A Kultmutató fenti címet viselő rovatában az aktuálisan előttünk álló hetek szubjektív (és egyáltalán nem a teljességre törekvő) programajánlójaként néhány izgalmasnak, érdemesnek tűnő esemény hangulatának felvillantására vállalkozom, remélhetőleg kedvet csinálva azokhoz.

A programok fókusza általában Debrecen, de Budapest és az ország egyéb vidékei is szóba jöhetnek, ez mindig spontán módon alakul. Vágjunk is bele!

Itt a jó idő, úgyhogy most elsősorban szabadtéri programok következnek az ajánlóban.

Mármint a legelső kivételével, ami azért talán inkább beltéri rendezvénynek tekinthető. Ez pedig az immár sok éve megrendezésre kerülő Múzeumok Éjszakája az év leghosszabb napjához legközelebbi szombaton, amikor országszerte remek csillagfényben véget érő eseményekkel várnak kicsiket és nagyokat. Csupán néhány példa ízelítőként: Aquincumban remek előadásokat hallhatunk a római korról, de gladiátor- és viseletbemutató, no meg fáklyás tárlatvezetés is lesz; az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában totón dönthetjük el, hogy az adott alkotást vajon megtűrték vagy betiltották a maga idejében; Budapest Főváros Levéltárában kis segítséget kaphatunk, ha családfakutatásba kezdenénk; Debrecenben pedig többek között irodalmi gombfoci-bajnokság, orgona-, handpan-, gitár- és jazzkoncertek és speckó tárlatvezetések várják az érdeklődőket.

A többit itt lehet csekkolni: muzej.hu

Bakancslistás terv, de valószínűleg nekem csak jövőre teljesül, hogy részt vegyek végre a Zsolnay Fényfesztiválon Pécsett. Az utóbbi években már hazánkban is egyre több rendezvényt színesítenek különféle épületfestések és a fényművészet egyéb alkotásai, de ilyen komplex módon csak a mediterrán megyeszékhelyen láthatjuk ezeket. Idén július 4. és 7. között kerül megrendezésre a program, amely kültéri és beltéri opciókat is kínál (utóbbi belépőjeggyel vehető igénybe).

Itt lehet tájékozódni az idei eseményről: www.fenyfesztival.hu

Ez pedig kedvcsinálóként a tavalyi fesztiválról készült hangulatvideó: 

(Azt pedig már csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon várom a pillanatot, amikor végre a döntéshozók is felismerik, hogy egy ilyen típusú fényünnepben sokkal több kreatív opció van és jó eséllyel sokkal költséghatékonyabb és természeti, környezeti szempontból is kevésbé káros, mint a kiirthatatlan tűzijátékozás.)

Pár hónapja részt vettem egy szuper vezetett sétán a kőbányai kínai kereskedelmi negyedben, úgyhogy talán innen is van a plusz lelkesedés, de remek programnak tűnik az egész nyáron át nyitva tartó éjszakai ételpiac, ahol autentikus ázsiai ételeket kóstolhatunk, ameddig a pocakunk vagy a pénztárcánk bírja. A klasszikus ételektől egészen az olyan extrémségekig terjed a kínálat, mint például a sült selyemhernyó. A piac augusztus 31-ig minden nap 17 és 23 óra között tart nyitva.

Bővebb infó: www.facebook.com/ChinatownBudapest

Néhány éve láthatóan komoly marketinges és szervezőcsapat dolgozik azon, hogy a Tokaj-Hegyaljai borvidék települései benne legyenek a köztudatban, és visszatérő vendégként üdvözöljék a látogatókat ezek a megkapó és nagy történelmi múlttal bíró zempléni települések. Ennek a jellemzően tavasztól őszig tartó programsorozatnak az egyik következő állomása június 21. és 23. között a Jó éjszakát, Mád! elnevezésű rendezvény. A hétvége folyamán a borkultúra, a gasztronómia, az irodalom és a zene kedvelői is garantáltan jól érezhetik magukat. És még az is lehet, hogy a végére Mád-imádókká válnak (sajnos nem saját nyelvi lelemény :( ).

>>> Jó éjszakát, Mád | Facebook

Mivel jó környéken vagyunk, nem is megyünk nagyon messze a következő programajánlónkkal sem, ami az idén harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Boldogkisfalud Feszt június 27. és 30. között. A Tokaj mellett fekvő kistelepülés, Bodrogkisfalud 781 fős lakossága ebben a pár napban várhatóan megtöbbszöröződik majd, köszönhetően az olyan hívószavaknak, mint jó borok, jó pálinkák, jó kávék, Szabi Pék, Carson Coma, Závada Péter, Kispál és a Borz vagy Beck & Grecsó fellépése. Még nem késő átszervezni azt a hétvégét!

Infó: boldogkisfaludfeszt.hu

Jártam már pár nagyobb fesztiválon. Kétségtelenül van előnyük, engem mégis egyre inkább vonzanak a természetközeli helyszínekre szervezett, kis létszámú, bensőségesebb hangulatú közösségi élményt nyújtó zenei és egyéb kulturális események. Ilyennek ígérkezik a Dunakanyar erdőségeiben megbújó Waldorfeszt is, aminek különleges hangulatát programütközés miatt én sajnos legkorábban jövőre tudom megtapasztalni, de akiben megmozdult valami az erdő – zene szókapcsolat hallatán, annak bátran ajánlom. A fellépők listája nekem garancia arra, hogy a szervezők jó ízléssel bírnak és tudják, mit csinálnak. A Nagymaros környéki Törökmezőn június 27. és 30. között fellép például a Platon Karataev, Szabó Balázs Bandája, a Kollár-Klemencz Kamarazenekar, a Besh O Drom, a Vágtázó Halottkémek és az Óperentzia is. Emellett tartalmas beszélgetésekben és ökotudatos programokban is részt lehet venni.

>>> waldorfeszt.hu

Aki pedig nem arra vágyik, hogy tálcán kínálják neki a különféle jobbnál jobb programokat, hanem ennél aktívabb módon maga szeretne a kalandok nyomába eredni, annak javaslom, hogy fedezze fel például a nemrég az év kerékpárútjának választott Beregi kör elnevezésű biciklis túraútvonalat. A túra kezdőpontja Gergelyiugornya, ahonnan 50 kilométernyi tekerésbe feledkezhet bele az ember, miközben a vidék jellegzetes középkori épületeinél is megállhat Tákos, Csaroda, Tarpa településeken. A végén pedig még egy csobbanás is beleférhet valamelyik szabadstrandon. Ezek után nem is lehet más hátra, mint: kereket fel!

