Nagyon kedvelem az asszociációkat, a crossover dolgokat. Ezért mostantól a tervek szerint minden cikkhez ajánlok majd egy-két dalt is, amit hallgathatsz az olvasás közben, és ami számomra hasonlóképpen kommunikál, mint a szöveg, csak épp hangok útján. Annak érdekében, hogy ne zavarjam össze a fészbuk algoritmusait, a bejegyzés végén fogod megtalálni a linkeket. 

Most, amikor ezeket a sorokat írom, egy debreceni kávézó-reggeliző (és olykor vacsorázó) csapata épp elmosogatja a távozó vendégek utáni edényeket, összetolja a székeket, átfordítja az ajtón a "nyitva" táblácskát, és lekapcsolja a villanyt. Egy szombat délutáni rutinfolyamat része lehetne mindez, ami után a következő hétfő reggelen kezdődik minden ugyanúgy, ahogy eddig. De ez esetben nem fog: a Wellington Coffee&Pie története a mai napon véget ért.

És ez nekem most fáj. Tudom, persze, "csak" egy hely, az élet megy tovább, és léteznek ennél nagyobb problémák is a hétköznapokban. Mégis: vannak helyek, amelyek fontosabbak másoknál. Végül is épp erről szól ez a rovat is, még ha a "hely" fogalmát sokszor tágabban is értelmezem benne. (Tervezgettem korábban, hogy írok majd a Wellingtonról is itt, most ezt is bánom, hogy végül elmaradt.)

Ma is tisztán emlékszem, amikor négy évvel ezelőtt, egy friss, hűvös, őszi szombat délelőttön, pár héttel a nyitás után, a Piac utca - Gambrinus köz mindig baromi lassan váltó zebrájánál várakozva nézegettem az épületeket, és egyszer csak feltűnt a jellegzetes stilizált oroszlánfejes cégtábla meg a felirat. Alig akartam hinni a szememnek. Aztán amikor lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón - eleven bennem az érzés -, mintha konkrétan egy dimenziókapun estem volna át egy párhuzamos világba. Belsőépítészetileg az egyik legszebb vendéglátóhely volt, ahol valaha jártam: igényes, ízléses megoldások, bútorok, anyagok, színhasználat. A falon pedig különleges festmények: emberi portrék - (kiwi?) madarakról. Volt az egészben valami jópofa csavar, stílus és fanyar humor. Később megtudtam, hogy a Wellington név az új-zélandi fővárosról kapta a nevét, ahol a tulajdonos maga is töltött korábban néhány évet. Mindez a gasztronómiai vonalon is képviseltette magát, az egyedi töltött piték receptje és a borok egy része is erről a vidékről származott. De ez a pár infó inkább csak érdekesség, a lényeg, hogy milyen a kávé, milyenek az ételek, és milyen a hangulat, van-e kedved visszatérni. Nekem volt. Pedig az évek alatt még bőven lett volna mit kipróbálni, bár például a hétköznapi ebédmenü megkóstolására sajnos esélyem sem volt. Imádtam, hogy a hely mérete ellenére tulajdonképpen minden asztalnál másként tárul fel előttem a tér, az egyik kedvenc hangulatom az esti fényben játszó Piac utcát bámuló volt a nagy félköríves ablak előtti bárszéken ülve. Egyik péntek délután a tulajdonos és egy, a különböző kávék felfedezésében épp igen aktív ismerősöm szenvedélyes és információgazdag beszélgetésébe csöppentem, amiből húsz perc alatt többet tanultam a kávé világáról, mint előtte bármilyen könyvből. Nagyon kedveltem a személyzetet alkotó lányok, fiúk derűjét, harmóniáját is. Ja, és egy decemberi estén itt ittam életem eddigi legfinomabb forró csokiját. És akkor a pekándiós pitéről még nem is beszéltem.

Persze voltak időszakok, amikor ritkábban bukkantam fel, például épp mostanában. Magam is - akinek a napjához egyébként nem létszükséglet a kávé, inkább az íze és az illata, no meg a forró csészéből kortyolgatással együtt járó komplex hangulat vonz benne - beszereztem egy jobb minőségű otthoni készüléket, és elkezdtem a különféle kávészemekkel kísérletezni, bár csak bizonyos keretek között. (Például kipróbáltam a Wellington saját pörkölésű, egyedi ízvilágú egyik kávéját is.) De annak ellenére, hogy nem voltam minden héten visszajáró vendég, jó volt arra gondolni, hogy van egy kávézó Debrecenben, ahová bármikor bemehetek, ami az "enyém", ahol mindig egy olyan nyilvános és titkos világot találok, ami egyben a lényem egy részének egyfajta fizikai kivetülése is, vagy legalábbis nagyon jól rezonál vele. Ha máshonnan érkeztek régi vagy újdonsült ismerősök, mindig büszkén ajánlottam a helyet, hogy térjenek be, mert bár például Budapesten se szeri, se száma ma már a specialty kávézóknak, az összkép alapján ott is simán a legjobbak között szerepelt volna. Jó volt tudni, hogy valahol, közel hozzám ott van egy lehetőség, ami mindig nyitva áll számomra.

És ennek a mai nappal vége. Hiába az ország második legnagyobb városának főutcáján, a Csonkatemplomtól pár méterre volt a hely, a gazdaságos működéshez nem volt elég a visszajáró és a helyet szerető közönség létszáma. Pedig nagyon kellenének Debrecennek (és egyébként minden településnek) az ilyen helyek, amelyek egyediségét, a bennük rejlő spiritusz lángját, az általuk életre hívott teret idelátogatóként magaddal viheted, ittlakóként pedig enyhít a város eredendő, mélyről fakadó zártságán. Túl sok olyan hely szűnt meg mostanában, amelyek üdesége jót tett a mindennapoknak.

Szóval: köszi mindent, Wellington Coffee & Pie, jó, hogy vendégként kicsit én is a része lehettem a történetednek!

Legközelebb majd hozok pár olyan szimpatikus helyet is, amelyek mostanában nyitottak, hátha ezzel is eljut néhány potenciális látogatóhoz a hírük, ezzel is segítve a fennmaradásukat. De ma még azért szomorú vagyok.

Úgy alakult, hogy az első balatoni gasztrokalandnak a szezon előtt lehettünk szemtanúi, ez a mostani folytatás pedig már a szezon utánra csúszott. De ha másra nem, arra mindenképp alkalmas lehet, hogy visszagondoljunk erre a szokatlanul rövid nyárra, vagy tegyünk egy próbát a tó környékén a közeljövőben a "365 napos Balaton" szlogen jegyében!

Legutóbbi túránkon Csopakig jutottunk, de a kerekezés természetesen itt nem ért véget. Most feltekerünk Balatonfüred széléig (valójában ez még Balatonarács), közben elhaladunk az Öböl Piknik nevű étterem mellett, ami helyett - talán igazságtalanul - én továbbra is az egykori Guruljon az Élet! keleties békeszigetét látom, ahol pár éve még egy örök élményt jelentő napfelkeltét is átéltem. No, de változnak az idők! Lendületes suhanással érkezünk le a balatonfüredi part menti sétányra a Kisfaludy Strand mellé, ahol az elmúlt években gombamód emelkedtek ki a földből az új épületek. Amikben persze helyet kaptak kulináris élményt nyújtó üzletek is.

A gasztroforradalom kezdete óta hitetlenkedve figyelem, hogy mikor fogynak el gazdag szókincsű nyelvünkből azok az egyszavas lelemények, amik az újdonság és a lezserség sajátos kombóját hivatottak megjeleníteni, hogy megragadják a potenciális vendégkör figyelmét (lásd: Stelázsi, Spájz, Paletta, Pajta, Morzsa, Esetleg, Rutin, Fázis, Eleven, Rengeteg, Hoppá, stb.). A füredi újhullámos kávézó és reggeliző a Pazar nevet kapta fentiek szellemében. És a megoldás működik, szinte tele a hely, kicsit bánt is a zsúfoltság, úgyhogy elvitelre kérem az amúgy remek kávémat és hasonlóan ízletes kovászos szendvicsemet. Találok egy kissé rejtett partszakaszt, ahol csak páran sétálgatnak, és a friss szélben, a tóba mélyen benyúló tihanyi félszigetet kémlelve fogyasztom el kitűnő zsákmányomat. Kicsit nehezemre is esik továbbállni, de vannak még feladatok.

Mielőtt megijednél, kedves olvasóm, hogy a most következőkben felsorolt helyek meglátogatása ugyanazon alkalommal történt volna, megnyugtatlak, hogy: nem. Akkor valószínűleg már nem írnék erről, mert ennyi kalóriát, amiről itt szó lesz, a szervezetem talán egyszerre el se bírna. Kíváncsi is leszek, hogy a következő sorok nem olvadnak-e össze majd egyetlen hatalmas masszává, aztán meg mindenki törölgetheti a képernyőjét.

