei Campuson az atmoszférát csak fokozta, hogy jó kis zápor kerekedett a koncert előtt, amitől megcsappant a közönség is, viszont akik maradtak, azoknak annál élettelibb és emlékezetesebb élményben lehetett részük. Még mindig mosolyra húzódik a szám, ha erre a koncertre gondolok, meg az esőkabátban és csapzott hajjal, összekapaszkodva ugrálásra.

Ez a link egy másik koncertjükhöz vezet pár hónappal ezelőttről, de a hangulat azért szerintem így is átjön:

Az előző bejegyzés végén a Szentendrei-sziget csúcsához való visszatérésről meséltem. Azon a hétvégén, amikor ismét arrafelé keveredtem, más célom is volt. Szerettem volna kicsit jobban felfedezni a sziget többi részét is, és egyúttal valamiként el is veszni benne némi időre.

A Dunakesziről induló komp a kezdőpont, ahonnan legurulva Horány külterületén érek újra szárazföldet. A gáton indul szigetbéli kerekezésem. A párás környezetben szinte valószínűtlenül buja és zöld növényvilág burjánzik. Kell néhány perc, míg tudatosul bennem, ahogyan lelassul az élet körülöttem. Nincs hová sietni. A horányi szabadstrandnál kitágul a tér. A zsebkendőnyi büfésor túloldalán a Duna hívogatja a szigetlakókat. Egy útmenti feszülettől nem messze telepedek le az árnyékban, és figyelem az egyébként egyáltalán nem zsúfolt partszakaszt és a nagy folyót. Ritkán érzett béke kuckózik be mellém.

Továbbindulva gyönyörködöm egy darabig a Balaton déli partjára emlékeztetően eklektikus üdülőházakban. Ezek az átmeneti tartózkodásra szolgáló gyöngyszemek valószínűleg sokkal inkább megmutatják tulajdonosaik jellemét, mint állandó lakóhelyként funkcionáló, döntően városi rokonaik. Kis alapterületű, itt-ott szégyenlősen bujkáló menedékek ezek, ahol a többnyire apró alapterületen egyenrangúan osztozik az épített környezet a bámulatosan gazdag szigetflórával. Persze itt is meg-megvillan a luxus, de az összbenyomásom mégis egy szerethető, harmonikus képet sugall. Pár száz méter az aszfalton, és máris Szigetmonostor következik (valójában közigazgatásilag Horány is a településhez tartozik, mégis teljesen más a két hely hangulata). A klasszikus falusi utcákon kanyarogva az általános iskola felé hajtok. Sajnos a helyszínben már nem ismerem fel egykori alsó tagozatos kedves táborozásunk szállását. Hiába, több mint két évtized nagy idő, és át is esett néhány ráncfelvarráson időközben az épület. A régi településmag girbegurba utcácskáin viszont jólesik kerekezni, azt érzem, rímelünk egymásra a hellyel.

Bár egy útelágazásnál rossz irányba fordulok (persze mihez képest, ugye…), némi kitérőt követően mégis csak begördülök Surányra. Vagyis inkább felkapaszkodom, mert a falvakat összekötő úthoz képest a településközpont magasabban fekszik. Itt is egyszerre van jelen az üdülőházak létéből fakadó könnyedség és játékosság, a hagyományos községi élet hétköznapisága és a sziget szinte minden pontján felbukkanó sajátos rejtélyesség. Míg a bicikli abroncsai a kaviccsal szórt úton poroszkálnak, ennek a titokzatosságnak igyekszem a mélyére jutni.

Amint a szigetre lépsz, valamit magad mögött hagysz. Valójában a teljes külvilágot. Szigeten lenni: kifelé zárt és befelé nyitott tapasztalás. Mind földrajzilag, mind lelki értelemben. Egy folyóval határolt földdarabon levés megadja azt a kegyelmet, hogy egy ideig nem kell magaddal cipelned a mindennapi zavaros ingerrengeteg valószínűtlen súlyát, és emiatt talán könnyebben tudsz kapcsolódni önmagaddal is. Nem mintha idealizálni szeretném mindezt – a szigetlét mindennapjaiban jó eséllyel nem kevés nehézséggel kell megküzdeniük az ittlakóknak, amelyek épp ebből a sajátos helyzetből adódnak. És akkor még nem is beszéltem a következőként elért apró, ám annál elragadóbb település, Pócsmegyer egyik utcáján, egy betonrézsűre felvésett jelről, amely a Duna vízállását mutatja bizonyos években, és amely a falu fekvését tekintve és a környékbeli házakra nézve kifejezetten rémisztő adatokkal szembesít.