>>> Beregi kör - az Év kerékpárútja 2024 (aktivmagyarorszag.hu)

(Megjegyzés: a Spotify-lista 10. dala és a YouTube-os lista 10. dala eltér. A Spotify-on ugyanis csak az eredeti dal hallható, míg a YouTube-os verzió egy koncertfelvétel ZÓRA vendégelőadásában. Bár mindkét verzió jó, én mégis a YouTube-osat ajánlom.)

Ez a mostani dallista kicsit más lesz, mint az eddigi ideiek. Bár vannak benne lendületesebb dalok is, most mégis inkább a melankólia dominál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes meghallgatni, sőt. Szerintem nagyon sokat tudnak adni ezek a típusú dalok is. Az pedig egyáltalán nem baj, ha néha kicsordul egy-két könnycsepp.

Tompos Kátya: Átlátszó reggel

Ezt a számot nem most hallottam, hanem még évekkel ezelőtt, mivel azonban az egyik kedvenc dalom a színész-énekesnőtől, itt a helye ezen a listán. Bevallom, napok óta nem tudok napirendre térni a tény fölött, hogy Tompos Kátya már nincs itt közöttünk. Emlékszem, megrendített annak idején Fábián Juli és Benedek Tibor halála is, de mégsem annyira, mint most Kátyáé. Olyan, mintha egy közeli ismerősömet veszítettem volna el. Ami azért furcsa, mert bár voltam koncertjén, láttam színházban (nem elégszer, sajnos), és filmjei többségét is ismerem, az utóbbi öt-hat évben szem elől tévesztettem, nem követtem igazán a karrierje alakulását. De nem is ez volt a lényeg feltétlenül. Aki egyszer hallotta őt énekelni, vagy látta valahol, akár élőben, akár mozgóképen, annak egyértelmű volt, hogy soha többé nem felejti el. Olyan fény és tehetség áradt belőle, ami nagyon kevesek sajátja. Most, amikor a gyász terhe alatt elkezdtem korábbi interjúkat nézni vele, ezek csak megerősítettek abban, hogy milyen hihetetlen személyisége volt. A beszélgetéseket látva átjárt az érzés, hogy sok a közös pont, ezek az emberi értékek, ez a szellemi koordinátarendszer – még ha arányaiban eltérően is, de – a sajátom is. Megvallom, dalai egy részét nem tudtam sokszor meghallgatni, mert olyan erőket mozgatott meg vele bennem, amit nem mindig bírtam el. És talán ez a legfájdalmasabb, hogy aki ilyen energiákat volt képes átáramoltatni magán… hát ha már ő sem volt megóvható, akkor…?! Nehéz a szó. Nehéz a csönd is. Nehéz is lesz még egy ideig. Ahogy Kovács Bálint írta a hvg.hu-n megjelent nekrológjában: „vele halt egy darab szépség mindenki életéből”. Köszönöm, Kátya, hogy köztünk voltál! Köszönjük a fényt.

Lázár tesók: Jó éjszakát!

Az Esti Kornél zenekar két tagja, Lázár Ágoston és Lázár Domokos nem először ad ki közös lemezt. A 2020-as Hullámtörést is szerettem, csöndes, szép, jól dúdolható dalok szerepeltek rajta. A tavaly év végén megjelent második lemezük, az Eső előtt viszont még érettebb, átgondoltabb lett. Olyannyira, hogy legalábbis számomra az elmúlt időszak nagy meglepetése is. Biztosan sokszor végig fogom még hallgatni, mert amellett, hogy most is elgondolkodtató, messzire repítő szövegek születtek, nagy hangsúlyt fektettek a hangszerelésre is. Gyönyörűen szól az egész lemez, végigáramoltatja hallgatóját a tizenkét számon. Lírai,  érzelmes utazás ez (talán nem véletlen az sem, hogy mindkét lemez címének a vízhez van köze, ami az érzésekkel rokonítható), és valahogy most kifejezetten jóleső. Erre a listára több dalukat is elhoztam, de bátran ajánlom az összeset, tényleg. Megkönnyít és felemel a maga titokzatos módján.   

30y: kavicsok kövek

Egy új 30y-album megjelenése mindig ünnep. Nem is kérdés, hogy ide is hoztam három kedvenc dalt a néhány hónappal ezelőtti X című albumról.

Kozmofobe: Last Day of My Life

A Kozmofobe művésznév Törőcsik Franciska testvérét, az énekes-dalszerző-producer Törőcsik Hannát takarja. Ezen a dalon pedig Franciska is közreműködött énekével.

Elefánt: SZERÁF

Itt volt az ideje meghallgatnom az Elefánt nemrég megjelent új albumát is, amelyről – meglepő ugyan, de – igazán csak ez a most következő szám fogott meg elsőre. Itt a Szeráf.

30y: éhezők jóllakottak

Ez ugyan nem friss dal, de mivel hivatalosan ez is a 30y mostani albumán jelent meg, megint elém került. És még mindig le vagyok nyűgözve tőle. Kissé középkorias hangulatú, de nagyon is mai, nyers, kegyetlen, elemi erejű nóta. Megunhatatlan. És ugyan erre a listára nem került fel, de javaslom a miezmiez c. dal videoklipjét is megnézni. Zseniális.

Lázár tesók: Eső előtt II.

Gyönyörű nóta. (Az albumindító első részt is érdemes meghallgatni.)

Analog Balaton: Könnyű

Ezt a számot is hallottam már párszor koncerten az egyre népszerűbb, elektronikus zenét játszó Analog Balatontól, mégis valamiért megint beütött. Remek dal.

30y: arra indulok el

Igazi 30y-os, mégis újszerű hangzású dal az új albumról. Inkább, mint a rohadt közöny.

Kollár-Klemencz Kamarazenekar – ZÓRA: Tartsd meg Istenem

Nincsenek szavak.

Lázár tesók: Amíg felkel újból a nap

Fantasztikus nóta ez is… Találkozunk legközelebb!

Nem vagyok kifejezetten pacsirtatípus. Vagyis kifejezetten erőt kell vennem magamon ahhoz, ha igazán korán szeretnék felkelni. Nem is megy sűrűn sajnos, de azért vannak szép sikerélmények. Viszont egyre inkább fontosnak érzem ezt a törekvést. Amikor „a nappal együtt” kelek, sokkal inkább egésznek tűnik a következő huszonnégy óra, mert a munkahelyre történő bezuhanás helyett van lehetőségem tudatosan megérkezni a reggelbe. Ez valahol érthető is, a civilizáltnak mondott létünk előtt a külső fényviszonyok alapvetően határozták meg az emberi tevékenységek ritmusát. (Talán nem véletlenül hívja a magyar nyelv is „nap”-nak ezt az időegységet.) És egy megfelelő időben történő ébredés és – a lehetőségekhez, körülményekhez képest – jól beosztott napi rutin rejtélyes módon megteremti az összhangot a mindenséggel is. Legalábbis én már többször éreztem ilyenkor ennek a típusú rendnek a tükröződését önmagamban.