No de, vegyük szép sorjában. Füredben az a jó, hogy szinte csak klasszikus helyek vannak, ahová betérhet az ember, hiszen maga a város is a tradíció jóleső maradandóságát hordozza magában, ahol a megújulás is mintha a hagyomány részét képezné. Aki ezek után bír még követni, az nem sokkal a kikötő után balra fordul velem, és lefékez a füredi vendéglátás állócsillaga, a Karolina Kávéház és Koktélbár előtt. Békebeli kávéházi hangulat fogad itt napközben, ami olykor élőzenés nyárestévé avanzsál. De amiről beszélni akarok, azok a sütemények! A szívemet (nyilván a gyomromon át) egy pár esztendeje itt elfogyasztott tökéletes, házias méteres torta (a.k.a. őzgerinc) rabolta el mindörökre. És bár azt az élményt egyik azóta tett látogatásom sem tudta megismételni, ha csak tehetem, mindig megállok a Karolinában és élveteg tekintettel fürkészem végig az ínycsiklandó sütispultot (és persze választok is onnan valamit...).

Karolinás méteres torta, itt most épp vaníliás krémmel

Miközben túránk következő cukrászdája felé igyekszünk, felfelé a dombon, a várost átszelő 71-es főút irányába, muszáj egy pillanatra megállni a mára már kultikussá vált Hatlépcsős előtt. (Mert bejutni úgyse fogunk egykönnyen - jegyezhetném meg kicsit epésen, bár ez a határozószó nem a hely specialitását jelentő fenséges velős pirítós élettani hatását próbálja megragadni, sokkal inkább az utóbbi három-négy évben számomra már kissé hisztérikusnak tűnő lelkesedést a turistatömegek részéről.) Haladunk is gyorsan tovább, abban reménykedve, hogy legalább néhány kalóriát sikerül ledolgoznunk, mire... De nem! Ó, jaj, már itt is vagyunk a másik békebeli füredi cukrászda Zsigmond utcai kirendeltségén, A kis Bergmannban, ahol kint árnyas fák alatt, bent igényes, szép fabútorok között fogyaszthatjuk el bármelyik egészen kiváló süteményt. Egyszerűen nem lehet rosszul dönteni.

Emberbaráti cselekedet lenne részemről, ha ennyi habzsolás után picit magára hagynálak téged, kedves olvasó, hadd pihend ki magad, és egy mentás limonádé kortyolgatását ajánlva köszönnék most el egy időre, de ennél sajnos kegyetlenebb vagyok. Már csak azért is, mert most egy komolyabb erőpróba vár ránk: egészen magasra, majdnem az Arácsi útig, Füred tényleges hétköznapi városközpontjáig fogunk felzihálni. De ígérem, megéri a fáradságot a kitérő! Egyrészt meglepően üde és életteli Fürednek ez a része is, másrészt itt található a Péklány Kézműves Pékség, amit már évek óta szerettem volna meglátogatni, de idén sikerült először. Persze ajánlatos a napi nyitás utáni első két órában érkezni, hogy ne kapkodják szanaszét a törzsvevők és kíváncsi turisták a kínálatot. Én még épp időben érkezem, így széles vigyorral az arcomon távozom. De nem csak a beszerzett elemózsia okán, hanem azért is, mert olyan ez a hely, mint egy aprócska örömsziget a magyar néplélek bús, gondterhelt tengerén. Nem akarok róla idealizált képet festeni, az első (és később a második) benyomásom mégis ez: az itt dolgozó emberek még mindig szeretik azt, amibe annak idején belevágtak, és szeretik a vevőiket is. Nekem meg nincs kedvem kilépni a boltból, legszívesebben odaköltöznék.

Az egyik gyönyörűség a Péklány termékei közül

Talán már rájöttél, kedves olvasó: ebben a cikkben már nem hagyjuk el Balatonfüredet. A kétkerekűt most kicsit szögre akasztjuk (csak nehogy defekt legyen a vége, jájj!), és majd innen folytatjuk tovább egy másik alkalommal. Legyen velünk a meglepetés ereje!

U.i.: eredetileg a cikket egyik kedvenc cukrászdámmal akartam zárni a déli parton, de szerintem mindenkinek jobb lesz most, ha hagyok némi időt a glikolízisre.

TÁ-DÁÁÁM! Ezennel elindul a Kultmutató régóta tervezett gasztrorovata, az Étöröm, méghozzá spontán módon egy kerékpártúrára felfűzött ízkalanddal. Aki egy ideje figyelemmel kíséri a blogot, annak talán már nem meglepetés, hogy soha meg nem szűnő élményforrást jelent számomra a Balaton környéke. Minden évben alig várom, hogy a jobb idő beköszöntével nyeregbe pattanjak, és a part mentén valamelyik irányban elindulva szépen hozzálassuljak ahhoz a vidékhez. Bár idén május elején kissé sokkoló volt, hogy hozzám hasonlóan ezrek gondolták ezt ugyanígy, és szinte aki élt és mozgott, ott nyüzsgött a tó körül, de az első egy-két óra után már ez sem zavart. Persze az igazi fűszert az jelenti ezekben a bringás utakban, ha időnként meg lehet ünnepelni a "sportteljesítményt", és izgalmas felfedezéseket lehet tenni az ízlelőbimbók nagyobb dicsőségére is. Hiába nem a Kanári-szigetek, csak épp Balatonakarattya, így is ott van a végtelenség, a pillanat, a kaland öröme ezekben az élményekben, talán ezért is megunhatatlanok.

A tervezett balatoni gasztrotúra-sorozat első részében Balatonkenese és Csopak között térek be már rég megismert és megkedvelt vagy épp számomra is titkokat rejtő helyekre, hogy megfürösszem magam a tó körüli vendéglátás üde cseppjeiben.

Balatonkenesén több figyelemre méltó vendéglátóhely is várja azokat, akik hajlandók kissé elszakadni a vízparttól, és a falu központja felé venni az irányt. (Persze a strand környékén is van és volt is szimpatikus hely, de azokról majd egy másik alkalommal ejtek szót.) Egyik személyes kedvencem a Pörc - Bisztró és Delikát, ami egy kulináris műhely, pár évvel ezelőtti ittjártam óta egyik legkedvesebb éttermi emlékemként tartom számon. Bár azóta nyilván változott az étlap és úgy tudom, hogy a séf is, idén még mindenképp újra teszek vele egy próbát (és persze akkor írok is majd róla). De ha épp csak erre jársz, és nem vágnál bele izgisebb falatozásokba, elég, ha csak az utcafronti üzletben a hentespult környékén szétnézel, és garantáltan nem fogsz üres kézzel (és hassal) távozni. Hogy másba most ne kezdjek bele: az a bizonyos névadó, szaftos-ropogós pörc! Te atyaisten!

(>>> https://www.facebook.com/porcbisztroesdelikat/?locale=hu_HU)

Kenesén azért még van egy hely, ahol akkor is megállok, ha előtte megfogadtam, hogy márpedig most az egyszer tényleg kihagyom. Szó Gellért cukrász és Szó Dániel pék családi üzlete (pékség, kávézó, sütiző, de van menü is), a Szó ami Szó, egyfajta zarándokhellyé vált sokak számára. A Szó testvérek eredetileg Salgótarjánból származnak (pár éve még az ottani eredeti cukrászdába is volt szerencsém betoppanni), de egyszer csak úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a Balaton környékével is. És milyen jól tették! Remekbe szabott péksütik, finom kávé és ínycsiklandó desszertek várnak minden alkalommal, ha arra járok. No meg a mindig kedves kiszolgálás! Ez alkalommal - mivel délfelé bukkantam fel - kisebb volt a választék, de azért némi gouda sajtos pogácsa és egy kakaós csiga így is befigyelt. Túrakezdésnek pont elég volt, és persze szokásosan mennyei. A kakaós csiga - persze ha a házit nem számítjuk - az egyik legjobb, amit valaha ettem.

Kenesei béke

Mennyei trancsír

(>>> https://www.facebook.com/kezmuvescukraszdabalatonkenese/)

Még három infómorzsa így a végére: nem tudom, hogy megvan-e, de Szó Gellért alkotása kétszer is elnyerte az Ország Tortája címet: 2015-ben a Pannonhalmi sárgabarack pálinkás karamelltortájával, 2016-ban pedig az Őrség zöld aranyával. Utóbbi szerintem talán a legjobb országtorta evör.

Aki pont nem jár Kenesén, de Almádiban meg igen, annak jó hír, hogy nem kell nélkülöznie ezeket az ízeket, ha épp vágyna rájuk, mert ott is lett a központban egy pici faháznyi lerakatuk.

Aki pedig a Szó ami Szó pár évvel ezelőtti indulásáról, filozófiájáról szeretne picit többet hallani, az megteheti itt: https://www.youtube.com/watch?v=XP-xmqZzfd0&t=51s

No, de haladjunk is tovább, mert lassan elfogynak a karakterek, és még alig tekertünk pár száz métert.