Egy gondolat erejéig azonban visszatérnék még az előzőekhez. Ebben a néhány órában, amit a szigeten töltöttem, azt is megsejtettem, hogy szigeten lenni sok szempontból nem jelent mást, mint: kapcsolódni. Paradoxonnak tűnhet egy vízzel körülzárt területről ilyet állítani, mégis azt gondolom, hogy ez adja igazi lényegiségét. Merthogy szigeten lenni egyfajta anyaméh-élmény. A víz valójában nem körülzár, csak körülvesz. Áramlik. Teret biztosít. Lebegni tanít.

Tahitótfalu a napom utolsó állomása. Vagyis inkább csak Tótfalu, Tahi már a folyó és az azon átívelő híd túloldalán van. Emiatt a szigeten talán itt a legnagyobb a nyüzsgés is, érezni, hogy közel a külvilág. Búcsúzóul még átszelem a sziget mindössze néhány kilométeres, teljes keresztmetszetét, a Vác felé induló komp irányába.

Fáradt vagyok, de hála is van bennem. Úgy érzem, hogy messziről jött idegenként is engedte magát láttatni kicsit ez a sajátos életközösség. Ha rajtam múlik, nem utoljára találkoztunk.

Valahol vicces, amikor rádöbbensz, hogy életed bakancslistás helyeit nem te tervezed meg. Korántsem. Vágyódhatsz ugyan bizonyos tájak, városok, terek után, de egyre inkább hiszem, hogy mindez valójában úgy működik, mint egy láthatatlan tintával írt levél. Ami csak életed bizonyos pontjain és helyszínein – nem véletlenül: csak ott és akkor – fedi fel magát előtted, hogy egyszeriben megértsd: ez a hely valami lényegit hordoz számodra.

A fogadósnak azt ígérem, hogy fél órán belül visszaérek, ennyi időt kapok, hogy bicajomat éjszakára biztos helyen tudhassam (ti. utána nem lesz, aki bezárja az erre szolgáló spéci tárolóba).

Lendületesen hajtok hát végig a falu főutcáján, a Széchenyi utcán. Végtelennek tűnik az út; amikor azt hiszem, hogy elérem a végét, egy lejtő vagy kisebb kanyar után tovább folytatódik. Legalább annyira hosszúnak mutatja magát még innen, a falucentrumból is, mint elérni volt magát a települést a sziget közepéből. A Szentendrei-szigeten, a kisoroszi szigetcsúcs felé tartok, percekkel naplemente előtt. Aztán elérem az utca végét, elhagyom jobbról a kálváriadomb stációit, meg arrébb a gépkocsi-parkolót. Szántóföldek jönnek, az út továbbra is hosszan kanyarog, a kavicsokon ugrándozik a máshoz szokott abroncs. Kellemes a levegő. Egy újabb kanyar után beérek a fák közé, egyszerre megcsap a víz illata, és a táj hirtelen egyre vadabbá válik, a civilizáció megszokott kellékei lassan elmaradnak. Itt-ott nagyobb tisztások tűnnek fel, sátrakkal, székekkel, zsinegekre aggatott törölközőkkel. Egy sorompó zárja el az utat. Hátrafordulok; biztató biccentés a válasz egy itt táborozótól: menj tovább. És indulok tovább, bele a rengetegbe. Az ártéri erdő fái alatt mikrovilágok: tábortüzek égnek, füst száll, kutyaugatás, halk beszéd, nevetés hallatszik. Senki sem figyel rám. Az út hepehupákkal telve hullámzik előre, de vonz mindaz, ami a végén vár. Egyszerre megcsillan a víz a fák között. Borzongató, zsigeri szabadság-érzés jár át. A parton kisebb társaságok, szerelmesek kuckóztak be, arcukkal a folyó, a túlpart hegyei felé. A fák között itt-ott függőágy feszül. Letámasztom a kerékpárt. Megállok egy pillanatra, aztán a vízhez lépek.

Valami megérkezik, valami körbeér, valami teljessé válik. Hullámzik körülöttem a Duna, megtart az agyagos, nedves talaj, rámborulnak a jellegzetes, hajlott ártéri fák, figyelem a körülöttem létező embereket, a víz mélysárga tükreit, és mind mögött a szemközti partokat, vonulatokat, a nagy folyó hajlatát. Lépdelek a fák között a derengő félhomályban. Vibráló, mély csend van bennem: mintha egy misztérium részese lennék, mintha a lét lényegét rejtő ezer fátyol közül egy fellibbent volna, és kaján bölcsességgel tudtomra adná, mennyi minden van, amit nem érthetek, csak megsejthetek. Már-már félelmetesen idegen, és mégis elmondhatatlanul otthonos érzés.