A hatalmas égitestbe nézni napfelkeltekor rendkívüli energiát hordozó élmény – nem véletlenül vannak ennek máig megmaradt és továbbélő ősi rítusai. Minden alkalommal létrehozza, egyben tudatosítja azt a kegyelmet, amit egy újabb nap átélése, megélése jelent, hiszen egy hajnal egyben egy kis születésélmény is. A fénybe érkezve tudjuk meghatározni saját életünket, céljainknak, erőnknek, létünknek végső fokon ez ad forrást és értelmezhető keretet. Amikor képes vagyok korán kelni, és magam dönthetek arról, hogyan használom ki ezt a hajnalidőt, bár már többféle tevékenységet kipróbáltam, végül mindig ugyanoda jutok: ez a felkészülés, a megérkezés periódusa, amelybe harmóniát a mindenséggel együtt töltött idő hoz. Ez az időtöltés persze mindenkinek más lehet: van, akinek ez a futás az erdőben, a fák között, másoknak a jóga egy matracon a nappaliban, vagy az elcsöndesedés bármilyen formája. Ilyenkor az álomból ébredő ember még tiszta lap, úgy a jó, ha először az igazán fontos szavak íródnak rá.

A napfelkelte előtt persze lehetnek álmatlan éjszakák is, és olyanok is, amikor ébresztő sem kell, mert órákkal előtte kinyílik a szem, mintha víz alól emelkednénk fel hirtelen. Ezek az ébredések jellemzően még hajnal előttiek, a nap fénye még csak sejlik a láthatár mögött, az éjszaka múló sötétsége uralja a világot. Ezek a pillanatok eleinte nyugtalanítottak, igyekeztem mielőbb visszaaludni, elmerülni újra a láthatatlanba. Manapság viszont már úgy gondolom, hogy ezeknek az olykori hirtelen ébredéseknek céljuk van. Azt vettem észre, hogy ha foglalkozom azzal a gondolattal vagy érzettel, ami ilyenkor rögtön felmerül, az bátorságot ad. Mert ebben az élethelyzetben, az épphogy ébrenlevésben, a derengés előtti létben minden sokkal élesebben kirajzolódik. Nincs mellébeszélés, nincs elterelés, csak szembenézés van. A belül vizsgált adott problémára kizárólag őszinte megoldás érkezik. A válasz nem mindig kellemes, de mindenképpen felszabadító. Mert valahonnan nagyon mélyen belülről, torzítatlanul bukkan fel. Számomra ez a karsztforrás-tisztaságú jelenlét mutatja meg a hajnali órák igazságát.

Eltelt néhány nap, mire megfogalmaztam magamban a meglepő tényt: én nem tudom igazán megszeretni ezt a várost.

Pedig mennyire vártam a találkozást! Közel egy évtizede ott volt a bakancslistán a látogatás terve. Régi, jellegzetes épületek, kerékpárok, csatornák, hidak, tulipán, szabadság, szélmalmok – sztereotip ugyan, mégis jelentős vonzerővel bír ezeknek a képeknek az együttese.

A gép Eindhovenben szállt le, onnan vonatoztunk tovább Amszterdamba, az utazás során a városhoz közeledve pedig egy harsányan jókedvű társaság bulijába is belecsöppentünk a fedélzeten.

Az első meghökkentő felfedezés számomra a kerékpárutak használata volt. Valóban dicséretes, hogy milyen minőségben és mennyiségben vált egyenrangú részévé a város közlekedésének a kerékpárút-hálózat. Ez azonban hozott egy itthonról szokatlan felismerést is: a kerékpárutak környékén nem árt vigyázni, mert olyan sebességgel és lendülettel közlekednek a helyiek, hogy simán elsodornak, és elég rossz néven veszik, ha figyelmetlenül téblábolsz vagy teszel egy rossz lépést. Nehéz megítélni, milyen lenne, ha idehaza is jobban része lenne a kollektív tudatnak a bicikliutak mindennapos szerepe, ott mégis szinte kellemetlenül érintett ez a váratlanul agresszívnak tűnő bicajos hozzáállás. A kerékpárosoknál aztán már csak a villamosokra kellett jobban figyelni.

Az épületek persze valóban gyönyörűek, még ha egy idő után kissé egyhangúak is. Bejártuk keresztül-kasul a csatornákat, a De 9 Straatjes vidékét, napfényben és éjszaka is. Néztünk sörgyárat, utaztunk hajóval, ittunk helyi kézműves gint egy középkori hangulatú helyen, megkóstoltuk a forró édes ostyát, a stroopwafelt, ahogy illik. Felmentünk a régi lepusztult kikötő helyén kialakított kilátópontra, az A’DAM Lookout-ra, ahonnan még a férfimosdóban a piszoároknál is az előtted-alattad elterülő városban lehet gyönyörködni (á la MOL Campus). Persze átsétáltunk a vörös lámpás negyeden, és megnéztük, hogyan is ejtőznek a helyiek a sokfelé megtalálható coffeeshopokban (ami ugye itt nem kifejezetten kávézót jelent). Béreltünk egy napra mi is bicajt (jó móka volt, bár itt is észnél kellett lenni), amivel már a szorosan vett belvárostól messzebb is merészkedve böngésztünk piacon és vacsoráztunk autentikus helyi vendéglőben. Tettünk egy nagy kört a város egyik tüdejében, a Vondelparkban, és időhiány miatt sajnos szinte csak végigrohantunk a Rijksmuseumon is. Még egy magyar lánnyal is összefutottunk az egyik templom előtt, aki több éve kint él, és nagyon szereti a várost.

