Fotó: Jakkel Rudolf

Egy pillanat volt az egész. Összejött a család, nagy nehezen, egy vacsorára. Mindig emlegették azt a helyet, a főtér közelében ("emlékszel még, tizenöt éve, milyen jókat ettünk ott?"), aztán megint évek teltek el, már rég nem volt meg a hely, a család is fogyatkozott, a gyerekek elköltöztek, ritkultak az együtt töltött alkalmak. Végül egy nyári estén valahogy mégis megtörtént, a hiány mértéke egyszer csak lerombolta az egymás közé és saját maguk köré emelt falakat. Az este jól sikerült. Kicsi feszengés, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, közhelyek, kissé kínos, viccnek szánt megjegyzések, ezekkel indult. De aztán valahogy mindenki feloldódott. A jelen bajairól keveset beszéltek. De jobbára a múlt gondjairól se sokat. Előjöttek viszont gyerekkori emlékek, régi nyaralások, mindennapi, akkor bosszantó, mára jól mesélhető életepizódok. Történetek, amik összekötötték őket. Szinte kapaszkodtak ezekbe a láthatatlan szálakba, még ha nem is tudtak róla. Féltek a magánytól, a csöndtől, és attól, hogy a megannyi fontos tennivaló közepette a háttérben gyorsan elsiklik az élet. Aztán indulni kellett, a maradékot kérték elcsomagolni, picit megálltak még az egyik épület előtt, nem akaródzott elköszönni.

És a fiú akkor hátrafordult. Összenézett a törődött férfivel, aki nem messze tőlük egy tolókocsiban ült, a kocsi előtt egy szinte üres műanyag dobozkával. És egyszeriben nagybátyja jutott eszébe, akit néhány évvel azelőtt látott utoljára. Ő volt a családnak az a tagja, akihez valamiért a legjobban kötődött. Kedvelte féktelenségét, jóságát, túláradó vidámságát, magától értetődő őszinteségét. Gyermekszemével tudta, hogy nincs benne semmi, a felnőttekre oly jellemző önáltatás, megjátszás. De azt is látta, hogy mély fájdalmat hordoz magában, bár okát nem ismerte, tőle sosem kérdezte. Ha észrevette, hogy igazi arcát eltakarta a göröngyös bánat, csak szó nélkül átölelte. Szüleit ugyan próbálta faggatni néha, de választ nem kapott, helyette inkább rászóltak, hogy ne lófráljon annyit a nagybátyjával, aki amúgy is szálka volt a szemükben.

Egy nap aztán a férfi eltűnt. Soha nem látta többet. Akkoriban tapintani lehetett otthon a feszültséget, a ház mély csöndbe burkolózott, valami megfoghatatlan ködfátyol ereszkedett a körülötte lévő felnőttekre, ami csak lassan vált semmivé. Később azt mondták neki, hogy hírt kaptak tőle, nagybátyja egy távoli országba ment, hogy valóra váltsa régi álmát, még ha ezt elég váratlanul is tette. Nem tudta, hogy elhiggye-e ezt a magyarázatot, de nem merte nem elhinni. Az pedig, hogy a férfi hirtelen döntéseket hoz, nem volt tőle szokatlan dolog. De az fájt neki, hogy ezzel őt is magára hagyta. Hogy neki ő ezek szerint nem volt elég fontos. Sokáig várta, hogy kap tőle valamit, egy jelet, egy levelet, rejtett üzenetet, de ez nem következett be. Négy év telt el, benne is halványultak az emlékek, de dacosabb kamasznapjaihoz minden bizonnyal hozzátett ez a történés is. Már kezdte elfelejteni, de a tolókocsis férfi tekintete - még ha a bácsi jó tizenöt évvel idősebb is volt nagybátyjánál - visszaidézte benne mindezt, és ott, akkor egyszeriben összeszorult a szíve. Nehéz, meghatározhatatlan szomorúság telepedett rá.

Később pedig, immár felnőtt fejjel, ha olykor viszontlátta ezt a tekintetet, valamelyik városban, utcán, téren, egy padkán, padon vagy buszmegállóban, megesett, hogy bármennyire is sietett egyébként, megállt néhány percre, leült a tekintet gazdája mellé. És megtörte a csöndet.