Aztán, miközben lassan visszaindulok a falu felé, egyszerre elér hozzám egy gondolat. Hogy talán épp az a titok, hogy ami a célom volt, ahová igazán el akartam jutni, először a településig, majd onnan a sziget végéig tartó valószínűtlenül hosszú úton, ez a rengetegen túli szigetcsúcs valójában nem valaminek a legvége, épp ellenkezőleg: hiszen a Duna folyásirányával egyezően itt bukkan ki a hullámok közül a Szentendrei-sziget szárazföldje, innen indul és szélesedik ki a szigettömb. Fogalmam sincs, hogy ennek van-e köze annak a néhány alkonyi percnek az igazságához, de azt tudom, hogy bár most először hagyom el ezt a helyet, de egy részem ezek után mindig ide érkezik majd meg.

Epilógus 

A fenti írás 2021 júliusában született. Az azóta eltelt időben fennállt a veszélye annak, hogy ez a mikrovilág ebben a formában nem marad tovább fenn, és a szigetcsúcs parti homokjába is belemélyesztik magukat a civilizáció mohó, vaskos, tömpe ujjai. Néhány héttel ezelőtt ezért újra arra kerekeztem egy napfényes délelőttön. Megnyugvással jelentem, hogy ez a számomra minden mástól különböző hangulat még mindig ott lebeg a fák lombjai között és a lágyan nyújtózó hullámok ölelésében. És továbbra is nagyon úgy tűnik, hogy ez a Hely az egyik legtitokzatosabb és legotthonosabb pontja az általam eddig ismert univerzumnak, ahová megérkezni egy végtelenül hosszú kilégzéssel ér fel.

 A gép három órás késéssel indul a schwechati reptérről. „Sorry to hear about that” – írja majd José, az apartman tulajdonosa Whatsappon, és behajtja rajtunk a kései, 23 órát követő szállásra érkezés miatti extradíjat. Mégsem haragszunk rá nagyon, végül is nem írta a feltételek között, hogy a vis maior az kivétel lenne. A reptérre transzferbusz visz minket a parkolóból. A sofőr a megrendelő e-mailre pillantva angolról magyarra vált: Erdélyből költözött át a családjával Budapestre, most pedig utasokat szállít, de ő maga is gyakran utas, nem is akármilyen: néhány éve Dél-Afrikában járt, most Közép- és Dél-Amerikába készül.

Madridot a föld alól tapasztaljuk meg először. Olvastuk, hogy a metróhálózata nagyon profin működik, és a következő napokban erről mi is meggyőződünk. Megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőn és mozgólépcsőn kelünk át, több, egymás alatti szinten, ravaszul csavarodó folyosókon kanyarogva. Mégis, egyetlen kivételtől eltekintve sosem tévesztjük el a metrót és az irányt. Tizenkét metróvonal húzódik a 3,5 milliós lakosú város alatt, ebből mi talán ötöt használunk összesen az ottlétünk idején, pedig a szállásunk nem is a belvárosban van. Emiatt Madrid igazi arca számomra a metrókocsik közönsége lesz. Jellemző, hogy igazán hangos beszédet egy szenvedélyesen telefonáló spanyol nő kivételével csak turistáktól hallok. Százféle világ tárul a szem elé ezeken a villanásnyi utakon. Dolgos, szegény, törődött, jobbra vágyó, mégis a maguk módján – talán nem túlzás – elégedett embereket és szeretetteli családokat látok egy olyan metropoliszban, ami nyitottságával és a mediterrán temperamentum tetten érhető jelei mellett is kifejezett nyugodtságával vagy derűjével hat rám. Egy olyan metropoliszban, ami kiútja, menedéke, otthona próbál lenni a világ spanyolajkú népességéből oly sok embernek. Merthogy alig látni két egyforma fizimiskájú és bőrszínű szembejövőt. A jellegzetes arcvonások mexikói, ecuadori, argentin – és persze európai, afroamerikai, ázsiai – eredetről tanúskodnak. Itt sejtem meg, hogy a korábbi spanyol gyarmatosításnak milyen sajátos visszahatása van napjainkban, és hogy a latin emberek számára mekkora erőt képviselhet a közös nyelv. Ezt erősíti meg bennem az ifjú taxisofőr is, aki az utolsó metrót épp lekésve lesz egyik éjszaka megmentőnk. Juan perui származású, épp tíz éve, tízévesen költözött el Dél-Amerikából. Azóta csak évente egyszer tud hazamenni, és azt is jó előre meg kell terveznie, mert drága a repülőjegy. De nem panaszkodik, elmondása szerint jól érzi magát a spanyol fővárosban, mert rengeteg perui és egyéb környékbeli nép gyermeke él itt, erősek a közösségi kapcsolatok. Egy másik fiatal srác, akivel a metrón kezdünk beszélgetni, Venezuelából jött. A textiliparban dolgozik, és magyar munkatársai is vannak.