Szóval minden klappolt, ami egy ilyen néhány napos kiruccanáson klappolhat – de azért nekem valami mégis hiányzott. Minden helyet, ahová van lehetőségem eljutni, igyekszem ugyanazzal a nyitottsággal fogadni: beengedem a színeit, hangjait, zajait, hangulatait, formáit. És ahogy ezek lassan átszűrődnek rajtam, végül mindig ott marad egy komplex benyomás. Tulajdonképpen ezekért az impressziókért éri meg utazni, mert ezek tudják újabb nézőpontokkal gazdagítani az életet. Persze ez azért mindig torzíthat valamennyit, hiszen sok múlik azon, hogy mennyire tudok megnyílni egy ilyen alkalom során tudatosan és tudattalanul is.  Most mindenesetre az a benyomásom maradt Amszterdamról, hogy ez a város valahol elvesztette a karakterét. A sok, egyenként bájos vagy szép külsősége ellenére összességében számomra valahogyan univerzálisan semmilyenné halványodott az egykori fénye. Azért gondolom, hogy csak halványodott és volt ez erősebb is, mert itt-ott felsejlik valami abból, milyen lehetett, mielőtt nem vált ennyire multikulturálissá.

Az utolsó előtti napon Zaanse Schansba látogattunk, ami Amszterdamtól közel harminc kilométerre egy skanzenszerű település, aminek ráadásul csokimanufaktúrája is van. A folyó egyik partján ott sorakoznak a régi szélmalmok, amiket be lehet járni, a másikon pedig egy jelenleg is élő falucska házai láthatók. Itt sejtettem meg, hogy milyenek lehetnek a holland emberek, a holland vidék. Takaros, színes, kedves házak tűntek fel egymás mellett, és jóleső, tartalommal teli csönd lebegett az utcák felett. Ott, abban a napfényes-esős vasárnap kora délutánban találtam meg a helyem ebben az utazásban.

Hipp-hopp, eltelt egy újabb hónap, és máris megérkeztünk idei negyedik dallistánkhoz, amelyen most elsősorban szigetországi (de legalábbis angolszász) előadók remekbe szabott nótái sorakoznak, egyik a másik után. Vágjunk is bele, hangerőt fel, kalandra fül!

Swim Deep: She Changes The Weather

Egy dal a szerelembe esés első pillanatairól. Imádom, ahogy a zene és a klip is visszaadja ezt a valószerűtlen lebegést, amikor a talpaid lassan, bizonytalanul felemelkednek a talajról, és még egyáltalán nem tudod, hogy meddig és mi lesz veled majd gravitáció nélkül, de nem bánod. Ja, és a posztrockos hangulatú gitárzene is nagyon király.

Newton Faulkner: Riding High

E havi dallistám kitüntetett előadója ez a végtelenül szimpatikus brit popzenész (singer-songwriter), aki négy számmal is képviselteti magát eddigi legújabb, 2021-es, immár hetedik albumáról. Ez a négy nóta különböző hangulatú, mégis tök jól összefoglalja szerintem Faulkner zenei világát. Imádom a mindig minden taktuson átsütő életigenlését és őszinteségét, ami akkor is működik, ha éppen egy szomorkásabb dalról van szó. Ez mondjuk pont nem az. Nagyon bejönnek nekem azok az afro-alapú lüktetések is, amik zenéjének visszatérő elemei.

Lola Marsh: Bluebird

Lola Marsh tavalyi nagy felfedezésem. Baromi jó klipjei is vannak, és remek nótái is. Például ez. Micsoda elegencia, micsoda hang, micsoda atmoszféra! Posztmodern country a javából!

The Black Keys: Only Love Matters

Ebben a rovatban már meséltem életem egyik legnagyobb koncertélményéről, amit a The Black Keys-nek köszönhetek. Ez itt most a frissen megjelent Ohio Players című albumuk egyik legjobb dala. Hey, Baby!

Newton Faulkner: Back

Ez meg itt egy romantikus-táncolgatós, olyan igazi Newton Faulkner-szám.

Timothy Fleet - SOS

Azt hiszem, hogy a Hétköznapi vámpírok c. áldokumentumfilm-horror-fantasy-vígjátéksorozat egyik vége-főcímdalaként hallottam ezt a számot, és az erőteljes nyolcvanas évek vibe miatt rögtön erősen beütött. Aztán meg újra és újra, még mindig. És hogy ki az a Timothy Fleet? Nos, arról fogalmam sincs.

Manhat10: Dreams

Ez is régebbi találatom, és azért tartottam meg az egyik listához, mert van valami jópofa korai Imagine Dragons-hangzása az egésznek. Mondjuk annál azért halványabb, mert nem marad meg túl sokáig benned, mégis, egészen erőteljes, jól hallgatható kis nóta.

The Black Keys: On the Game

A dal épp olyan, mint amit a klip igyekszik sugallni: mintha egy elfelejtett klasszikust hallanál.

Still Corners: The Dream

Mivel ennek a mostani listának amúgy is van egy álmodozósabb vonulata, tökéletesen beleillik a Still Corners brit-amerikai dream pop duó The Dream című nótája, ami 2024-es Dream Talk nevű albumukon hallható. Aki most nem hallgatná tovább a listát, annak szép álmokat!

Newton Faulkner: World Away

Megérkeztünk Faulkner pajtásunk merengősebb, filozofikusabb világába. De mennyi erő van ebben a merengésben…!

Circa Waves: Sidetracked

Nem első alkalommal kerül be a Kalandra fül! listájába dal ettől az angol indie rock zenekartól, és valószínűleg nem is utoljára.

Newton Faulkner: Rest of Me

Ezzel a szép csengésű dallal veszünk búcsút most Newtontól, de biztosan találkozunk még vele. Addig is ajánlom korábbi albumait, telis-tele vannak gyöngyszemekkel. Az én személyes kedvencem a 2015-ös Human Love. Milyen remek zenék, háhh!

Lana Del Rey: Chemtrails Over the Country Club

Lana Del Rey-t jó eséllyel nem kell bemutatni, messze ő a legismertebb ennek a listának az előadói közül. Sajnos én igazán kevés dalát ismerem, de ez valószínűleg a közeljövőben változni fog. Erre a mostanira is csak a Netflixen futó A 3-test-probléma című sorozat egyik epizódjában figyeltem fel. Onnantól viszont teljesen beakadt, végtelenítve bírnám hallgatni. Van valami kifejezetten mágikus hatása. És sajnos most ezzel be is fejezem a dallistát, hogy itt hagyjalak ezzel a kínzó, delejes dallamtapadással, kedves blogolvasó. Egy hónap múlva találkozunk!

A Kultmutató fenti címet viselő rovatában az aktuálisan előttünk álló hetek szubjektív (és egyáltalán nem a teljességre törekvő) programajánlójaként mindig néhány izgalmasnak, érdemesnek tűnő esemény hangulatának felvillantására vállalkozom, remélhetőleg kedvet csinálva azokhoz.

A programok fókusza Debrecen, de Budapest és az ország egyéb vidékei is szóba jöhetnek, ez mindig spontán módon alakul. Vágjunk is bele!