Ez alkalommal Balatonfűzfőn és Balatonalmádin is csak átsuhanok, élvezve a párás levegő zamatát és a tó ezernyi árnyalatát, és Alsóörsön lesz a következő megállóm. Most először döntök úgy, hogy szétnézek kicsit a falu fentebb elérhető központjában is. Kíváncsiságom megtermi a maga gyümölcsét. Egyrészt gyönyörű, rendezett, virágos, tiszta falubelső köszönt a némi kaptatóért cserébe, másrészt egy kései ebédhez is hozzájutok. Választásom most nem a Carpaccio olasz étteremre esik, bár az a hely is régóta rajta van a bakancslistámon. Helyette egy burgerezőt választok. A Bitang Burger szimpatikus, szerethető hely, saját smokerben készülnek a különféle húsok. Imádják a pulled porkot, de az angus marhából készült húspogácsájuk is ott van a szeren. Én a hely nevét viselő burgert választom menüben, édesburgonyával, az ahhoz ajánlott szarvasgombás majonézzel. Hozzá kézműves sör dukál. Kutyabarát hely, és egyébként érdemes foglalni, mert ottjártamkor is folyamatosan jöttek az újabb vendégek. A burger teljesen rendben van, hozza, amit kell, a mennyiségről pedig annyit, hogy aznap már csak egy  szelet sütit tudok betolni pár órával később.

Baráti adag

(>>> https://bitangburger.hu/  - érdemes elolvasni a Rólunk menüpontot is, érezni benne a szívet-lelket, amit ottjártamkor is tapasztaltam.)

Mostani cikkünk utolsó állomása Csopak. Ajánlhatnám itt a Buborék Csopak nevű helyet is, ami egyszerre reggeliző, pékség (vagy együtt: pékbisztró), szálláshely és kerékpárbolt/szerviz is, és egy használaton kívüli élelmiszerüzletből pofozták ki (nem kicsit) egy modern provanszi(?) hangulatú létesítménnyé. Tényleg nem tudok rá rosszat mondani, mert amikor korábban jártam ott, minden nagyon okés volt. Nekem egyedül a hangulatával akadt némi problémám, mondjuk úgy, hogy nehezen tudtam kapcsolódni az aktuális vendégkörhöz. Én az egyszerűbb, közvetlenebb helyeket jobban bírom. Mint amilyen például a Csopajó nevű bájos kis bicajos megálló. Egyike azoknak a bringakörút által életre hívott kreatív, házias vendéglátóhelyeknek, amit a minél egyszerűbb (de jópofa) megvalósítás, a kötetlenség és a chillezés máshoz nem hasonlítható hangulata jellemez. Többször tekertem már el mellette fájó szívvel, mert nem fért bele már a stop, de most végre megpihentem kicsit a gyümölcsfák árnyékába kihelyezett festett raklapbútoroknál. Van limonádé, kávé, alkoholos italok és egyszerű sós, édes sütemények. A sütiket a mama süti frissen (épp rálátni a másik pöttöm faházra várakozás közben), a kínálatban kissé meglepő módon felbukkanó dél-amerikai sós falatkák eredete pedig szintén családban marad: a receptet a Csopajó pultban lévő tulajának felesége hozta magával szülőhazájából, Brazíliából.

(>>> https://www.facebook.com/Csopajo/)

Remélem, hogy jóllaktatok vagy megéheztetek az úton!

Legközelebb innen folytatjuk kalandozásunkat!

(Fotók: saját)

Nyakunkon a soron következő immerzív élmény. A helyszín és a szervező ugyanaz, mint a Van Gogh- és a Monet-kiállítás esetében, de most éppen Gustave Klimt van terítéken, illetve a falakon. A BOK-csarnokban elérhető vizuális program május 19-től várja a nagyérdeműt.

Infó: https://klimtkiallitas.hu

A korábbi budapesti Hold utcai piac helyén pár éve megnyitott Light Art Museum (LAM) nagyjából félévente-évente frissíti izgalmas kiállítását. A mostani, június 29-ig látogatható tematika a „Phantom Vision – Az érzékelés mélyáramlatai” elnevezést kapta, és az emberi érzékelés fényt nélkülöző rejtett rétegeit veszi górcső alá. Ugye, milyen különösen hangzik? Nos, épp ezért kell időben elcsípni ezt a mostani alkalmat is. Kétszer volt eddig szerencsém látni a LAM aktuális kiállítását, és bár sosem tetszett minden eleme, de mindig tudtam magammal hozni valami olyan élményt, amit máshol nem tapasztalhattam volna meg. Ja, és azt mondtam már, hogy ez is egy IMMERZÍV kiállítás? Na ugye.

A fantasztikus nevű honlap: https://hun.lam.xyz/

A Szépművészeti Múzeum legfrissebb időszaki kiállítása a késő középkori magyarországi művészet egyik legjelentősebb alkotóját, MS Mestert és korát állítja reflektorfénybe. Amellett, hogy a már megszokott igényes és értő módon kontextusba is helyezi a rejtélyes művész alkotásait, nyomozásra is hívja a nézőket, mert a tárlat utolsó részében az MS Mesterrel kapcsolatos legújabb kutatások eredményeit is bemutatják. A kiállítás április 8. és július 20. között látogatható.

Jegyek: https://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/ms-mester-es-kora/

Mutatok még pár kiállítást, jó? Szeretem a kiállításokat.

Az élet művészete - Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914) címmel a Magyar Nemzeti Galériában 2025. április 4. és október 5. várja a közönséget egy izgalmas gyűjtemény, amely nagyjából 120 alkotáson keresztül a magyar plakátművészet első aranykorát mutatja be. Olyan művészek alkotásai is szerepelnek közöttük, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János vagy Ferenczy Károly, és a nemzetközi kitekintés sem marad el.

Klikk: https://mng.hu/kiallitasok/az-elet-muveszete-szecesszios-plakatmuveszet-es-targykultura-magyarorszagon-1895-1914/

Ha már idáig eljöttünk, menjünk kicsit még visszább. „Magyarország színezve. Rejtőzködő fényképek 1862-ből” címmel 2025. szeptember 15-ig mehetünk vissza az időben a Néprajzi Múzeumban, amely egy nemrég felfedezett, ezért ilyen formában még sosem látott anyagot mutat be: az 1862-es londoni világkiállításon az akkori Magyarország tájegységeinek népviseletéről szóló fényképsorozatot, 36 település lakóin keresztül. A szabadságharc és a Bach-korszak után, de még a kiegyezés előtt vagyunk időben, izgalmas és sokszínű érában készültek tehát ezek a képek, ráadásul a fotográfia mint művészeti ág is épp csak megkezdte a szárnyai bontogatását a nagyközönség körében.

Katt: https://neprajz.hu/kiallitasok/idoszaki/2025/magyarorszag-szinezve.-rejtozkodo-fenykepek-1862-bol.html

De ha már úgyis a Néprajzi Múzeumban járunk, ne menjünk még tovább. Bár a kiállítás lassan a végéhez közeledik, augusztus 31-ig azért még bőven megtekinthető a SZÉKELYEK – Örökség-mintázatok címet viselő gyűjtemény, amely a Székelyföld különböző településein megőrzött tárgyakat egyetlen közös kiállításban mutatja be. Magam sem tudnék jobb ajánlót írni a kérdéseknél, amiket a múzeum a honlapján feltesz: „Kik is igazából a székelyek? Mit tudunk Székelyföldről? Milyen elképzeléseink, hiedelmeink vannak a székelyekről? Mi ebből a valóság? Hogyan látják a Székelyföldön élők magukat?” Én biztosan teszek rá egy kísérletet, hogy válaszokat kapjak.

Infó: https://www.neprajz.hu/kiallitasok/idoszaki/2024/szekelyek.html

Jelen cikkünk utolsó kiállításajánlójában összekötjük a népművészetet a kortárs hatásokkal. A Folk Fashion – Divat a folklór elnevezésű kiállítás ugyanis a magyar folklór tradícióit és a divatra gyakorolt hatását vizsgálja közel másfélszáz izgalmas ruhadarabon, kiegészítőn, egyéb tárgyon keresztül. A Hagyományok Házában berendezett tárlat október 30-ig tekinthető meg.

>>> https://hagyomanyokhaza.hu/hu/program/folk-fashion-divat-folklor

A tartalmas fővárosi kaland után érkezzünk meg végre Debrecenbe is, ahonnan ez alkalommal két ajánlót hoztam.

Minden színházat kedvelő szinte kötelező nyári programja a Nagyerdei Szabadtéri Színpad rendezvénysorozata, amelynek keretében a megadott estéken évszázados fák között élvezhetjük a könnyedebb műfajokból kikerülő teátrumi előadásokat az ország minden tájáról. Megéri előregondolkodni, mert a jegyek gyorsan fogynak (bár a jegyárakra szintén érdemes felkészülni).

Függöny fel: https://csokonaiszinhaz.hu/eloadasok/mufaj/nagyerdei-szabadteri-szinpad/

Amióta a Roncs Bár bezárta kapuit, az addig rendszeresen ott felbukkanó Játszóház Projekt alkalmai is új helyszínekre költöztek. Mostanában a Deutsches Kulturforum, a Malter, a Sheldon’s és a Nagyerdei Víztorony négyese szolgálja a játékos kedvű résztvevők és a társasjátékozni vágyók részére minden lényeges információt átnyújtó szervezők estéinek felhőtlen szórakozását. Javasolt figyelni a honlapjukat, illetve fb-oldalukat, hogyha az aktuális programjuk után érdeklődsz, mert játszani jó – illetve mit jó, olyan, mint a levegővétel!

>>> https://www.jatszohazprojekt.hu/debrecen

https://www.facebook.com/jatszohazdebrecen/past_hosted_events

(Na jó, segítek: legközelebb május 19-én a Nagyerdei Víztoronykertben játszhatsz sokadmagaddal.)