Madrid a föld felszínén pedig olyan, mint egy nagy főváros. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy – legalábbis az európai – fővárosok sokban hasonlítanak egymásra: mindenütt rá lehet bukkanni egy „Andrássy útra”, egy „Hősök terére”, egy „Városligetre”, egy „Váci utcára”, egy „Erzsébet körútra” és így tovább. Nyilván más-más történelmi előzménnyel és városszerkezeti sajátossággal, de a hangulatuk nagyban emlékeztet a felsoroltakra. Azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen törvényszerű is, mert az életszerűség és az élhetőség diktálja mindezeket. És Madrid nagyon élhető helynek tűnik. Ez talán a legfontosabb tulajdonsága. Mert vannak ugyan gyönyörű templomai, királyi palotája, fantasztikus múzeumai és más kisebb-nagyobb látnivalói, mégis, ebben a néhány napban az tűnt a legerősebb értékének, hogy az első pillanattól kezdve jó volt ott lenni, nem éreztem magam igazán idegennek. Ez pedig elég fontos fokmérője egy helynek, ahol mindeddig sosem jártam.

Kép forrása: kinocheck.com

Beszélnünk kell Barbie-ról (is). Mármint, ha már így egymás mellé sodorta ezt a két filmet 2023 nyarán az élet. Meg a hollywoodi stúdiórendszer. Meg a marketinges guruk.

Az Oppenheimerről egy, még a film hatása alatt írt kábult fészbuk-posztban úgy fogalmaztam, hogy teljesen le vagyok taglózva. Most ezt nem tudom leírni, azt viszont igen, hogy fülig érő vigyorral jöttem ki a moziból, és ez a vigyor még most is rajtam van, pedig elég hülyén nézhetek ki úgy, hogy közben egy szinte üres Word-doksit bámulok. Meg egyébként is, a bárgyú mosolyokat hagyjuk meg Ken-nek, az meg azért mégse lennék. Vagy igen? Vagy nem?

Fura állatorvosi ló (ló! hehe…) ez a film. Az alapsztori, mármint a két különböző világ ellentéte és a főhős, akinek el kell indulnia az egyik világból a másikba, és be kell járnia a saját útját, melynek során le kell győznie önmagát, és helyre kell állítania a világ rendjét, egyáltalán nem újszerű. Sőt, a legősibb mítoszok közé tartozik. Tulajdonképpen ezt a mintát követi a mai napig szinte minden történet. De az, ahogyan ezt az egyszerű képletet kibontja és megtölti tartalommal az író-rendező Greta Gerwig és férje, Noah Baumbach, na, az nagyon eredeti.

A legjobban talán azt szerettem ebben a moziban, hogy egyáltalán nem éreztem öncélúnak. Különösnek tűnhet ezt kijelenteni egy eleve a végletekig túltolt, rózsaszínű babauniverzumban játszódó filmről, mégis azt gondolom, hogy minden nagyon is láthatóan okkal volt olyan, amilyen, a legapróbb elem is a történet előmozdítását, az adott karakter árnyalását, vagy épp egy-egy újabb poén minél jobb megvalósítását szolgálta. Én például Will Ferrellt és Kate McKinnont életemben nem láttam még ennyire visszafogottnak és szerethetőnek, pedig ettől a két komikustól egyáltalán nem áll távol a ripacskodás – és ez csak két példa.

Nagyon bírtam, hogy mennyire határozottan vezették végig az alkotók főhőseiket a történeten, a tanácstalanság legkisebb jelét sem mutatva, és ez nagyon jót tett a film ritmusának is. Előzetesen picit tartottam a 115 percnyi filmidőtől, de ez most is gyorsan elillant (legalább úgy, ahogy a három óra az Oppenheimer esetében), sőt, talán szokatlan is, de a film a második felére lett igazán erős.