Ha május, Debrecen és kultúra, akkor nehéz lenne mással kezdeni, mint az immár tizenötödik(!) alkalommal megrendezésre kerülő színházi seregszemle, a Deszka Fesztivál ajánlásával. Rengeteg emlékezetes teátrumi élményt köszönhetek ennek a rendezvénynek az elmúlt évekből. Most így hirtelen a Rudolf Péter által rendezett Keleti pu., Pass Andrea remek darabja, a Napraforgó (a fantasztikus Petrik Andrea főszereplésével) és a Katona József Színház mélyen megrendítő és elképesztően komplex előadása, Az olaszliszkai villan fel előttem, Máté Gábor rendezésében. Ez utóbbi máig meghatározó tapasztalat, olyan magasra tette a lécet, amit azóta sem sikerült megugrania másnak, pedig láttam azóta is jó előadásokat. Szóval nagyon fontos hagyománya ez a fesztivál a Csokonai Színháznak, és általában sikerül az aktuális hazai színházi élet valódi keresztmetszetét megmutatnia az összeválogatott produkcióknak. A rengeteg dicsérő szó után viszont egy kissé lelombozó hír a végére: az előzőekből fakadóan már nem igazán vannak jegyek az idei, május 9. és 18. között tartandó fesztivál eseményeire. De mindenképpen érdemes próbálkozni, hátha le lehet még csapni itt-ott egy-egy árválkodó vagy visszamondott jegyre! Az idei fesztivál ötletes újítása, hogy az Apolló Mozi kísérő rendezvényként kortárs drámákból készült filmes alkotások vetítésével csatlakozik a fesztiválhoz.

Bővebb infók a Csokonai Nemzeti Színház Debrecen oldalán találhatók: https://csokonaiszinhaz.hu/fesztivalok/xv-deszka-fesztival/

Számomra örömteli fejlemény, hogy a város kulturális vezetése egyre tudatosabban használja a Debrecen művészetekhez kötődő közösségeiben rejlő potenciált. Ennek legújabb produktuma a május 9. és 12. között megvalósuló I. Debreceni Art Week, amely tizenöt különböző (és változatos) belvárosi helyszínen viszi közelebb a kortárs debreceni képzőművészetet a mindennapjainkhoz. Grafika, kollázs, festmény, fotó, rajz, digitális kultúra – igazán színes és széles spektrumú élménygyűjteménnyel lehet gazdagabb az érdeklődő, ha minden kapcsolódó kiállításra bekukkant. Ha pedig tudatosan választ vagy szerencséje van, még workshopokat is elcsíphet, ahol a gyakorlatban is megnézheti az adott művész alkotói munkájának egyes fázisait.

Itt lehet csekkolni a programokat: https://kolcseykozpont.hu/program/i-debreceni-art-week/

És akkor egy másik idén debütáló – és az előbbi eseménynél tett megállapítást szintén igazoló – debreceni rendezvényről is hadd ejtsek néhány szót. Ennek az Apolló Mozi ad helyet. A címe pedig: SKICC – Debreceni Animációs Filmnapok. A kétnapos (május 17-18.) esemény elsősorban a város két művészeti középiskolája, a Kós Károly Művészeti Szakgimnázium, Technikum és Kollégium, valamint a Medgyessy Ferenc Gimnázium, Művészeti Szakgimnázium és Technikum diákjai által készített animációs alkotások bemutatását tűzte ki célul, de ezen túl Debrecenhez kötődő, ám máshol alkotó művészek animációs filmjei is bemutatásra kerülnek az egyik blokkban. Lesznek még beszélgetések a filmek készítőivel és készítésük titkaiba is bepillantást nyerhetünk. A rendezvény ingyenes, de regisztrációköteles.

Bővebb infókat itt találhattok: https://apollomozi.hu/program/skicc-debreceni-animacios-filmnapok-2/

Csak két mondatban említem meg, de mindig izgalmas bizsergést jelent, ha a jó időre tekintettel újra kinyílik a Víztoronykert mindenki előtt, és remek koncertekre lehet csápolni a nagyerdei fák alatt. Májusban például itt lesz a Blahalousiana (május 3.), a 30y (május 10.), a Margaret Island (május 11.), a Parno Graszt (május 23.) és a Carson Coma (május 31.) is!

Jegyek itt érhetők el: https://campusjegy.hu/

De ennyi debreceni program után menjünk picit messzebbre is. Bár Budapest májusi programjainak se szeri, se száma, hármat mégis kiemelnék közülük.

Rögtön május első napjaiban az idén húsz éve történt uniós csatlakozást ünnepli a Helló, Európa! Fesztivál, május 1-től 5-ig, rengeteg ingyenes programmal. Gyermekeknek és felnőtteknek szóló koncertek, jógafoglalkozások, kiállítások, installációk, bűvészmutatványok, épületvetítések, táncbemutatók és autómentes „Szabihíd” is lesz ezen a majálison.

>>> https://helloeuropa.hu/

A Ludwig Múzeumban május 18-tól augusztus 18-ig látogatható majd a Kis Magyar Kockológia nevet kapott tárlat, amely a vidéki települések hatvanas-hetvenes években épült jellegzetes családi házainak, az ún. Kádár-kockáknak a világát állítja a középpontba. Mivel én is egy ilyenben nőttem fel, kíváncsi vagyok, hogyan gazdagítja majd az eddigi vizuális ismereteimet a kiállítás.

>>> https://www.ludwigmuseum.hu/

A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik visszatérő rendezvénye – immár huszadik éve – a Kiscelli Múzeumban május 10. és június 23. között látogatható Határtalan design kiállítás. A független dizájn- és összművészeti rendezvénysorozaton 20 ország közel 200 alkotója vesz részt alkotásaival, és bizonyára kellően izgalmas és szemet gyönyörködtető tárgyakra bukkanhatunk, ha felkeressük az egyébként is patinás helyszínt.

