Jó, jó, tudom, ez nem ér. Most komolyan, a Balaton? Aki látta már egyszer is, az többé nincs igazán otthon máshol, mondhatnánk. Pedig ez talán nem is ennyire egyértelmű.

Általános iskolából ballagó, gátlásos, szemüveges kamaszként voltam először a tónál, Zánkán, táborban, évfolyamtársakkal. Megvolt a hangulata a helynek, az kétségtelen, de nem mondanám, hogy ott kedveltem meg igazán. Aztán sok év múlva összejött még egy boglári nyaralás barátokkal: strandolós hét minimumba hajló energiaszinttel, déli part, munkahelyi üdülő, közös főzés, matracon fekvés, labdázgatás, „mais bitte!” – a klasszikus megoldások. Itt sem történt meg az áttörés. Közben azonban én is változtam és a tó is – és valahogy éppen úgy mindketten, hogy amikor 2014-ben újra egymás felé fordítottuk arcunkat, egyszerre ráismertem végre. Vagyis inkább elkezdtem ráismerni – mert ez egy hosszabb és összetettebb folyamat kezdete volt. Mint amikor megpillantod lehetséges jövőbeli társadat, és egy pillanatra talán meg is hökken benned a lélek. Aztán fürkészni kezded a tekintetét, életjárta vonásait, a fájdalom és az öröm megannyi rejtekútját. Elidőzöl egy-egy hajfürtön, az áll ívén, egy tétova mozdulaton. Meghallod a hangja keltette rezgést, átéled a szavai által teremtett törékeny valóságot. Egyszerre válik egyre közelebbivé és egyben sosem megismerhetővé számodra. De ezt ekkor még nem tudod. Ahogyan én sem tudtam akkor, amikor jóbarátommal nekivágtam a négy különböző nyáron véghezvitt, egyenként néhány napos kerékpártúránknak. Amit egyébként eleve egy lassabb, felfedezős, meg-megállós, végtelenbe hajló kirándulásnak álmodtunk meg. Életem egyik legjobb döntése volt. Amikor 2018 nyarán begurultunk Keszthelyre, már nem voltam ugyanaz az ember. Több lettem mindennel, amit a Balaton és környéke addig adni tudott, és mindazzal is, amivel a még meg nem élt élmények béleltek ki belülről. Reménytelenül elvesztem benne.

Persze a hétköznapok tejüvegvalósága elrejti a mélyen átérzett pillanatokat. Így lehetséges, hogy amikor idén augusztus végén az egyik fonyódi dombról figyeltem a szemközti partot, Badacsonyt és a környező tanúhegyeket, egyszeriben belém sajgott a felismerés, hogy miért ennyi idő után járok itt megint? (2020 őszén tekertem körbe legutóbb, akkor épp egyedül, néhány nap alatt.) És ugyanebben a pillanatban, mint amikor zsibbadt testrészben zubog fel újra a vér, megteltem élettel, és körbeölelt biztató, fenséges, titokzatos tekintetével a táj, a víz és az ég. Rám nézett végre újra a Balaton. Igyekeztem állni a tekintetét.