A műanyag babavilágot remekül megidéző kezdő jeleneteket, a sok popkulturális utalást, a bohókás, szerethető karaktereket, a fontos szerepet játszó társadalomkritikát meg a minden filmkockában ott lebegő iróniát látva azért többször elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen egészen meglepő, hogy ez a film ekkora közönségsiker lett. Mert fogalmam sincs, hogy valójában ki a célközönsége. A besorolása eleve „12 éven aluliak számára nem ajánlott”, de a mondanivaló és a poénok nagy része szerintem az ennél még pár évvel idősebbeket célozza meg és találja el inkább. Nem tudok belehelyezkedni egy egykori Barbie-rajongó tinilány helyébe, de valószínűleg a pazar látványvilág nosztalgikus hatása mégis kellően erős lehet ahhoz, hogy a csendben rötyögő apuka mellett ő is jól érezze magát. Főleg úgy, hogy az apa-lánya viszonyt valószínűleg rég erősítette bármi olyan eredményesen, mint a közös pink szett kitalálása és az abban való megjelenés a moziban. (Tegyük hozzá, hogy a filmet azért gyerekeknek nem ajánlanám.)

És ha már ízlés meg arányok, meg határozottság, szerethetőség és irónia, akkor kimondom még rövidebben, amit szeretek a Barbie-ban: hogy ez egy okos film. Okos abban, ahogy fogalmaz, meg abban, hogy felnőttnek tekinti a nézőjét. (Huhh, ez megint milyen furán hangzik egy babáról szóló film kapcsán?!) Nem tudom, hogy ha ízekre szedném minden egyes mondatát és társadalomkritikai észrevételeit, találnék-e benne olyat, amivel nem teljesen értek egyet. Lehet. Most mégis inkább úgy gondolom, hogy egy jópofa és ötletes összefoglalást és gyorstalpalót láttam a férfi és női szerepekről és sztereotípiákról úgy történeti, mint kortárs értelemben, és hangsúlyosan női nézőpontból.

Merthogy ötlet, az rengeteg van ebben a filmben. Tulajdonképpen a maga száztizenöt percében több kreativitás és poén bukkan fel, mint mondjuk az elmúlt tíz esztendő teljes hollywoodi vígjátéktermésében. És ezért én nagyon hálás vagyok. Meg az üdeségéért és a frissességéért is.

Szóval örülök, hogy a Mattel bevállalta, hogy lehetőséget biztosít valami szokatlanabb dologra és teret adott ennek a két tehetséges alkotónak. És ha innentől kezdve a következő húsz év minden nyarán szembe jönne velünk egy hasonló reklámkampány két ilyen kaliberű mozival, mint az Oppenheimer és a Barbie, azt hiszem, hogy simán ki tudnék vele egyezni.

Kép forrása: ign.com

Megmondom őszintén, nem vártam átütő lelkesedéssel az Oppenheimert. Persze egy újabb Christopher Nolan-mozi hallatára egy filmrajongónak kicsit mindig hevesebben kezd dobogni a szíve, és a „Barbenheimer”-reklámkampány is szokatlanul kreatívra és szimpatikusra sikeredett, mégis azt gondoltam, hogy Nolan ide, hype oda, azért ne feledjük, mégis csak egy háromórás életrajzi drámát fogok látni, szóval azért ne essünk túlzásokba.

És most itt ülök a számítógép előtt, nehezen jönnek a szavak, és tudom, hogy a világ már soha többé nem lesz ugyanaz a hely számomra, mint előtte volt.

Sok mindenről írhatnék, rengeteg dolog cikázik a fejemben a mozi kapcsán, de ez mind egyetlen végkifejletnek tekinthető tétellé áll össze, mint egy bonyolult egyenlet megoldása: ez a film egy nagyon ritkán átélhető, biztos kézzel elkészített, egészen kivételes mestermunka és audiovizuális élmény.

Beszélhetnék a mindig ragyogó Cillian Murphy most is lenyűgöző játékáról, vagy a szintén egészen elképesztő Robert Downey jr.-éról, de valójában minden színész remek volt (Haumann Máté is). De nem csak a színészek. Minden. A döbbenetes pontossággal megírt forgatókönyv, amiben nemcsak a mondatok, szavak, hanem még a levegővételek is tökéletesen a helyükön vannak. A folyton mormoló, duruzsoló, dörömbölő, szétfeszítő zene (Ludwig Göransson pazar alkotása), amely teljesen egyenrangúvá válik a többi filmnyelvi elemmel, a kis mélységélességű optikával felvett közelik, ami még inkább behúz a drámába, a hangulatteremtés, a feszültség fokozatos emelése, a sokszor váratlan humor.

Sosem gondoltam volna, hogy életrajzi drámát lehet így tálalni. Ennyi eleganciával, könnyedséggel, ötlettel és lehengerlő dinamizmussal. Bár a viszonylag gyorsan lehúzott több, mint fél liter kólától már alig egy óra után éreztem, hogy akár fel is kereshetném a mellékhelyiséget, a maradék két órában sem bírtam otthagyni a vetítőtermet. Sőt, valójában a szememet sem tudtam levenni a vászonról. És tulajdonképpen alig emlékszem arra is, hogyan botorkáltam haza a mozi után.