És mielőtt csúnyán elvesznék a szimfonikus és könnyűzenei koncertek és színházi előadások nyári szünet előtti utolsó nagy hajrájának felsorolásában és kielemzésében, inkább gyorsan elköszönök. Júniusban találkozunk!

Rekordszámú dalt tartalmazó, változatos hangulatú, szerintem izgalmas válogatást hoztam most is, 2025-ben először. Jöjjenek a dalok, kalandra fül!

The Black Keys: The Night Before

Kár is erről túl sokat beszélni. Új The Black Keys-nóta. Energia, tavasz, ritmus. Láb nem marad egyhelyben.

Nick Mulvey: Radical Tenderness

A brit énekes-dalszerző számait én kifejezetten kedvelem már néhány éve. Imádom azt a természetes lüktetést, ami minden szövegéből, zenei megoldásából, énekhangjából árad. Ősinek ható, jótékony dallamok ezek, amik a felszínen simogatnak, a mélyben pedig gyógyítanak, helyretesznek, elrendeznek dolgokat a maguk titokzatos módján. Ráadásul a klip is remek lett, benne egyik kedvenc természeti jelenségemmel, a "murmuration"-nel. Nick Mulvey októberben egyébként hazánkba is ellátogat, az A38 Hajón ad koncertet!

Saya Gray: Thus is why… (I don’t fall in springtime)

Egy kapcsolat végéről szól a kanadai énekesnő friss dala, szomorkásan, mégis kifejezetten játékos zenei megoldásokkal, ami miatt én például sokkal inkább érzem benne az újrakezdés lehetőségét, mint a bánkódást azon, ami elmúlt. Úgy sejtem, hogy nem ez lesz az uccsó alkalom, amikor Saya Gray ebben a rovatban szerepel.

Lázár tesók: Te vagy

Ha Nick Mulvey zenéje gyógyít, akkor a Lázár tesóké éppúgy. Mint egy hatalmas levegővétel egy erdei túrán, amitől minden sejted élettel telik meg. Gyönyörű dal, csodás hangszerelés.

4Bards ft. Cseri Hanna: Hercegek és hercegnők

Annyira jó emlék maradt a 4Bards Vegán Szexshop című nótája pár válogatással ezelőttről, hogy random rákerestem, hátha valami új szerzeményre bukkanok tőlük… és tessék! Milyen kis gyöngyszem ez is, ráadásul Cseri Hanna is remekül passzol ebbe a modern retrós, jópofa atmoszférába.

Kispál és a Borz: Fenevad

Bár én csak a Kispál és a Borz utolsó éveiben lettem rajongójuk, és talán emiatt is főleg az utolsó lemezeik állnak közel hozzám, így sem mertem egy ideig meghallgatni a Beszorult mondat címet viselő újrakezdő albumukat. Amikor pedig pár hete végre megtörtént, akkor meg azon döbbentem meg, hogy ez már majd’ két éve megjelent, miért csak most…?!. Viszont cserébe azóta is vissza-visszatérek ezekhez a nótákhoz, mert az az igazság, hogy szerintem ez egy tök jó dalgyűjtemény lett, ironikus, bölcs, érett számokkal. Kifejezetten felüdülés ezeket a Lovasi-módra tartalmas szövegeket hallgatni manapság, és a Kispál-féle riffek is még mindig gyönyörködtetnek.

Lawrence: Something In The Water

Erre a vidám, aranytorkú New York-i testvérpárra (Clyde és Gracie Lawrence) is csak úgy rábukkantam, és megragadott a belőlük áradó optimizmus és életigenlés. Azt hinnéd, hogy üde és zsenge első albumos előadók, no persze! Tizenkét éve, 2013 óta zenélnek, jelenleg a negyedik albumuknál járnak.

Ruby Amanfu: Just Be

A „Just Be”-t instavideó aláfestéseként hallottam, és rögtön megfogott. Egyszerű, megkapó, épp, mint a mondanivalója. Mint egy szeretettel felemelkedő és irányba állító mutatóujj. Ruby Amanfu egyébként egy ghánai származású amerikai énekesnő, ha esetleg.

VAN Filmzenekar: Szél

Tavaly volt tíz esztendeje, hogy bemutatták az egyik kedvenc magyar filmemet, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant. Ennek örömére októberben a Trafó Kortárs Művészetek Házában az eredeti film dalait alkotó és azóta is létező VAN Filmzenekar élőben játszotta el a jubileumi vetítés alatt a filmzenét. Ezt csak azért írom le, mert szuper élmény volt, meg azért, mert a film után külön koncertet is adtak, ahol ez a szám is elhangzott. De valójában itt nem is a dal az igazán jó, hanem a klip. Szóval ha eddig csak a zenét hallgattad volna (a Kalandra fül! listái esetében ez mondjuk öreg hiba, de te tudod), akkor kérlek, hogy most nézd a videót is. Egy párkapcsolat fentjeiről és lentjeiről szól Tenki Dalma és Georgita Máté Dezső főszereplésével, akik egyébként az életben is egy párt alkotnak. Annyira jól működnek erre a zenére ezek az életteli pillanatok, és úgy bele lehet feledkezni az arcokba, tekintetekbe, mozdulatokba, gesztusokba, hogy számomra sokadjára is megunhatatlan és katartikus élmény ez a klip. Te mit gondolsz róla?

Margaret Island: Vihar

Kíváncsian figyelem a zenekar folyamatos útkeresését, és annak állomásait. Legújabb albumukról (minden levegővétellel újra megszületünk) nagyon elkapott ez a nóta. Szeretem a ritmusát, ami olyan, mint az égen kergetőző esőfelhőké. Szinte érzem az arcomon, ahogy elér egy-két esőcsepp a szélben, de még nem tudni, hogy végül ideér-e tényleg.

Lawrence: Do

Lawrence-ék egyszerű, jópofa klipje. Receptre írnám fel legszívesebben.

Zuboly: Bulibusz

Maradjunk még kicsit jókedvűek. Ha a Zuboly őrülten áradó eklektikáján múlik, ez tuti így is lesz. Imádom, hogy nem lehet keretek közé terelni ezt a néhány bitang tehetséges zenészt, akik sok év után is újra meg tudnak lepni. Ja, és idén az ő koncertjük nyitja a Kobuci Kertet Óbudán jövő héten. (Ez a szám sajnos Spotin nincs fent.)

Kispál és a Borz: Gombok

Szép, érzelmes Kispál-nóta, amelynek egyediségéhez hozzátesz, hogy Lovasi a saját lányával, a Jules War művésznéven önálló karriert indító Eszterrel énekel. Elég jól áll nekik ez a duett.

Misztrál: Kocsi-út az éjszakában

A Misztrál-életmű meghallgatása még hátravan, de ha ilyen dalok vannak benne, mint ez az Ady Endre-versfeldolgozás, akkor izgalmas és örömteli óráknak nézek elébe. Épp egy hete volt a költészet napja, legyen ez megkésett ünneplés.

Ruby Amanfu: Breath

Még egy Ruby Amanfu-nóta a jelenlétről. Azért ez se olyan rossz.

Kispál és a Borz: Letehetetlen

Nem tudtam mást dalt hagyni a végére. Ez volt az, amit a legtöbbször hallgattam meg eddig a Beszorult mondatról, és véleményem szerint ez a Lovasi-életmű egyik csúcspontja is. Mélyre megy. Minden hallgatáskor egyre mélyebbre. És tessék figyelni ezt a hangszerelést, a körkörösséget, az atmoszféra-teremtést: egészen zseniális. Ha végighallgattad, érdemes hagyni magadnak pár perc csöndet. Szerintem gazdag csönd lesz.

Találkozunk májusban, addig is hallgassatok zenét!

Megkezdődött a tavasz második hónapja, s bár az időjárás még meglehetősen szeszélyes, egyre több lehetőségünk van kiszabadulni a négy fal közül, miközben akad azért pár figyelemre méltó esemény akkor is, ha mégis inkább beltérben programoznánk. Nézzük hát, mit nézünk áprilisban!

Szűkebb pátriámban kezdem, ahogy szoktam.

A Debreceni Tavaszi Fesztivál eseményeiről múltkor már említést tettem, így most csak visszautalok erre. Április 17-én viszont a MODEM-ben is új kiállítás nyílik, ráadásul meglehetősen helyspecifikus témában: Vigh Levente cívis életképeit láthatja a nagyérdemű. A leírás szerint a fotókiállítás „a Debrecen városképét mai napig meghatározó, magas falakkal körbezárt, titkokkal övezett jellegzetes lakóépületek, a cívisházak beltereibe és lakóiknak hétköznapjaiba” enged betekintést. A polgári lakások szerelmeseként én biztosan rá fogok szánni egy-két órát, hogy elidőzzek a fényképek előtt.

Innen indulva teheted meg te is: https://modemart.hu/kiallitas/debrecen-pairidaeza-i-vigh-levente-civis-eletkepei/

Huszonkettedik alkalommal kerül megrendezésre a Debreceni Költészeti Fesztivál 2025. április 8. és 12. között. Idén Szabó Lőrinc munkássága áll a középpontban. Bár a programok egy része a középiskolás közönséget célozza, a délutáni-esti órákban lesz kiállítás-megnyitó, temetői séta költők-írók nyomában, szerzői est, zenés-verses irodalmi műsor és meditációs barangolás is.