Infó: https://budapestitavaszifesztival.hu/esemeny/hatartalan-design/

Aki még ennél is messzebb menne, annak Veszprémből ajánlok egy programot. Bár az Európa Kulturális Fővárosa programsorozata 2023-ban zajlott a Balaton-felvidéki városban, idén sem maradnak rendezvény nélkül, akik erre látogatnak. A Gizella Napok például május 6. és 12. között vár minden érdeklődőt sok és sokféle koncerttel és egyéb művészeti eseménnyel, érdemes böngészni a hivatalos honlapot: GIZELLA NAPOK - Programok

Végezetül pedig, akik eléggé el nem ítélhető módon a városok helyett a jó időben inkább az erdők-hegyek felé vennék az irányt, azok akár a már több éves múltra visszatekintő, Cserépfaluról induló BükKiNyúlsz! teljesítménytúrát is kipróbálhatják. Annál is inkább, mert az idén június 1-jén megrendezett esemény hat különböző távja (Nyuszifül: 10 km, Nyúlfarknyi: 17 km, Nyúlon túl: 26 km, Nyúlánk: 38,4 km, Megnyúlt: 50 km, Kinyúlsz: 60 km) a kicsiktől a nagyokig, az óvatosaktól a nagyon elszántakig mindenkinek lehetőséget nyújt arra, hogy közösségi élményként és egyben személyes kihívásként töltsön néhány, egyszerre fárasztó és feltöltődést nyújtó órát az Északi-középhegységben.

Ha a hírre rögtön bizseregni kezdtek a combizmaid, itt találsz több infót: https://bukkinyulsz.hu/#/leiras/hu/index_2024

Először, de jó eséllyel nem utoljára írok arról az élményfolyamról, amit a kéktúrázás jelent. Ami az utóbbi időben kezd igazán fontossá válni számomra. A valóban elhivatottak hangosan felnevetnének, vagy legalábbis meglepetten húznák fel a szemöldöküket, ha elmondanám, hogy tizenöt éve fogtam neki. Mert lássuk be, szép vállalás, de azért ennyi idő alatt elég sokszor végig lehet baktatni ezen az Országos Kéktúrának hívott, a nyugat-magyarországi Írott-kőtől a zempléni Nagy-Milic-csúcsig húzódó 1172 kilométeren. Ráadásul még mindig alig a felén túl járok, ha az eddig megtett távokat összeadom. A fő inspirációs forrás természetesen számomra is Rockenbauer Pál 1979-es, klasszikus sorozata volt, amelynek képei, hangulata, zenéje a sejtek mélyéig rögzült bennem. Emlékszem, hatalmas öröm és bakancslistás ügy volt elkezdeni, aztán időközben elég sok minden történt bennem és körülöttem, és több esetben évek is kimaradtak két túraszakasz között. Olykor társsal, máskor csapattal, néha meg egymagamban indultam, indulok útnak. De a fentieket csak az alapvető tények tisztázása miatt írom. Valójában az útközben szerzett élményekből, impressziókból szeretnék megosztani néhányat, mert ezeken keresztül érthető meg vagy érezhető át leginkább annak lényege, amit ez a gyalogtúra jelent.

Például a gyermekkor elveszettnek hitt békéje, ami váratlanul köszönt ránk egy Bögöt nevű település határában. Szántóföldek között érjük el a csöppnyi falu szélső házait. Vasárnap délelőtt van, tyúkok kotkodácsolnak, kutya ugat, harang szól, a levegőben húsleves illata, a közelben játszótér. A sok apró puzzle-darabka egyszer csak egymásba illik, bennem meg valami mélyen megrezdül. Olyan az egész, mint egy hosszú kilégzés. Megérkeztem oda, ahol nagyon rég voltam. Néhány pillanatra megáll az idő – vagy talán nincs is? Mi kell ahhoz, hogy ez az atmoszféra újra és újra átélhető legyen? Hogy be- és kilehessen járni elmúltnak hitt és jelenbeli időpillanatok között? Lépdelünk a traktorok által kivájt mély keréknyomokban, rugdaljuk a kavicsokat. Közben pedig olyan, mintha lebegnék. Átélem a könnyűséget, azt a csöndes, csiklandozó derűt, ami oly sok gyerekkori vasárnap délelőttömnek volt alapélménye. Amikor a fölöttem tornyosuló Végtelen bajszát húzogattam, öntudatlanul, csak a játék kedvéért. A lebegés egészen a falu túlsó határáig kitart. Ott aztán, a jelzőtáblán túl, két gyümölcsfát elhagyva, egy hosszú cserjesor mentén szertefoszlik, és visszazökkenek a gyalogút szikár egyenesébe.

Aki alapból nem pacsirtatípus, annak erőt kell vennie magán, de megéri: a túrát mindig kora reggel kell megkezdeni. Ha nem élted át, még nem tudod, de kevés fantasztikusabb dolog van annál, mint amikor az ébredő erdő részévé válsz. Főleg, ha az évszak épp a tavasz. A keleti égen emelkedő nap fénye átszűrődik a lombozaton, ami a madarak napindító csicsergésétől hangos. Óvatlan nyúl ugrik ki eléd az útra, hogy aztán ijedten iramodjon tovább. A bokrok mögött szarvasok, őzek vágtáznak tova. A levegő tökéletes, épp túrázáshoz való. Nyoma sincs még a délutáni kánikulának, szinte simogat a meg-meglibbenő szellő. Te pedig azt érzed, hogy a helyeden vagy, hiszen együtt keltél a téged körülvevő világgal, és időben megkezdted a vállalt napi feladatod elvégzését. Nem utolsósorban: más túrázók is csak ritkán jönnek veled szembe vagy haladnak el melletted, hiszen vagy lusták, vagy pedig nem ismerik a fentebb rögzített alapszabályt. Szóval egy ideig olyan, mintha a tiéd lenne az egész erdő körülötted, minden neszével, csöndjével, színével és titkával együtt. Azt mondom hát: indulj kora reggel!

Sokszor értettem meg útközben, hogy a gyalogtúra, azon kívül, hogy aktív időtöltés, kihívás, egészséges sport, kikapcsolódás – egyben metafora is. Az életé, természetesen. Mondjuk én eleve nem az a túrázó vagyok, aki aprólékosan átnézi az aznapi útvonalat indulás előtt, megelégszem a főbb tudnivalókkal. De még ha megtenném is, más tervezni és más ott lenni a helyszínen. Imádom, hogy fogalmam sincs, mi fog következni majd a kanyar után, mikor ér véget az emelkedő, hol bukkan fel valami szokatlan tereptárgy vagy látnivalóval hívó, letérésre érdemes ösvény. Persze vannak „kötelező” pontok, ahol be kell csekkolni, hogy igazold a teljesítést, hogy a kijelölt útvonalon jársz. De hogy az odáig vezető út mit hoz, az mindig rejtély. Persze egy idő után már a tapasztalataid segítenek: csupán óvatosan örülsz a könnyű lejtőnek, mert benne van egy közeli, izzasztó kaptató lehetősége, és ha egy hosszabb hegymenet vége felé már nem bánnád, ha ott lennél, és egyre többször megpihensz, azért titkon tudod, hogy mindez jó eséllyel megéri, mert remek lesz majd a kilátás a bércről. Olykor feladatokat is kapsz: át kell kelned egy sebesvizű patakon, úgyhogy csak a nedves, kiálló kövekre ugrálhatsz, vagy egy váratlan, a szokottnál meredekebb sziklafalon kell feljutnod a célig. És egy idő után gondosan megválogatod a hátizsákod tartalmát is, hogy csak a legszükségesebb, tényleg lényegi kellékeket vidd magaddal. Szóval kicsit olyan minden többnapos túra, mint egy párhuzamosan megélt élet, aminek mindig gyarapodó esszenciáját magaddal tudod vinni abba a másikba is, amit a hétköznapjaidnak hívsz.