Legyen is elég most ennyi talán. Az biztos, hogy kevés jobb dolog történhet a mozival és a mozik iránti szenvedély fenntartásával, mint egy ilyen film érkezése.

Sokan azt mondják, Nolan visszatérő témája az idő, az idővel való játék. Egyetértek, de szerintem van egy másik, számomra sokkal hangsúlyosabb is: a megszállottság. Az Álmatlanság zsaruját, a Memento emlékhajszolóját, A tökéletes trükk bűvészeit, az újragondolt Batman karaktereit, DiCaprio álomzsonglőrét ugyanez hajtja – mindegyik film az ideájukig végsőkig kitartó, azért a lehetetlent és az önsorsrontást is vállaló, kivételes képességű, de sebzett, tragikus főhősökről szóló tanulmánynak is tekinthető. Ez a mostani mozi sem áll ettől az alapállástól távol, mégis, az elkészült alkotás minőségét látva és átélve, kicsit úgy érzem, mintha magáról az alkotóról is lehullott volna a lepel. Most először gondolkodtam el rajta, hogy van az a fajta megszállottság, ahol nincs, nem is merülhet fel a dilemma, hogy megéri-e, mert kétség sem fér hozzá, hogy egyedül így, csakis így érdemes csinálni.

https://www.youtube.com/playlist?list=PLD0RhboC9kIHTAU1nPYou2ah_cFr85mnV

Régi szokásom, hogy az esedékes debreceni Campus Fesztivál – ami itt élve már egyfajta kötelező program – előtt, esetleg után összeállítsak egy dallistát a legjobban várt, vagy éppen leginkább tetszett előadók zenéiből. Ilyenkor igyekszem végigböngészni a fellépők névsorát, és nem egyszer többhónapos vagy még hosszabb lemaradást pótolva felzárkózni a magyarországi zenei szcéna aktuális állapotához. Nem mindig van erre elég időm, de épp ez benne a kihívás. Most épp egy hétvégét tudtam rászánni, a végére mégis egész jó kis playlist kerekedett belőle, még engem is meglepett. Fontos megjegyezni, hogy a lista nem teljes, nincs itt minden előadó, akit várok, és egyébként is, törekedtem rá, hogy olyan előadók is kerüljenek be a listába, akikre kevesebb reflektorfény vetül, pedig szerintem baromi jó, amit csinálnak. Jó, mondjuk, aki kicsit is otthon van az alternatívabb zenei életben, annak nem lesz heuréka-élménye, nagy durvulások azért nem fordulnak elő a dalok között. Arra viszont felfigyeltem a végére, hogy bár zeneileg is mindegyik dal rendben van véleményem szerint, az összeválogatott számok kifejezetten szövegcentrikusak lettek. Ez mondjuk azért nem olyan nagy gond, valljuk be.

És akkor néhány szó a dalokról:

Konyha: Tegnap éjjel

A Konyha zenekart azóta bírom, mióta az akkor undergroundnak számító zenei világot felkaroló korábbi Petőfi Rádióban hallottam egy beszélgetést a frontember Szepesi Matyival, és megfogott az egyszerűség és az a típusú őszinteség, ahogy csak egy – költői vénával megáldott – férfi tud viszonyulni az élethez. Ez még javában az első albumuk környékén lehetett. Azóta már túl vannak néhány másikon, ismertebbek is lettek, de hála Istennek, ez a hozzáállás még nem tűnt el a dalaikból, bár a pop-rock helyett már színtiszta pop, amit játszanak. Ez a dal pedig mindig mosolyra derít, ha meghallom. Ej, milyen remek kezdés, ugye?

Punnany Massif: Szép

A Punnany Massif zenéjével „se vele, se nélküle” viszonyban vagyok. Nem áll igazán közel hozzám az a világ, amit létrehoznak, de időről időre vannak dalaik, amelyek viszont telibe találnak. Ez a mostani pont ilyen, az új albumukról.

Saya Noé: In Motion

A remek művésznév mögött magyar leány, Kőrös Mimi énekel. Az egzotikus hatás pedig a Malajziában töltött gyermekkornak is köszönhető. Az Under the River c. száma volt, ami beütött nálam, de az új nóta is elég jó, Saya Noé hangja és zenéje pedig világszínvonalú.

Paulina: Menni kell

Jó ideje nem nézek tehetségkutatókat, így fogalmam sem volt ennek a lánynak a létéről egészen tavaly nyárig, amikor a YouTube algoritmusai valahogyan elém keverték az egyik dalát. Majd jött egy másik, és még egy. Aztán láttam egy koncertjét is a Szigeten. És le voltam nyűgözve. Nem kis tehetség a hölgy, hatalmas energiával, lehengerlő hanggal és ritmusérzékkel. Nem ez a legjobb dala, de az egyik legújabb.

