A második nap délutánjáig kellett várni. Az egóm addigra adta fel a magammal cipelt akarást. Leheveredtem a kevés szabadon hagyott patakparti fa egyikéhez, csak úgy pléd, egyéb alátét nélkül. A táskát a földre tettem, a fényképezőgépet az ölembe. Hátamat nekidöntöttem a kis fának. Néztem a patak túloldalán folyamatosan feltűnő és tovalebbenő embereket, az egyik udvarban felállított vurstli lassan forgó ringlispíljét, meg a szemközti domb erdeit. És szépen lassan minden a helyére került. A dallamfoszlányok a közeli ház előtt játszó hang drumos srác hangszeréből segítettek megérezni az elemelkedést, a pillanatokban rejlő múlhatatlanságot. Megengedtem magamnak, hogy ott legyek végre, és elcsendesítsem a balagyfélteke-túlsúlyos hétköznapok zakatolását. Talán ezért is tűnt az azt követő több, mint három nap néhány szempillantásnak csupán.

Sokan írtak már sokfélét a Völgyről annak eddigi harmincegy éve alatt, rendszeresen előkerül a „sose-lesz-már-olyan-mint-régen-volt” vádja-szomorúsága is. Nos, persze, hogy nem lesz. Miért is lenne? Én 2004-ben néztem meg először magamnak, az idei év előtt pedig utoljára 2016-ban látogattam ki. És még mindig nagyon bírom. Pedig különös volt hat év után visszaérkezni idén: mintha egy saját korábbi álmomban járnék. Egyszerre mélyen ismerős és szokatlanul idegen volt a Völgy ezernyi arca. Mégis, hiányosságaival, megbicsaklásaival együtt is végtelenül szerethető esemény. Olyan, amit, ha erre fogékony ember vagy, már hónapokkal előre várhatsz, a programfüzetet böngészve pedig izgatottan karikázgathatsz, satírozhatsz vagy éppen bosszankodhatsz, hogy megint legalább három különböző előadás/koncert üti egymást, ráadásul az egyik a szomszédos településen van, szóval bizony választanod kell. De a morgolódások után mindig eljön a legyintések ideje is, merthogy egyszer csak megérted, hogy nem ez az igazán fontos. Sokkal inkább a környezet, amire a Völgy kitalálói annak idején csodálatos érzékkel rábukkantak. A házak, az udvarok, az utak, a dombok, a domboldalak, a fák, a patak, a hidak, az emberek. És ha megengeded magadnak (ld. fent), ez a kissé tüneményszerű körforgás úgy is működik, ha nem veszel részt túl sok úgynevezett programon.

Faluból származom, városban élek. Talán ezért is vágyom ide vissza mindig. Mert a Völgy nagyon erőteljes és hihető illúziót ad: milyen lenne egy falu, amiben folyamatosan annyi értékes és igényes kulturális esemény van, mint egy jól szervezett (nagy)városban, körülvesz egy többnyire jóleső pezsgés, ugyanakkor nem kell elengedned a vidéki élettel együtt járó adottságokat, örömöket sem.

Merthogy a válasz, amit innen kapsz, azért mindig ugyanez: a lassulás, a csönd, az egymásra figyelés, a körülölelő természet, az egyszerűség jelenti az egyetlen, az igazi, a végső, enyhet adó Helyet.

Mindenkinek kellenek helyek. Valakinek talán elég egy hely is. A kedves válla, a kanapékuckó, a vízzel és habbal teli fürdőkád, a meditációs sarok, a közeli kávézó, egy Balatonra néző balkon. Bármi lehet hely, a lényeg, hogy neked fontos legyen. Nem is, nem ez a jó szó, inkább: ahol úgy érzed, hogy abban a pillanatban nem lennél sehol máshol. Ahol épp teljesnek érzed magad. Ahol a külső és a belső összesimul, egymásba rezeg. Ahol a lényed felfénylik. Még az is lehet, hogy ez a hely olykor más és más, napszaktól, évszaktól, körülményektől, lelkiállapottól függően. Én mégis úgy gondolom, hogy az igazi hely valamiképpen állandó. Egymásra ismertek. Odavonz, megtalálod. Közöd van hozzá. Nem is kell feltétlenül tudnod, értened, hogy miért.

Számomra ezek a helyek lényegesek. Eleve szeretek felfedezni, barangolni, rácsodálkozni, de a tágra nyílt szemek mélyén ott van a vágy a ráismerésre, az aha-élményre, a megérkezés semmihez sem fogható örömére. Sok kis örökkévalóság megélésére. Azt, hogy a hely a te (egyik) helyed, tulajdonképpen már akkor tudod, amikor belépsz/odaérsz. A racionális agy még persze érveket keres, ellenérveket sorakoztat, de a szíved már döntött, mert ő okosabb. Gasztronómiai példát hozva: klappol a vendéglő berendezése, szimpatikus a felszolgáló, éppen jól törik meg az ablakból beeső fény az asztalon lévő üvegpoháron, tetszik a kép a falon. És ennyi, el is dőlt, a többi már csak porhintés.

Ezek a helyek kicsit talán olyanok is, mint kincsek egy régi térképen. A térkép benned van, és nem is mindig olvasható könnyen. De mindenesetre rajtad múlik, hogy elindulsz-e rajta, és hogy hová jutsz el. Eltévedni is szabad. De ha kitartó vagy, biztosan sikerrel jársz, és az sem kérdés, hogy gazdagabb leszel.

Az elvontból a konkrétra térve pedig: ebben a rovatban ilyen helyekről lesz szó. Illetve nem mindig. Olykor csak a kutatás állhatatosságáról. Néha kudarcokról. És, remélhetőleg minél többször: a találás derűjéről.

Arra biztatlak, hogy az én példámon keresztül nézz szét te is magad körül, és bármilyen szempontból is értelmezd a hely lényegét, kívánom, hogy minél többször vagy minél inkább érkezz meg oda.