Itt lapozhatod fel a részletes programot: https://www.facebook.com/photo?fbid=1080626010773998&set=gm.532093919912495&idorvanity=532093289912558

Ebben a rovatban eddig még nem ejtettem szót róla, pedig sok éve hiánypótló kulturális funkciót tölt be a városban az Incognito Club az Eötvös utca sarkán. És valahogy azt érzem, hogy egyre inkább szükség van erre az energiára, amit ők beletesznek abba, hogy egy szerethető, színes, izgalmas kultkínálattal jelentkezzenek. Áprilisban is nagyon sok mindennek lehetünk részesei, ha ellátogatunk hozzájuk. Lesz például élménybeszámoló távoli utazásokról (Mississippi vidéke, Csehország), rock-, alternatív metál, egyszálgitáros és ír zenei koncert és irodalomterápiás foglalkozás is.

Itt csekkold: https://www.facebook.com/incognitoclubdebrecen/?locale=hu_HU

Ha most messzebb mennénk, de nem nagyon, akkor például ott van Mád, a tokaji borvidék egyre ügyesebb marketinggel támogatott települése, ahol az április sem marad programok nélkül.

A húsvéti hosszú hétvégére „Pohárba locsolunk” címen találtak ki sokféle színes kalandot a szervezők. Dűlőpiknik, pezsgős brunch, e-bike és gyalogtúra, kiállítás, tojáskeresés, koncert, kézműves kávé – és persze borkóstolás a nyúlon innen és túl vár mindenkit, aki erre veszi útját.

Ha belekortyolnál: https://madeinmad.hu/events/event/Poharba_Locsolunk

És ha már húsvét, akad még itt pár látnivaló az ország különböző tájain:

Tihanyban például húsvéti kincskeresésen vehetünk részt az április 18-21. közötti napokban. És hogy hol kutathatunk a tojások és édességek után? Hát a tihanyi Visszhang-dombon(-bon-bon-bon)!

De itt is hallhatod: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=923548486223380&id=100057047126424&set=a.544694127442153

És húsvétról szót ejtve természetesen nem maradhat ki a Hollókői Húsvéti Fesztivál sem, ahol valószínűleg ismét nagyon sokadmagunkkal élhetjük át a hagyományos paraszti húsvétok hangulatát. De tessék vigyázni, mert itt szem, haj, és talán ruha sem marad szárazon!

Placcs: https://www.husvetifesztival.com/

Ha pedig simán csak a tavaszi megújulást szeretnénk átélni, mi lehet erre ennél alkalmasabb, mint egy virágtenger közepén magunkba inni a színeket és az oxigénmolekulákat? Már elkezdődött, de április 21-ig még tart a tulipánszüret a Balaton déli partján, a Kőröshegyi Levendulásban.

Több infó innen szakajtható: https://www.koroshegyilevendulas.com/tulipanszuret2025

Hollókő után húsvétot és tavaszt említve talán a második település, ami feldereng szemeink előtt: Szentendre, annak is a skanzenje. Most mégis a teljes Duna-parti városról szót ejtenék, merthogy április 26-ig számos kulturális program vár minket a Szentendrei Tavaszi Fesztivál keretében.

Nem kezdek bele a műsorolóba, viszont itt lehet lapozgatni a füzetet: https://issuu.com/szentendreiteatrum50/docs/szentendrei_tavaszi_fesztiv_l_2025

Ha pedig már jól megtelt a tüdőnk friss levegővel az ország különböző tájain, hagyjuk, hogy kicsit újra összepiszkolódjon, merthogy a legmenőbb kulturális kalandok továbbra is a fővárosban várnak minket.

A Szépművészeti Múzeumban április 21-ig még elcsíphető a meghosszabbított időtartamú Munkácsy-kiállítás.

A vizuális művészet nagy ünnepe minden évben a Budapest FotóFesztivál, amelynek legtöbb - de mint lentebb is látszik majd, nem minden - eleme idén március 28. és május 11. között várja az érdeklődőket. Elég sok néznivaló lesz, az én figyelmemet három kiállítás keltette fel igazán ezek közül:

A Műcsarnokban Peter Lindbergh ikonikus német divatfotós első hazai kiállításán ámuldozhatunk nem keveset, egészen június 22-ig. A mesterien fényképezett alkotásokról nem kisebb arcok is visszanéznek ránk, mint Kate Moss, Brad Pitt, Monica Bellucci, Adrien Brody.

A Capa Center a Nagymező utcában Sylvia Plachy kiállításával (címe: „Ajándékok a XX. századból és azon túl”) örvendezteti meg az értő szemeket. A magyar származású művész a humanista fényképészeti stílus művelőjeként mélyen emberi és izgalmas képeken keresztül fotózta végig a világot. Kiállítását augusztus 31-ig tekinthetjük meg. 

Ha már itt járunk, szerintem igazán figyelemre érdemes lehet egy másik kiállítás is, amely viszont csak április 27-ig látogatható. Hasonló, de mégis ugyanolyan – Felismerhetetlenségig átalakuló szubkultúrák Ausztriában és Magyarországon a címe, és a változóban lévő osztrák és magyar vidéki közösségi lét, a falusi kiskocsmák, talponállók hangulatába enged bepillantást párhuzamos benyomásokon keresztül.

Tessék mosolyogni, ééééés: https://www.budapestphotofestival.hu/, valamint: https://capacenter.hu/

No, de ennyi most már tényleg legyen elég egyszerre, májusban pedig kikérdezem, ki merre járt!

Búcsúzóul azért még idevetek egy szívemnek kedves programot, amin már többször részt vettem. Bár csak május végén jön majd, de a különféle regisztrációk miatt a következő ajánló idejére valószínűleg már esélytelen lesz behuppanni, ezért most mondom: május 22. és 25. között ismét Budapest100, egy igazi emberi-építészeti-kulturális ünnep, ahol a kopottságukban is gyönyörű fővárosi épületek és lakóik engednek be minket udvaraikba, történeteik közé. Az idei fesztivál a városi zöldfelületek témakörét járja körbe, így a nyitott házak is ezen megoldások megvalósítói közül kerülnek majd ki.

Minden lényeges infó itt: https://budapest100.hu/

Tessék nagy levegőt venni, útrakelni, nyitottnak maradni!

Májusban találkozunk!

Zeneünnep volt március 21-én a városligeti Magyar Zene Házában. (Zeneünnep persze Debrecenben is lesz nemsokára, épp március 29-én, szombaton, a Made in Debrecen Fesztivál keretei között, de erre már felhívtam a figyelmet korábban.)

Ez az ünnep, ami a mostani élményírás tárgya, egy hosszú ideje várt újbóli találkozást is jelent egyben számomra. A 2015-ös Campus Fesztiválon, a Víztorony helyszín alagsorában, babzsákokon elnyúlva, sokadmagammal láttam-hallottam először (és ha emlékeim nem csalnak nagyon, akkor utoljára is) játszani a Makrohang zenekart. Én magam nem ismertem őket korábbról, bár nem is létezett még régóta ez a formáció, kókuszoscsemege fedőnevű korábbi bloggertársamnak viszont a mai napig hálás vagyok, hogy lelkesen ajánlotta nekem őket, mert arra a koncertélményre máig a legjobbak között gondolok vissza. Később túl sok alkalmam ugyanakkor nem is lett volna újraélnem az élményt, mert egy-két évvel később szétszéledt a háromfős brigád, és különféle zenei formációkban (Jazzbois, New Fossils, stb.), vagy épp otthon a négy fal között érlelte tovább azt a hihetetlen tehetséget, ami egyenként bennük rejtőzik. Épp ezért volt igazán szívderítő fejlemény, amikor 2023 környékén felröppent a hír, hogy újra összeállhat a zenekar. Ez pedig - mindennek hála! -  meg is történt, sőt, az annak idején félbemaradt első albumukat is befejezték, és néhány nappal ezelőtt immár elérhető is, ez a mostani márciusi alkalom – a csillagászati tavasz kezdete után egy nappal – pedig így rögtön albumbemutató koncertté is válhatott.

No de mi is az a Makrohang? „Jazz metálosoknak” – ahogy a szlogenjük mondja. Egy háromfős csapat: Czirják Tamás, Gyányi Marcell és Nagy Gergely – egy dobos, egy basszusgitáros és egy gitáros. Instrumentális fúziós zenét játszanak, de olyan kombóban, hogy arra nincsenek szavak. Én is csak keresni fogom őket még egy darabig, aztán átadom majd a teret a koncertfelvételeknek.

Egyébként ők sem beszélnek sokat. Kiérlelt és önazonos koncepciónak tűnik, hogy egy szó nélkül nyomják végig a közel másfél órás koncertet, de baromira nem is hiányzik, hiszen ahogyan és amit játszanak, ahhoz nem lehet semmit hozzátenni. Egy tavalyi Kolorádó Fesztiválos fellépésen találtak rá arra a színpadképre is, amit ezen a márciusi koncerten is használnak: egymás felé fordulva, egyfajta háromszögben (vagy körben) játszanak, így a zenei intimitás is megmarad közöttük, miközben a színpadot a nézőtér közepére helyezve a közönség tagjai is ugyanazon belső létezési mód befogadottjaivá válhatnak. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a forrás folyamatos lüktetése ugyanúgy hullámzik végig és tölti fel energiával a köré szerveződött részeket.   