Los Orangutanes: Cumbia del Sol

Annyiszor jött már velem szembe ez a furcsa név, hogy végre rákerestem. Ha jól látom, egyfajta szupergruppról van szó és vérpezsdítő latin ritmusokról, mint ez is itt. Koncerten azért ez nagyon adhatja!

Csaknekedkislány & Szalai Anna: Nem bizony

A CSNK decens tánczenéi nem fogtak meg elsőre. Azóta bírom jobban őket, mióta a frontember Csepella Olivér beszélgetett egy jót Hajós Andrással a Dalfutár valamelyik évadában. Szimpatikus figurának tűnt, ez pedig itt egy vérbeli, ironikus CSNK-nóta.

Bohemian Betyars: Makuka

Jajh, a betyárok… Hát, ezek teljesen hülyék. :-D De nem a lehúzó, inkább a felszabadító értelemben. Egyszer volt szerencsém velük tölteni egy fél napot sokadmagammal egy magyarhertelendi sörtúrán. És a túra végén is azt gondoltam, hogy… hát, amit már fentebb leírtam. Ámde/És/Ugyanakkor milyen tehetségesek! Ahogyan ez a klip is, no meg a nóta, nagyon sok szép tájszóval.

Szilárd Piano Projekt: Fejemben kiabálsz

Valószínűleg nem lesznek tömegek a Quimby billentyűsének és a melléje szegődött két aranytorkú énekesnőnek, Galambos Dorinának és Kiss Flórának a koncertjén most sem, de ez talán nem is baj. Ezt a dalt viszont azoknak is jó szívvel ajánlom, akik épp máshol csapatják a fellépés idején. Már sokszor hallottam ugyan, de még mindig elfelejtek levegőt venni közben.

Szűcs: Tovább

Azért is jó a Campus, mert végre elkeveredtem Szűcs Krisztiánnak, a Heaven Street Seven egykori énekesének szólóprojektjéig. Néhány számát meghallgattam, és annyira megtetszett, hogy még az is lehet, hogy külön cikk készül róla itt a blogon. Ez például az egyik remekbe szabott. És ezt a klipre is értem.

Mörk: Like a Bird

A Mörk soulos, funkys, jazzes, behatárolhatlanul szabad zenéjét nagyon kedvelem, de velük szemben is adós vagyok néhány újabb daluk meghallgatásával. Ebből a tartozásból egy picit most le is tudok, itt helyben.

OHNODY: Kiazaki

Hegyi Dóri hangja sok helyről ismerős lehet, egyedi hangszíne már rengeteg zenész projektjében feltűnt, míg nemrég saját produkcióba kezdett, ez az OHNODY. Első albumának világa számomra kissé „hideg” volt, és talán túl artisztikus, de ez az újabb száma már jobban megvett. Ti mit szóltok hozzá?

Bëlga: Gyúrni kéne

Mit is mondhatnék egy most negyedszázados (OMG!) zenekarról? Voltak, vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, de még mindig zseniális, hogy léteznek. Ez az új daluk pedig abszolút olyan, amiért régóta nagyon bírjuk őket.

Subtones: Vaklárma

A balmazújvárosi származású Subicz Gábor együttese, a Subtones arra vállalkozik, hogy a kísérletező jazzt összehozza a popdalokkal. Nagyon üde színfolt a hazai palettán. Octopus c. albumukról külön rendhagyó ajánlót is írtam (ha még nem olvastad, itt megteheted: Végighallgatós: Subtones - Octopus - Kultmutató (blog.hu))

Legújabb, magyar nyelvű albumuk ezt a vonalat viszi tovább, nem akármilyen hangulatokkal és szövegírókkal. Ezt itt például Závada Péternek köszönhetjük.

The Anahit: Bírom még

Egy Sofar Sounds Debrecen-koncerten hallottam először ezt a csapatot, és ott rögtön le is esett az állam, milyen tehetségek bújnak meg kis hazánkban. Persze aztán kiderült, hogy ők is voltak már korábban tehetségkutatóban, de a lényegen ez nem változtat. Szerintem nagyon értenek ahhoz, amit szeretnek.

Margaret Island: Szeszélyes

Ebben a remek zenekarban azt bírom, hogy folyamatosan próbálnak új utakat keresni, ez mind a dalaikban, mind a videoklipjeikben jól látszik. Ebben az új dalban Lábas Viki népzenei gyökerei is tetten érhetők, de leginkább szokatlan, szabálytalan, elszállós hangulata jött be.