Francia romantikus filmdráma, 2023 – 136 perc, r.: Anh Hung Tran, fsz.: Juliette Binoche, Benoit Magimel

Van egy gasztrokulturális alapmű a könyvespolcomon (Brillat-Savarin: Az ízlés fiziológiája), amit évekkel ezelőtt szereztem be egy antikváriumban, és időnként szívesen belelapozok, hogy átjárjon az a klasszikus, időtlen aroma, ami olyannyira sajátja. A szenvedély íze című film első pár percében rögtön ez a könyv (és hangulat) ugrott be, és talán nem véletlen az sem, hogy a szerző maga is említésre kerül, más híres kortársához hasonlóan.

Ez a mozi egy egészen kivételes vállalkozás. Tulajdonképpen bennem is közben tudatosult meglepetten, hogy a filmtörténetben talán még nem is készült hasonló (vagy legalábbis előttem nem ismert), ami ennyire egyértelműen a gasztronómiára, ráadásul a francia gasztronómiára koncentrált volna. De nem csak úgy körítésként, a történet kibontakozása kedvéért: itt abszolút ez van a középpontban, minden elemében. A szenvedély íze a legérzékibb filmélmény, amit valaha láttam, pedig meztelenség csak elvétve fordul elő benne. Nem tagadom, minden pillanatát imádtam. Minden egyes képkockája olyan pontosan megkoreografált, mintha újabb és újabb festmények elevenednének meg (egyszer mintha még egy Renoir-kép is megidéződne), lélegzetelállítóan játszik a fényekkel az alapanyagokon, az ételeken, a szereplők arcán, testén, valamint a belső és külső terekben. Rengeteg kulináris részletet látunk az ételek előkészítése kapcsán és mindennek árnyalata, mélysége, színe, egysége van. De nem csak a képekről van szó: a hang, az atmoszféra szintén a teljes azonosulást szolgálja. A konyha nyitott ajtaján keresztül folyamatosan halljuk a kintről beszűrődő madárdalt, a közeli erdő zajait, a tücsökciripelést, miközben a konyhában serceg az olaj, libben a gőz, roppan a répa, löttyen a tej, omlik a hús és buggyan a bor. Ha esetleg próbálnál ellenállni (persze, miért is tennéd), teljesen felesleges: egy idő után az összes érzékszerved életteli örömre élesedik, és lenyűgözve figyeli mindazt, ami a vásznon zajlik. Sokáig úgy tűnik, igazán történet sincs, de annyira igéző és idilli a 19. század végi francia vidéki kúria megidézett miliője, hogy a magam részéről még órákig tudtam volna nézni, ahogy Juliette Binoche zöldséget pucol vagy sármányt süt tepsiben. Külön élmény, hogy a korszak miatt nem forrólevegős sütő, botmixer meg digitális mérleg van a konyhában, hanem rengeteg különféle méretű és formájú ón-, réz- és cserépedény, nyílt tűzhely és hatalmas sparhelt. Legtöbbször pedig, amikor nem épp a főzést követjük nyomon, akkor együtt fogyasztjuk el az előkészített, finomabbnál finomabb ételeket az értő vendégekkel, vagy épp szellemes kulináris történeteket hallunk tőlük. De azért, bár a sztorit a konyha iránti szenvedély tartja egyben, apró gesztusokból, pillanatokból, mozdulatokból kirajzolódik még valami: a főszereplő szakács és szakácsnője sok éve tartó, nem mindennapi viszonya. Különleges, ritkán megélhető szellemi és szerelmi kapcsolat az övék: két hasonló ízlésű és igényű, a művészet iránti végtelen odaadással bíró ember magasan rezgő, szavakkal nem kifejezhető együttállása. És a két főszereplő tökéletesen testesíti meg ezeket a karaktereket, Juliette Binoche valósággal ragyog a vásznon, Benoit Magimel pedig szintén nem játszik, életre kelti a szerepét, eggyé válik vele.

Nem kérdés, A szenvedély íze rétegfilm: talán, aki nem rajong a gasztronómiáért, unalmasnak találhatja. Pedig ez a film egy csoda, és bár sokszor úgy tűnik, „csak” ízekről, illatokról, textúrákról mesél – valójában sokkal többről, magáról az életről: megélt örömökről, összetartozásról, szeretetről, egyensúlyról, árnyékról és fényről. És azzal, hogy minden lehetséges eszközzel behúz a világába, hogy ott legyünk a szereplőkkel az ételek tervezgetése, előkészítése vagy elfogyasztása során, a lehető legnagyobb ajándékot adja számunkra: a jelenlét, vagyis az örökkévalóság megélésének gyönyörűségét.

Kép forrása: mafab.hu

Ebben a hónapban kevesebb zenét hallgattam, mint szerettem volna, de nem baj. Legalább eljött a pillanat, amikor a tavaly összegyűjtött, szerintem tök izgalmas, délies dallamokkal teli dallistámat is közzé tudom tenni. Hogyan jutottak el hozzám? Utazós sorozat zenei aláfestéseként, YouTube-algoritmus útján, mediterrán városok utcán elcsípve, ablakokon kiszűrődve, külön rákeresve, koncerten hallgatva... Stílusuk is különböző: bossa novától reggae-ig, R&B-től latin pop-rockon át elektronikus folkig (és még ki tudja, meddig) terjed. Hát még a hangulatuk...! Szerzőik és előadóik között pedig van argentin, magyar, portugál, kolumbiai és brit származású is. Biztosan lehetne egyenként is írni róluk néhány gondolatot, de most hagyom, hogy a zene beszéljen inkább. Nekem többedjére is jólesik ezeknek az olykor kissé szokatlan daloknak a hullámain lebegni. Ha tetszett, akkor pedig simán lehet tovább kutatni hasonló hangzások után! Szóval: kalandra fül, áprilisban is!