Elsőre az tűnik fel, hogy ez a közönség más, mint a többi. Örömteli, türelmes, kiegyensúlyozott. Tudja, hogy hová érkezett, és érti, értékeli ennek jelentőségét. Talán ezért is lehet, hogy a koncert kezdetén, a fények elsötétedésekor mágikus csend lesz úrrá a termen. Mintha valami egyszeri és meg nem ismételhető szeánsz közös részesei lennénk. Mintha egy kis időre visszatalálnánk ahhoz az ős-élményhez, amit a zene szentsége jelent. Aztán megjelennek a srácok, felveszik a hangszereiket, és elkezdődik az utazás. Azon kapom magam, hogy folyamatosan mosolyra húzódik a szám. Jólesik becsukni a szemem, mert a Magyar Zene Háza koncerttermének akusztikája tényleg egészen elképesztő, de nyitva tartani sem esik nehezemre, mert a Kiss Lóri által kitalált, zenére illesztett fényjáték is gyönyörködtet. Jön egyik dal a másik után a zenei és ritmusváltásokkal, félbehagyott, önmagába záruló vagy épp egyre inkább kinyíló megoldásokkal. A dobütemeket és gitárfutamokat hallgatva mintha a közönség elemeként én magam is hangszer lennék, és soha rosszabb behangolást ennél. És bár sokszor tetőtől talpig átfut rajtam a libabőr, ezzel együtt az a részem is messzire emelkedik, ami több bennem, mint hús és csont. Az egyik tudattalanul távolira táruló gitárhangzat közben konkrétan eljátszom a gondolattal, mintha ebben a szent pillanatban nekivágnék az univerzum határtalan sűrűjének, és csak fúrnám bele magam a csillagok milliárdjai közé.

De mire túlságosan is emelkedetté válnék (bár talán már késő), elhangzik a szívet-lelket egyszerre dédelgető és cafatokra tépő finálé. A srácok a múlni nem akaró ováció közepette összenevetnek, átölelik egymást, meghajolnak, és lesétálnak a színpadról. Nem hat rájuk a visszataps kérlelése. De valójában nem is hiányzik. Ez az élmény ennél teljesebb nem lehetett. Ők megtették, amit tudtak: néhány száz embert egy koncertnyi teremtés ideje alatt most (legalább) néhány napra megváltottak. Nem lehetünk elég hálásak ezért.

Parthenopé – Nápoly szépe

Napokig abban az álomszerű, édes, fájdalmas lebegésben éltem, ami ennek a mozgóképnek a sajátja. Paolo Sorrentino rendező a filmje főszereplője, a gyönyörű Parthenopé életén keresztül Nápolyról szól – arról a sokfajta kettősségről, amit ez a város (is) hordoz magában: a szent és a profán, a szenvedély és a fásultság, a szép és a torz, a végtelennek tűnő, de gyorsan elfogyó idő illúzióiról. A Parthenopét játszó színésznő, Celesta dalla Porta igazi múzsa, a lélegzetelállítóan szép, egyben okos nő, akinek egyszerre áldás és talán átok ez a két tulajdonsága, aminek helyes megélésével egész életében küzd. A Parthenopé óda az ifjúsághoz, a szépséghez és Sorrentino szülővárosához. Lassú és a rendezőhöz híven olykor meghökkentő film, nem fog mindenkinek tetszeni, de ha hagyod, hogy a film atmoszférája csendben átitasson, akkor nem mindennapi élménnyel ajándékoz meg. A bravúros operatőri munka és a tündöklő főszereplő miatt pedig végig nehéz levenni a tekintetet a vászonról.

Miénk lesz a holnap

Valahogy úgy alakult, hogy néhány héten belül két olasz filmet is elcsíptem a moziban. Ez utóbbit is többen ajánlották a közösségi oldalakon, és a Parthenopé előtt elém került az ajánlója is, amely egy keserédes, élettel teli történetet ígért a második világháború utáni évekből. Ígéretét tulajdonképpen be is váltja, azzal a lényeges különbséggel, hogy ez leginkább mégis egy dráma a családon belüli erőszakról, amelynek fájdalmát a rendezőnő (aki egyben a főszereplő is) itt-ott oldani próbálja azzal, hogy az erőszakos részeket a szereplők leginkább eltáncolják, andalító szerelmes dallamokra. Ezzel a meghökkentő megoldással egyrészt valóban oldja a feszültséget, másrészt viszont meg is tartja azt, hiszen mindannyian tudjuk, mi történik mindeközben valójában. Paola Cortellesi Deliája egy sokat tűrő, a megpróbáltatásokba és az elnyomásba beleszürkült háziasszony, aki úgy próbálja ellátni napi teendőit, hogy nézőként végig azon szurkolunk, hogy találja meg magában azt az erőt, ami segíti őt továbblépni ezek közül a körülmények közül. Delia arcának minden rezdülése fantasztikus, egyszerre van rajta a végtelen fásultság, a megpróbáltatások, és emögött mégis egyfajta dac, a túlélés rejtett ereje. (A film eredeti címe - Holnap is lesz nap - szerintem jobban ki is fejezi ezt, de értem, hogy miért változtatott a magyar forgalmazó.) Ebből a csöndes kitartásból ered a film olykor felfénylő lágy derűje, humora is. A mozi lezárása egyszerre meglepő és szokatlan módon felemelő, itt értjük meg, hogy mi is volt a rendező igazi célja. Összességében tehát nem könnyű alkotásról van szó, de abszolút megéri próbát tenni vele.

A brutalista

Brady Corbet forgatókönyvíró-rendező vállalkozása ambiciózus és zavarba ejtő. Először nyilván a hossza döbbenti meg az embert: 210 perc, ami ráadásul egy tizenöt perces szünettel van megszakítva, ami a beépített számlálóval együtt tulajdonképpen része az élménynek. Egyedi az operatőri technológia is, a ma már kevéssé használt Vistavision részletgazdagabb képet eredményez, és a szemcsés, fakó hatás tényleg nagyon passzol a film hangulatához: kicsit olyan, mintha egy hetvenes években készült mozit néznénk. A történet is epikus, íve több évtizedet ölel fel, kiemelt epizódokon keresztül. Tóth László, a koncentrációs tábort megjárt, eredetileg felső-középosztálybeli származású építész Amerikában próbál új életet kezdeni, miközben arra vár, hogy felesége is megérkezzen hozzá. Próbál beilleszkedni az ígéret konformista földjén, ahol művészi elhivatottsága miatt is kilóg a sorból.

Gondos mondatokban próbálok fogalmazni, miközben a filmet leginkább ellentétpárokkal lehet körülírni: monumentalitásra törekvő, ám sokszor trükkösen költséghatékony beállításokkal-jelenetekkel operáló; óda a borzalmak túléléséről és esszé a túlélésbe történő mégis belehalásról; a művészet mindent átható lényegét hangsúlyozó, és egyben a művészet öncélúságát, kívülállók számára soha-meg-nem-érthetőségét megmutató; történet fájdalomról és szenvedélyről, jótevőkről és rosszakarókról, kiszolgáltatottságról, függőségről és mindvégig (ki)tartásról… De talán leginkább mégis az emigránslét, az alá-fölérendeltség, a „se kiköpni – se lenyelni” életérzés átadásában a legerősebb. És a film kétszáztíz percének minden pillanatában ott van az Amerikába érkezést megelőző borzalmak elmondhatatlansága. Adrien Brody játéka természetesen fantasztikus, Guy Pearce alakítása is aligha felejthető, a carrarai márványbányához érkezés földöntúli hatása retinánkba ég, a sok javarészt magyar helyszín is pazar… De azért nehéz film ez. Sok mindent értékelek benne, de nem mindent, és talán nem is mindent értek. Az a fajta film, amit jó, hogy megnéztem, de nem biztos, hogy valaha is szeretném még újraélni az ezzel együtt járó élményt.

A vad robot

Ritkán szoktam animációs filmeket moziban nézni, de erről a meséről annyi jó véleményt olvastam, hogy az egyik utolsó vetítési napon végül behuppantam rá. Hogy a végén aztán hüppögve álljak fel... Merthogy komoly érzelmi utazásra hív ez a közel kétórás alkotás, aminek nagy trükkje, hogy magunkfajta lények szinte egyáltalán nem szerepelnek benne, helyettük egy háztartási robot és egy erdőnyi állat tanít meg minket arra, hogy mitől is lennénk amúgy igazán emberek. Gyorsan pörög a jövőben játszódó történet, amelyben egy vihar miatt egy szigetre vetődő robot próbálja magát hasznossá tenni, így lesz végül kénytelen-kelletlen egy madárka pótszülője. Én magam rendesen meglepődtem, hogy amikorra nagyjából eljutottunk odáig, amit a sztori ívében látni véltem, még mindig csak a film felénél jártunk. Szóval egészen gazdag ez a történet, elég fontos mondanivalókkal, emlékezetes pillanatokkal. De fogalmazok ennél bátrabban is: szerintem az animációs alkotások legjobbjai közül való. Amikor egy ilyen filmet látok, mindig mély hálát érzek, hogy nézőként részese lehettem. Jó szívvel ajánlom.

