Áron számára ez is olyan napnak indult, mint a többi. A majdnem tizennyolc évesek léha, céltalan életét élte, vállára még épp csak elkezdett nehezedni a felelősség súlya. Későn kelt, a szobájából délutánig elő se bújt, anyjával kicsit összeveszett, aztán rögtön el is indult le a térre pár haverjával találkozni. Anyjának legalábbis ezt vetette oda elmenőben. Mióta tavaly kimondták a válást, Áron zárkózottabb lett. És hanyagabb is, kevésbé figyelt a dolgaira. Anyjával eleve ritkán találkoztak, mert ápolóként sokat éjszakázott, nappal meg aludt, ahogy tudott, vagy épp olyan fáradt volt, hogy Áronnak sem volt kedve a saját nyűgeivel zaklatni őt. Például, hogy a félévben már a sokadik röpdogán kapott egyest, örül, ha eljut valahogy az érettségiig, és egyébként is biztos, hogy nem fogja megpróbálni az egyetemet, lehet, hogy inkább kimegy külföldre dolgozni. Volt egy-két gimis osztálytársa, akik neki akartak indulni, őt is hívták. Egyre többet gondolkodott rajta, nem is a pénzkereset meg a meló miatt, hanem hogy addig se legyen itthon. Talán egy-két valódi barátját sajnálta volna, de ebben a világban már nincsenek igazi távolságok, tudta. Barátnője meg úgysincs, a lány, akivel nemrég pár hétig járt, megcsalta, úgyhogy gyorsan ejtette is.

A téren nem voltak sokan. Pár fiatal anyuka nyomkodta a telefonját a babakocsi tologatása közben, néhány idősebb férfi beszélgetett egy pad körül, egy negyvenes nő rótta a napi kilométereit futódresszben, meg arrébb egy srác meditált egy fa alatt. A kedvenc helye, egy félreeső zug felé tartott. Platánfa állt egy régi vízügyi épület mellett, körülötte sűrűbbre nőttek a bokrok, és volt egy pad is, amihez legalább harmincéve nem nyúlt senki. Ide szeretett elhúzódni.

Ahogy lépdelt előre, a flasztert figyelte. A park másik részén már térkőre cserélték az aszfaltjárdát, de ide még nem jutott, biztos elfogyott a pénz. Közben kerülgette a tócsákat – nemrég esett, most is borult volt még az ég –, és azon morfondírozott, hogy belecsattanjon-e valamelyikbe két lábbal előre. A ruháján valószínűleg nem segített volna, mégis egyre erősödő vágyat érzett, hogy megtegye. Hétköznapi lázadás – ha máshogy nem, hát így. Azért körbesandított, más épp nem járt ezen a környéken, így gyorsan döntött. A következő épp jó lesz. Kicsit nekifutott, és elrugaszkodott. A levegőben aztán olyasmit látott, amitől visszahőkölt, és az utolsó pillanatban megváltoztatta a mozgását, hogy a tócsa mellé érjen célba.

Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki integetett neki. A tócsából. Teljes képtelenségnek tűnt, de a józan eszét némi tétovázás után legyőzte a kíváncsisága. Óvatosan újra az esővíz fölé hajolt. Az, akinek az árnyékának kellett volna lennie, hevesen gesztikulálni kezdett. Látta, de nem akart hinni a szemének. Az aszfalt sötét volt, az ég pedig borult, így a tócsalény arcvonásait nem tudta kivenni, de alakra abszolút ő volt az, Áron.

Nekidőlt egy közeli fának, hogy kifújja magát. Azt már megfigyelte, hogy az ismerősei többségénél élénkebb a képzelete, de ez most neki is sok volt. Bekattant volna? Vett néhány nagy levegőt, és lassan kifújta, hogy szívdobogása is csituljon kissé. Kicsit még várt, de aztán újra erőt vett magán, és a tócsához lépett.

A tócsalény a változatosság kedvéért most kicsúfolta: két kezét a fejéhez tette, és hevesen megmozgatta ujjait. Lehet, hogy még a nyelvét is kinyújtotta – már ha volt neki –, de ez nem látszott. Áron csak bámulta a látomást. Majd önkéntelen reakcióként felemelte a középső ujját. A lény egy pillanatra mozdulatlan maradt, majd láthatóan elkezdett nevetni, bár hang nem hallatszott. Viszont olyan mozdulatot tett, mint aki nagyon jól érzi magát: hátravetette a fejét, és egész testében rázkódott, majd a térdét csapkodta. Ezen váratlanul Áron is elkezdett nevetni. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan körbefutotta a tócsát. A lény kissé meglepődött, és lemaradt. Mikor megálltak, egy pillanatig farkasszemet néztek. Áron kilengett balra és jobbra is, majd csakazértis az ellenkező irányba futott vissza. A tócsában lévő másik nem követte, hanem szemberohant vele. Ha nem a tócsán belül és kívül vannak, össze is ütközhettek volna. Jót röhögtek ezen is, aztán a tócsa-Áron felemelte a mutatóujját, hogy támadt egy ötlete, és hirtelen átfordult kézenállásba. Így most az igazi Áron szemszögéből úgy tűnt, mintha az égben lenne a lába, és keze érintené a flasztert. Letette hát ő is a két tenyerét a tócsa szélére. Aztán megtapsolta a mutatványt, míg a másik hajlongott.

Bohóckodtak még egy darabig önfeledten. Érdekes módon senki nem zavarta meg kettejük játékát. Aztán egy idő után Áron leült a tócsa mellé, és már csak nézte a másikat. Jó volt nem szólni egy szót sem, jó volt csak üldögélni ott csendben.

Csak sötétedés felé indult haza, amikor már a tócsában nem lehetett kivenni a másik alakját. Akkor lassan szedelőzködni kezdett, és elindult. Útközben egy-egy tócsa tükrét még megvilágította valamelyik utcai lámpa fénye. Olyankor egy pillanatra megállt. Ahogy előrehajolt, ott is volt a másik-Áron: egy felfelé néző hüvelykujjat mutatott. Néha kettőt. Olykor meg csípőre tett kézzel várta.

Édesanyja sosem értette később, hogy miért szomorkásabb Áron, ha szép időt jósolnak, és miért derül fel az arca, ha hallja, hogy kopog az eső a hatodik emeleti ablakon. De nem firtatta, mert érezte, hogy valami megváltozott a fiában – vagy talán jobban hasonlított ahhoz, amilyen régen volt? –, és ez titkos, hálás örömmel töltötte el.