(A Spotify-lista sajnos egy dallal rövidebb, Zentai Márk és Schlobocher Barbara duettjét ott nem találtam meg.)

Áron számára ez is olyan napnak indult, mint a többi. A majdnem tizennyolc évesek léha, céltalan életét élte, vállára még épp csak elkezdett nehezedni a felelősség súlya. Későn kelt, a szobájából délutánig elő se bújt, anyjával kicsit összeveszett, aztán rögtön el is indult le a térre pár haverjával találkozni. Anyjának legalábbis ezt vetette oda elmenőben. Mióta tavaly kimondták a válást, Áron zárkózottabb lett. És hanyagabb is, kevésbé figyelt a dolgaira. Anyjával eleve ritkán találkoztak, mert ápolóként sokat éjszakázott, nappal meg aludt, ahogy tudott, vagy épp olyan fáradt volt, hogy Áronnak sem volt kedve a saját nyűgeivel zaklatni őt. Például, hogy a félévben már a sokadik röpdogán kapott egyest, örül, ha eljut valahogy az érettségiig, és egyébként is biztos, hogy nem fogja megpróbálni az egyetemet, lehet, hogy inkább kimegy külföldre dolgozni. Volt egy-két gimis osztálytársa, akik neki akartak indulni, őt is hívták. Egyre többet gondolkodott rajta, nem is a pénzkereset meg a meló miatt, hanem hogy addig se legyen itthon. Talán egy-két valódi barátját sajnálta volna, de ebben a világban már nincsenek igazi távolságok, tudta. Barátnője meg úgysincs, a lány, akivel nemrég pár hétig járt, megcsalta, úgyhogy gyorsan ejtette is.

A téren nem voltak sokan. Pár fiatal anyuka nyomkodta a telefonját a babakocsi tologatása közben, néhány idősebb férfi beszélgetett egy pad körül, egy negyvenes nő rótta a napi kilométereit futódresszben, meg arrébb egy srác meditált egy fa alatt. A kedvenc helye, egy félreeső zug felé tartott. Platánfa állt egy régi vízügyi épület mellett, körülötte sűrűbbre nőttek a bokrok, és volt egy pad is, amihez legalább harmincéve nem nyúlt senki. Ide szeretett elhúzódni.

Ahogy lépdelt előre, a flasztert figyelte. A park másik részén már térkőre cserélték az aszfaltjárdát, de ide még nem jutott, biztos elfogyott a pénz. Közben kerülgette a tócsákat – nemrég esett, most is borult volt még az ég –, és azon morfondírozott, hogy belecsattanjon-e valamelyikbe két lábbal előre. A ruháján valószínűleg nem segített volna, mégis egyre erősödő vágyat érzett, hogy megtegye. Hétköznapi lázadás – ha máshogy nem, hát így. Azért körbesandított, más épp nem járt ezen a környéken, így gyorsan döntött. A következő épp jó lesz. Kicsit nekifutott, és elrugaszkodott. A levegőben aztán olyasmit látott, amitől visszahőkölt, és az utolsó pillanatban megváltoztatta a mozgását, hogy a tócsa mellé érjen célba.

Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki integetett neki. A tócsából. Teljes képtelenségnek tűnt, de a józan eszét némi tétovázás után legyőzte a kíváncsisága. Óvatosan újra az esővíz fölé hajolt. Az, akinek az árnyékának kellett volna lennie, hevesen gesztikulálni kezdett. Látta, de nem akart hinni a szemének. Az aszfalt sötét volt, az ég pedig borult, így a tócsalény arcvonásait nem tudta kivenni, de alakra abszolút ő volt az, Áron.

Nekidőlt egy közeli fának, hogy kifújja magát. Azt már megfigyelte, hogy az ismerősei többségénél élénkebb a képzelete, de ez most neki is sok volt. Bekattant volna? Vett néhány nagy levegőt, és lassan kifújta, hogy szívdobogása is csituljon kissé. Kicsit még várt, de aztán újra erőt vett magán, és a tócsához lépett.

A tócsalény a változatosság kedvéért most kicsúfolta: két kezét a fejéhez tette, és hevesen megmozgatta ujjait. Lehet, hogy még a nyelvét is kinyújtotta – már ha volt neki –, de ez nem látszott. Áron csak bámulta a látomást. Majd önkéntelen reakcióként felemelte a középső ujját. A lény egy pillanatra mozdulatlan maradt, majd láthatóan elkezdett nevetni, bár hang nem hallatszott. Viszont olyan mozdulatot tett, mint aki nagyon jól érzi magát: hátravetette a fejét, és egész testében rázkódott, majd a térdét csapkodta. Ezen váratlanul Áron is elkezdett nevetni. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan körbefutotta a tócsát. A lény kissé meglepődött, és lemaradt. Mikor megálltak, egy pillanatig farkasszemet néztek. Áron kilengett balra és jobbra is, majd csakazértis az ellenkező irányba futott vissza. A tócsában lévő másik nem követte, hanem szemberohant vele. Ha nem a tócsán belül és kívül vannak, össze is ütközhettek volna. Jót röhögtek ezen is, aztán a tócsa-Áron felemelte a mutatóujját, hogy támadt egy ötlete, és hirtelen átfordult kézenállásba. Így most az igazi Áron szemszögéből úgy tűnt, mintha az égben lenne a lába, és keze érintené a flasztert. Letette hát ő is a két tenyerét a tócsa szélére. Aztán megtapsolta a mutatványt, míg a másik hajlongott.

Bohóckodtak még egy darabig önfeledten. Érdekes módon senki nem zavarta meg kettejük játékát. Aztán egy idő után Áron leült a tócsa mellé, és már csak nézte a másikat. Jó volt nem szólni egy szót sem, jó volt csak üldögélni ott csendben.

Csak sötétedés felé indult haza, amikor már a tócsában nem lehetett kivenni a másik alakját. Akkor lassan szedelőzködni kezdett, és elindult. Útközben egy-egy tócsa tükrét még megvilágította valamelyik utcai lámpa fénye. Olyankor egy pillanatra megállt. Ahogy előrehajolt, ott is volt a másik-Áron: egy felfelé néző hüvelykujjat mutatott. Néha kettőt. Olykor meg csípőre tett kézzel várta.

Édesanyja sosem értette később, hogy miért szomorkásabb Áron, ha szép időt jósolnak, és miért derül fel az arca, ha hallja, hogy kopog az eső a hatodik emeleti ablakon. De nem firtatta, mert érezte, hogy valami megváltozott a fiában – vagy talán jobban hasonlított ahhoz, amilyen régen volt? –, és ez titkos, hálás örömmel töltötte el.