Jó lesz vigyáznom ezzel a rovattal. Mióta elkezdtem rendszeresen írni, azon kapom magam, hogy sokkal kevesebb programra járok. Mintha azzal, hogy felkutatom és csokorba gyűjtöm a következő hetekből azokat, amelyeket szívesen megnéznék, közben már félig-meddig meg is élném őket. Talán az a jó öreg dilemma játszódik le a tudatalattimban, hogy elképzelve minden színesebb, izgalmasabb, mint a valóságban. Ami persze hülyeség, hiszen csak más. De az mindenesetre igaz, hogy végignézve az elmúlt néhány bejegyzést ebben a témában, nos, a tervekhez képest sokkal visszafogottabb lett a felfedezési ráta. De ki tudja, hátha pont ezzel a mostani ajánlóval fordul meg a trend!

Nem hagyhatom ki a felsorolásból már rögtön itt az elején a Made in Debrecen Fesztivál-t, amelynek során immár negyedik alkalommal veszi birtokba a zene Debrecen utcáit, tereit, bel- és kültéri helyszíneit. Tessék bevésni a naptárba: március 29.! Ha jól számoltam össze a kilenc különböző helyszínen (Incognito, Sikk, Bakelit, Stay, Spontán Bár, DESZ24, Modem, Ifiház, Ifiház Galéria) sorjázó koncertek számát, akkor reggel 10-től akár aznap éjfél utánig 192 x 20 perc zenei élmény vár az a dallamokra fogékony közönségre.

Bővebb infó: https://www.facebook.com/madeindebrecenfesztival

Két különlegesebb zenei programot is ajánlok kissé távolabbról. Az egyik a Debrecen testvérvárosából, a japán Toyamából érkező ütős csapat, a YAMATO, amely várhatóan most is ritmust ad a tavasznak új műsorával, melynek címe: Az emberi erő ereje (időpont: április 7., 19:00). A másik a színházi produkciókon túl önmagát egyre inkább énekesnőként is megmutató Gubik Petra és zenekarának fellépése, szintén a Kölcsey Központban, április 10-én 19 órától. Utóbbi a Debreceni Tavaszi Fesztivál keretein belül megrendezésre, amelynek egyéb programjai is megérik a figyelmet.

Itt érdemes kutakodni: Közelgő Programok – Kölcsey Központ

Maradunk a zenénél, de Budapestig megyünk, és kiállítást nézünk: a városligeti Magyar Zene Háza március 11-től új időszaki kiállítással gazdagít bennünket. Címe: SILENT. - Zenei utazás a világ körül. Megmondom őszintén, erős bizsergést érzek már attól, amit az ajánló megsejtet ebből az élményből. Több mint 30 országban, több mint 100 előadóval forgatott filmek avatnak be bolygónk különleges zenei hagyományaiba, az élő zene varázsába. A kiállítás emellett több érzékszervre ható élményt kínál különféle installációival. Hogy ez azt jelenti-e, hogy ez egy immerzív kiállítás lesz, még nem tudom, de végre újra le tudtam írni ezt a szót. Jesssssz!

Itt láthatsz-hallhatsz többet: LISTEN. – Zenei utazás a világ körül

Nem lesz meglepő, hogy a fotókultúra is újfent képviselteti magát a márciusi bejegyzésben. A Mai Manó Ház kiállítása - mint oly sokszor már - most is különlegesnek ígérkezik. Koffler Kamilla, művésznevén Ylla a modern állatfotózás úttörőjének tekinthető, aki az 1930-as évektől állatkertekben, műtermekben és terepen is fotózott, és bensőséges kapcsolatot alakított ki fotóalanyaival. A kiállítás február 20. ás április 6. között tekinthető meg.

>>> Ylla: A modern állatfotózás születése | Mai Manó Ház

Ha már Budapestig eljutottunk, menjünk kicsit tovább is, és a szellem mellett fizikai testünket is tápláljuk. Másodjára kerül megrendezésre a Taste Balaton Fesztivál március 7. és 16. között, melynek során kedvenc tavunk körül számos gasztrokulturális programba kóstolhatunk bele. Az eseménysorozat a 365 napos Balaton-élményt igyekszik népszerűsíteni, helyszínei is egész évben nyitva tartó vendéglátóhelyek (szám szerint huszonöten). A honlap étvágygerjesztőként workshopokat, zenés és humoros vacsoraesteket, kerékpártúrákat, divattal kapcsolatos beszélgetéseket, kiállításokat kínál, nem kevés interaktivitással. Mmm, szinte érzem a fenséges illatokat, ahogyan a borospohár és a színes asztal fölött a végtelennek tetsző tó tükrét bámulom... 

Nyami: Taste Balaton | A BALATON LEGKEREKEBB GASZTRO FESZTIVÁLJA

A március ugyanakkor a barlangok hónapja is, és mitagadás, jól is esik kimozdulni már a szabadba, hogy eljussunk egy hegyig, aminek van barlangja, ahol aztán végre újra zárt térbe kerülhetünk.

A lillafüredi Szent István-barlangban több alkalommal is (március 8., 22., 29.) speciális hosszú túrán vehetnek részt az érdeklődők, melynek során ritkán látogatható területek is feltárják titkaikat. A túra időtartama 50 perc, és különösebb felszerelés nélkül bejárható.

Infók: (1) BARLANGOK HÓNAPJA - SPECIÁLIS HOSSZÚ TÚRA A SZENT ISTVÁN-BARLANGBAN | Facebook

Aki pedig a fentebb részletezett balatoni ízélmények előtt, után, közben kukkantana be a föld alá, azoknak a balatonedericsi Csodabogyós-barlang kínál hasonló kalandokat március 8-án és 30-án. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park különleges látványosságát azért kicsit kalandvágyóbbaknak ajánlanám, és semmiképp se teli hassal, mert a barlang egyes részein könnyen lehet, hogy megszorul a pocak.

Bejárat a föld alá: Csodabogyós-barlang 

De ha újra visszajöttünk a felszínre, időzzünk még kicsit a városi természetben, mielőtt hazaindulunk.

Az ELTE Füvészkertjében március 29. és április 6. között Sakura ünnep lesz, ami a japán cseresznyefa-virágzás ürügyén a távol-keleti kultúra különféle aspektusait hozza közel hozzánk, nyelvórák, workshopok, haikuversenyek, ikebanakiállítások, harcművészeti bemutatók és miegymások révén.

Itt nyílik: Sakura ünnep a Füvészkertben | Füvészkert

És ha ennyi kalandtól feltöltődve visszaérkeztünk Debrecenbe, ne feledjük, hogy Cseri Hanna rendezésében és zenéjével megnézhető a Vojtina Bábszínázban a Tükörszem című bábelőadás, amit Mikołaj Łoziński Ida meséi című meséje alapján írt Zrinyifalvi Eszter és Hanna. Egyébként is régóta szeretnék eljutni a Vojtina valamelyik produkciójára, csak eddig nem volt jó indokom. Most már nincs kecmec.

Ha belenéznél a tükörbe: Mikołaj Łoziński - Zrinyifalvi Eszter - Cseri Hanna: Tükörszem -

Ha pedig végképp elfáradtál, és már ahhoz sincs se erőd, se kedved, hogy kimozdulj a lakásból, de a kultúra iránti lelkesedésed és nyitottságod még megmaradt, elég csak bepötyögni a klaviatúrán, hogy eszinhaz.hu, és csuda dolgokat lehet látni. Most éppen, március 5-től 10-ig a feltörekvő rendezőgeneráció egyik legtehetségesebbnek tartott tagjának, Tarnóczki Jakabnak a rendezését, a Melancholy Rooms-t lehet elcsípni felvételről egy olcsóbb színházjegy megvásárlásával, a Katona József Színház művészeivel.

Én ennyit tudtam tenni azért, hogy a márciusod színesebben teljen. A többi rajtad múlik!

Áprilisban pedig újra nyakunkba vesszük az országot.

Futni mentem

Régi mániám, hogy tanulnunk kellene a csehektől filmkészítés terén. Elég sok filmet láttam már tőlük, és nagyon szimpatikus, hogy legtöbbször egyszerű történeteket mesélnek el, mély emberismerettel, jó humorral és nagy szívvel. A 2019-es Nők, ha futnak ugyan nem a legerősebb mozijuk, de nem véletlen, hogy egymilliós nézettséget hozott odahaza a bemutatásakor. Mert az alapötlete - a férje emlékének egy lányaival közös maratonnal adózó feleség - és az alapötletből fakadó történetszerkezete szerintem zseniális. Mondhatnám tökéletes érzelmes-humoros vígjátékrecept.

Az pedig már a magyar producereket is dicséri, hogy meglátták benne a lehetőséget, és hogy ebből hazánkban is működőképes vígjátékot lehetne készíteni. Úgy alakult, hogy elég későn, bőven túl a hatszázezer nézőn jutottam el moziba, hogy megnézzem a filmet. És nem bántam meg.