Óperentzia: Golem

És ha már elszállás, akkor meg is érkeztünk a lista talán legelborultabb dalához. De milyen jó ez! És milyen jó lesz lehunyt szemmel átvenni a rezonanciát egy pohár rizlingfröccsel a kézben!

Carson Coma: Feldobom a követ

Manapság mindenki Azahriah-ért meg a Carson Comáért őrül meg. Én eddig némi távolságtartó jóindulattal figyeltem mindkettőjük ténykedését (előbbiét továbbra is), de ez a számuk most áttörte a láthatatlan falat. A klippel együtt egészen zseniális.

Aurevoir.: Mutatvány

Kezdek olyan lenni, mint egy reszkető hangú nagypapa, hogy „emlékszem, kisunokám, amikor Bátorkeszin 2016-ban...” Pedig nem is! Mármint a felvázolt kép, az még odébb van!

…még akkor is, ha először valóban 2016-ban, Bátorkeszin láttam ezt a reményteljes és üde folkpop-zenekart, amit tehetséges, humoros, lendületes és értelmes zsámbéki fiatalok alapítottak. Hála Istennek, egyre népszerűbbek. Joggal.

Nos, én ennyit tudtam hozzátenni az idei Campuson a magyar zenék sikeréhez. Most Ti jöttök!

Talán észrevetted, egy ideje szünetel a blog, nem jelent meg új írás. A reménykeltő és lendületes indulást követően néhány hónappal egyszer csak csönd lett.

A csönd váratlanul érkezett, és egy darabig velem maradt. Azt éreztem, hogy nem tudok tenni ellene semmit. Mert vannak jó csöndek és rossz csöndek. Ez az utóbbiak közé tartozott. De ki mondhatná ugyanakkor, hogy nem volt szükséges mégis? A rossz csönd is taníthat valamire. Pedig a rossz csöndtől elnémulsz, vákuum keletkezik benned, és képtelen vagy tőle egyetlen szót is leírni, ami igazán belülről születne meg. A rossz csönd szenvtelen, nem vár tőled semmit – a semmit várja tőled. Hogy ne tégy, ne lelkesedj, ne égjen benned a tűz. Csak létezz, úgy, ahogy megszoktad a hétköznapjaidat. Végezd el a napi rutint, szinte reflexszerűen, ezerszer ismételt mozdulatokkal és mondatokkal. A rossz csöndtől csak az marad benned, ami anyagi.

Miből keletkezik a rossz csönd? Oda nem figyelésből. Túlhajszoltságból. Kis, egymásra rakódó, ki nem oltott belső feszültségekből. Ezerszer ismételt mozdulatokból és mondatokból. A kényelem keresésének puhaságából. Az élet csak racionális oldalára fókuszáltságból. Legalábbis nálam. És eljöhet egy pont, amikor nem tudsz adni másnak, mert magadnak sem eleget. És a legkülönösebb az egészben, hogy közben úgy tűnik, mintha „élnél”, mintha összességében minden rendben lenne. Épp csak legbenső lényegedet zárta el előled egy láthatatlan üvegfal.

De ha tudatos vagy minderre, ha észleled az elnémulást, ha felméred megmaradt belső tereidet és ezekben a terekben újra keresni és hívogatni kezded rejtőző, megszeppent erőidet, akkor lassanként, bátortalanul újra előbújnak az árnyékból, és mindezzel párhuzamosan előszüremlik egy másfajta csönd is.

Ez a csönd gazdag. Mindennél gazdagabb. Ez a csönd a mindenek előtti, mindenek utáni, mindenek mögötti és mindenek fölötti csönd. Az a csönd, amiből minden teremtődik. Amiben sosem vagy egyedül. Mint a lebegés, ahogyan a víz hullámai fenntartanak, ha rájuk bízod magad.

Nem könnyű dolog magad rábízni a csöndre. Túl sok inger kéri a figyelmed, túl sok szöveg, hang, kép, zaj. És könnyű teret adni egy újabb és újabb impulzusnak, hiszen maga az agy is működik, ezt keresi, és titkon attól tart, hogy folyamatos külső behatások híján azonnal megsemmisül. A mindennapokban én is sokat küzdök azzal, hogyan engedjem el ezt a küzdelmet, és merítkezzem meg minél többször a létezés hangtalan örömében. Ahol csak a lélegzet van és a belső birodalom.

Az írások rendszerességéből és minőségéből tapasztalni fogod a folyamat eredményességét. Én is kíváncsian várom. Addig is tovább keresem a helyem, itt, a csöndben is.