A zene: szentség. Régóta és nagyon mélyen hiszem ezt. Nagyjából azóta, mikor először hallgattam végig figyelmesen egy albumot, kábé tizennégy évesen. Aztán – persze – még jó néhányat. Tizenévesen a zenén keresztül megértettem valami alapvetőt az életről, ami szavakkal nehezen kifejezhető. Talán a teremtés mindent átható és mindenben ott gyökerező, tiszta energiáját, ami csak megnyilvánulni akar, semmi mást, épp ezért megkérdőjelezhetetlen. Kamaszkorom, ami sokaknak buta gyötrődésekkel teli, folyton hullámzó hangulatú, érzelmi válságokban gazdag életszakasz, számomra, most visszatekintve, eddigi életem talán egyik legkiegyensúlyozottabb időszaka volt (és kétségtelenül a legbölcsebb is, sokszor megdöbbenek ezen – ó, Belső Gyermek, taníts engem!). Azt gondolom, hogy ez nem kis részben a zenének, illetve a zenén keresztül megtapasztalt, világon túli világnak is köszönhető. 

Aztán persze kinyílt a láthatár, jöttek a felnövekvő-felnőtt ember „fontos” dolgai, és bár a mai napig elég nagy szerepet játszik a muzsika az életemben (az utóbbi pár évben kifejezetten), és amennyire időm engedi, továbbra is úgy játszok le dalokat, hogy minél jobban figyelni tudjak az általuk közölt valóságra, mégis… Mégis, mennyire más, amikor úgy hallgatok zenét, mint régen. Amikor rászánok egy bő félórát, választok egy albumot (nem YouTube-playlistet - bár kétségkívül az is vonzó -, hanem egy egységes gondolatvilágot képező dallamfolyamot), behunyom a szemem és hagyom, hadd vigyen, amerre akar. Egészen elképesztő, ahogyan megszűnik a gravitáció, és zárt szemhéjaim mögött kitárul egy ajtó egy univerzumba, ahol sem előtte nem jártam még, sem utána nem fogok többé. Ugyanott biztosan nem. A világ, ami ilyenkor életre kel, dallamról dallamra épül fel és bontja ki önmagát. Felemel, elringat, meglegyint, elsodor. Messzire visz, ámulatba ejt. Számomra valóban egyike az átélhető legnagyobb élményeknek. Hasonlít ahhoz, amikor elveszel egy jó könyvben, mégis kicsit más. Hiszen itt épp a láthatóság, a kép hiányzik, az éppen benned születik meg, lehunyt szemeid előtt. Azt gondolom, hogy ennek a típusú belemerülésnek nagyon sokan híján vagyunk. Környezetünk kényelmes, nem kis részben vizualitással varázsoló kütyüjei épp ettől fosztanak meg bennünket, kicsiket, nagyokat egyaránt. Attól, hogy belső világunkban is barangoljunk olykor és rácsodálkozzunk meglepő gazdagságára. Én épp mostanában kezdem – újra – megérteni, hogy egyre fontosabb kevesebbet tenni.

Nos, ezzel kísérletezik ez a rovat, a Végighallgatós. Hogy felvegyem újra a fejhallgatót, és megnézzem, mi van az ajtó mögött.