Az a személyes véleményem, hogy a Futni mentem rengeteg tehetséges alkotó kivételesen ihletett munkája. A két hazai forgatókönyvíró (Divinyi Réka, Miklya Anna) ügyesen nyúlt hozzá a sztorihoz, leginkább a karaktereken belüli és a közöttük lévő konfliktusok miatt lett árnyaltabb és izgalmasabb a film az eredetihez képest, több mélységet kapott a történet. Remek a zene, gyönyörűek a fények, igazán jó ritmusú és feszes a vágás, nincs üresjárat. Jólesőek a hazai közönségnek szóló poénok is. Leginkább mégis két dolgot emelnék ki. Az első, hogy fantasztikusak a színészek, egytől egyig öröm nézni mindenkit a vásznon. A másik, hogy szerintem ez a film Herendi Gábor eddigi legjobb rendezése. Az emberi szituációk, a képi beállítások és megoldások, a poénok időzítése és módja - minden működik. És mindez látszólag könnyedén, sok szívvel levezényelve. Pedig tudjuk, ami könnyednek tűnik, abban van a legtöbb meló. Nagyon remélem, hogy még rengetegen és sokszor megnézik a Futni mentemet. És ha az kell ahhoz, hogy megtanuljunk szerethető, egyszerű, rólunk szóló, humort és érzelmet is bőven adagoló történeteket alkotni, hogy cseh filmeket hozunk alapanyagnak, ám legyen. Mert hiszek abban, hogy ha sok ilyen film készül, mint ez, attól mindannyiunknak jobb lesz: társadalmi terápiának sem utolsó megoldás.

Hogyan tudnék élni nélküled?

Természetesen beszélnünk kell "a magyar Barbenheimer" másik feléről is. Én kifejezetten bírom Orosz Dénes filmrendező erőfeszítéseit annak kapcsán, hogy a könnyed romantikus vígjátékokat elhelyezze a modern magyar film térképén. Alkotásai (Poligamy, Coming Out, Seveled) közül valamiért én a legutóbbit kedvelem legjobban, elsősorban remek hangulata és Tenki Réka önfeledt játéka miatt. Jelen esetben a Demjén Ferenc slágerei köré épített mozival hozott anyagból dolgozott, nem a saját ötletét vitte filmre és kvázi-musicalt sem rendezett eddig. Ennek ellenére bizakodva ültem be a moziterembe.

És hát... azt kell mondjam, én azért kicsit jobbat vártam. Nem mintha rossz lenne ez a film, csak szerettem volna, ha kevésbé suta néhány jelenet, ha itt-ott jobban működnek a tánckoreográfiák, ha néhány esetben nem érthetetlenül rossz a szájszinkron, ha pár poén erősebb és jobban ül, ha kevésbé klisés a nyári szerelem kibontakozásának a története.

De! Amikor már elfogadom, hogy oké, ez nem olyan jó, mint reméltem, szép lassan mégis működni kezd a dolog. Ebben szerintem két tényezőnek van elévülhetetlen érdeme: Demjén Ferenc (és zenésztársainak) időtlen és szívvel-élettel teli dalainak és a két főszereplő közötti kémiának. Elhiszem nekik, hogy mindaz megtörténik, amit a vásznon látok - és ez bőven elég. És részese lehetek egyébként kifejezetten erős jeleneteknek is - lásd a Darabokra törted a szívem táncpárbaját vagy a címadó dal egészen pazar és gyönyörűen hangszerelt tetőjelenetét. Nekem tetszenek azok a kanyarok is, ahogy eljuttatják az alkotók a két főszereplőt a kissé szokatlan hepiendig, amivel sikerül némi mélységet adni a történetnek. Annak ellenére tehát, hogy megérdemelt volna egy még jobb mozit, érteni vélem a hájpot, ami e körül a film körül is kialakult, és tulajdonképpen örülök is neki.

Áradás

Amikor pár hete végignéztem ennek az idei Oscar-díjra jelölt lett(-belga-francia) animációs filmnek az ajánlóját, nem is igazán tudtam, mire gondoljak. Az rögtön átjött, hogy kivételes alkotásról van szó, de a Pixar-rajzfilmekhez szokott szememnek elnagyoltnak tűnt a figurák ábrázolása, és az is különös volt, hogy úgy tűnt, egy szó nem hangzik el az egész filmben (és ez valóban így is van). Annyira azért megmaradt bennem, hogy amikor kicsit később elém gördült egy-két elismerő mondat a moziról, eldöntsem, hogy mindenképp meg akarom nézni.

Sajnos csak a délutáni műsorsávban adják, de azért ez bőven nem (csak) gyerekeknek szóló történet.

Kicsit nehéz is róla beszélni, mert csöndesen elsöprő élményét elsősorban lenyűgöző vizualitása adja. Egy fekete (sötétszürke?) macskát követünk egy láthatóan ember utáni világban, amikor váratlanul özönvízszerű áradás borítja el az ismert tájat, és neki, valamint a környéken élő néhány állatnak menekülnie kell. (A képsor, ahogyan megérkezik a víz, brutális libabőr.) Erről az utazásról szól ez a film, de valami olyan látomásszerű, fantasztikusan szép animációban, amilyet én még sohasem láttam. Engem teljesen beszippantott, ahogy földön-vízen-levegőben megyünk együtt ezzel a kis állattal, és közben figyeljük a többi sorstársához való viszonyának alakulását. Nem árt, ha van a filmhez a nézőben némi spirituális nyitottság, de ettől függetlenül is lenyűgöző az az atmoszféra, ami körülvesz erre a röpke másfél órára. A hangulat fenntartását egyébként az animációhoz és a mondanivalóhoz tökéletesen illeszkedő zene is szépen támogatja. Én biztos, hogy órákig tudtam volna még nézni ezt a történetet, aminek az ereje szerintem a mozivásznon jön át igazán. Számomra döbbenetes élmény volt. Néhány gyerkőc körülöttem azért hamarabb megunta.

Véletlenül írtam egy könyvet

Lakos Nóra rendező már első nagyjátékfilmje, a Hab debreceni közönségtalálkozóján is említette, hogy nagyon közel áll hozzá az ifjúsági film műfaja, ami hiánycikknek számít a magyar mozikban. Elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, hogy ő a Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivál alapítója, művészeti vezetője is. Ritka alkalom, hogy hazai film külföldi író regényét vegye alapul, jelen esetben mégis ez történt: Annet Huizing holland szerző Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című munkája jelenti a történet vázát, amit Lakos Nóra még újabb mellékszálakkal gazdagított.

Kíváncsi voltam erre a filmre, és azt reméltem tőle, hogy szerethető lesz. Ehhez képest sokkal többet kaptam. Már az első pillanatok, az ötletes főcím behúz a tüneményes főszereplő világába, és a film igazi bravúrja, hogy egészen a végéig fogja majd a kezem. Nem vár el semmit tőlem, mégsem lennék sehol máshol. Olyan lehengerlő az a képi és lelki gazdagság, ami ebből a filmből árad, hogy az párját ritkítja, főleg egyébként is rosszkedvű világunkban. A tizenéves Nina útját kísérhetjük egy darabig, amikor szembe kell néznie önmaga mélyebb megismerésével, írói szárnypróbálgatásainak nehézségeivel és gyászának feldolgozásával évekkel korábban elhunyt édesanyja miatt. A kislányt játszó Demeter Villő szinten egyfolytában a vásznon van, és egyedül is elvinné a filmet, mert minden rezdülését lessük, értjük és átéljük. De ott van még mellette hálás szerepben az apát játszó Mátray László, a ragyogó Rujder Vivien, az imádnivaló Zsurzs Kati, a karakán Tenki Réka, a jóságos Mucsi Zoltán (aki végre kapott egy kicsi, ám annál frissebb, remekebb szerepet) és folytathatnánk a sort. Lenyűgözőek a helyszínek, a berendezés, az apró trükkök, a színek pazar használata. Lakos Nóra valóban nagyon érti ezt a nyelvet, érezni áradó mesélőkedvét, finom humorát, és lehet bámulni hihetetlen kreativitását és kifogástalan ízlését. Képkockáról képkockára tökéletesen végiggondolt alkotás ez, ahol szerintem többedik nézésre is feltűnik valami új árnyalat színeiből, rejtett ötleteiből. Ami számomra azonban - a fentieken túl - igazán maradandóvá teszi ezt a mozit, azok az apró gesztusok, mozdulatok, rövid jelenettöredékek, ahogyan a szereplők egymásra reagálnak. Most is elszorul a torkom például attól a talán összesen egypercnyi résztől, amikor a Balaton felé autózva felhangzik a rádióból az anya egykori kedvenc dala, amiről a kislány is nemrég szerzett tudomást, és látjuk, ahogy elöntik az érzések, miközben egyszer csak észrevesszük a mindig erős és derűs apát is, ahogy vezetés közben csöndben a könnyeivel küzd. És aztán ahogy a dal közben apa és lánya felismeri ebben a hiányban egymás küszködését, miközben a kisöcsi a másik ülésen játszik, és nem is figyel arra, ami történik... Fantasztikus jelenet.

Akkora szíve van ennek a filmnek, kérem, hogy belefér a fél világ! És amikor most napokkal később visszagondolok rá, leginkább azt az éteri ragyogást látom, ami körbelengi, és amiből egy adagnyit nézőként mi is magunkkal vihetünk. Kincset lehet találni a mozikban, hahó! Nem mindennapi dolog ez, érdemes megbecsülni.