Úgy alakult, hogy a mostani dallista kizárólag magyar előadók szerzeményeit tartalmazza. Dalok az életről, a világmindenségről, meg minden másról. Hallgassátok szeretettel!

Blahalouisiana: Sűrű Végtelen

A Blahalousianára mindig érdemes odafigyelni. Bizonyítja ezt az egyik legfrissebb nótájuk is, amitől sokadik hallásra is libabőrös leszek. A dallamíve, Schoblocher Barbara hangja, a dalszövege, a hangulata egészen különleges, és a szív olyan tartományába jut be, ahová kevés dalnak sikerül, pedig ez az érzés szerintem mindenki számára ismerős. Még akkor is, ha elég nehezen megfogalmazható. Most sikerült. Fantasztikusan szép dal.

Bohemian Betyars: Úgy esett

Ravasz kis nóta ez. A Bohemian Betyars-os srác őrült, pajkos turpisságaitól szokatlan ez a visszafogott, intim dal a szerelemről. De milyen szép, örömmel és szívvel teli! A klipben pedig az a varázslatos, hogy a mindennapok és a párkapcsolat jelentéktelennek tűnő pillanatait fűzi össze valami sokkal többé. Hiszen az életünk is éppen ilyen.

Káltes Ekwa: Folyamistennő

Ha a digitális világban nem hangozna már anakronisztikusnak, akkor azt mondanám, hogy rongyosra hallgattam ezt a számot az utóbbi időben, amely legújabb titkos favoritom, a csodás Káltes Ekwa zenekar alkotása. Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne a zenéjüket jellemezni, de képtelen vagyok frappánsabban összefoglalni, mint az a Spotify-fiókjuk fülszövegében olvasható (amúgy ez milyen jó, Spotify-fülszöveg, érted!): „Szinkretista szintipop trió Budapestről, amely a fausti kultúra végnapjaiban alakult, hogy az Ismeretlen Isten nagy misztériumát ünnepelje, miközben a valóság és az irracionalitás egymásba omlik a szent önkívületben teremtett világban. Pogány dobgépek, katolikus szintik, gnosztikus pesszimizmus, kozmikus szorongás és őrülten emlékezetes refrének!” És tényleg!

Vallomás következik: az általam talán leginkább kedvelt zenei irányzat az intelligens őrület, amilyen akár egyes albumain a Kiscsillag (itt-ott a Kispál is), vagy a Ricsárdgír fergeteges, önfelszabadító munkássága volt. És most itt van nekünk a Káltes Ekwa, amely egyértelműen magán hordozza Dorozsmai Gergő (lásd még pl. L.A. Suzi) jellegzetes stílusát, közben pedig olyan sorokkal ajándékoz meg, mint az „Oroszlán hódol a Szűznek, / egyszarvúak kergetőznek, / te Bizánc végnapjait számolod / könnyű ágyadon” és a „Messzi bolygók kagylóhúsát / hasítom fel, jobb, ha hagyják, / nimfák vére csorog az államon / – vagy csak álmodom”. No persze, ott van még Kiss Flóra mindig csodálatos, sokszínű, az ironikus és játékos színek mögött is mélyebb igazságokat sejtető éneke. Mi kellhet ennél több? Na ugye.

cserihanna: Tehertaxi

Cseri Hanna iránt is van bennem némi elfogultság, talán ez már feltűnhetett az eddigi playlistek alapján. Babaváró albuma is igazán emlékezetes lett. Ide most nem a méltán népszerű és csak szív-emodzsik tömkelegével jellemezhető Lujzi beat-et hoztam az albumról, hanem ezt az igazi cserihannás, cukin odabaszós nótát egy várandós nő hétköznapi életpillanatáról.

Platon Karataev: Odaér

Ezt is írtam már korábban, de a Platon Karataev zenéjére egyszerűen nincsenek szavak. Most, hogy végighallgattam a teljes Napkötöző lemezüket, rájöttem, hogy annak nemcsak a címadó dala, hanem tulajdonképpen az egész album egy naphimnusz. Fénnyel teli gyógyír, hétköznapokból instant kirepítő szakralitás, lélekmozgató lendület és sodrás. Tömény, világszínvonalú zsenialitás ez a lemez.

Lenkke_ : Szíven ütnek a mélyek

Jöjjön most egy kis elszállós trip. Lenkke_, vagyis Fehér Lili koncertje volt az egyik legerősebb Sofar-élményem két éve. Baromi tehetséges ez a lány, és szerintem ezt ez a vadiúj száma is bizonyítja. Lüktetésével, szövegével, hangulatával rögtön a bőröd alá épül.

Lábas Viki: Álompor

Lábas Viki Margaret Island utáni útkeresését óvatos kíváncsisággal figyelem. Az eddig megjelent szerzemények közül ez az első, ami azonnal megtalált. Remek, egyedi hangulatú, lebegős dal. Lyrics by Bérczesi Róbert.

Korinna, UTAZØ - Szilánkok

Szeretem Korinna dalait (igen, ez sem újdonság), ez is jól sikerült. Szép, érzelmes, lüktető szám, fontos mondanivalóval. Korinna gazdag hangját jólesik hallgatni, arca és tekintete pedig mindig szuggesztív, a videoklip-készítőknek nincs nehéz dolga.

Paulina: Dunába hajítom

Lélektani segítséggel bíró tüzes latin ritmusok, ki mástól, mint Paulinától! Hát lehet közben ülve maradni?

Káltes Ekwa: Levitálj!

Ha azt hittétek volna, hogy megúsztátok ezt a listát még egy Káltes Ekwa-dal nélkül, nézzetek magatokba, ott a válasz: ezt ti sem gondoltátok komolyan. Itt a jelenlegi másik kedvenc számom tőlük. Kilencvenes évekbeli hangulat, a többit meg már korábban leírtam. Ahogy egy kommentelő összefoglalta: „Intergalaktikus Alterspirituális Love Parade dal 2025 forró nyarára.” Én sem mondhattam volna szebben. Élvezzétek és levitáljatok!

Aprónak tűnő, de fontos információ: a jelen ajánlószöveg írása közben tudtam meg, hogy megjelent a zenekar legújabb albuma, ami szerintem ti is tudjátok, hogy mit jelent… 😉

Platon Karataev: Kövül

Bár nehéz választani, de talán ez a másik kedvenc dalom a Napkötözőről. Ez is hidegrázós.

saya noé: Desert Bloom

saya noé, alias Kőrös Noémi legújabb albuma ismét szerethető lett, kellemes nótákkal, de én személy szerint még azt érzem, hogy keresi a hangját az énekesnő. Ami persze teljesen rendben is van. Számomra talán ez a dal ragadt be igazán a lemezről, van egy angolszász indie-folk/pop stílusú beütése. Erkélyen üldögélős estékhez vagy naplementében vezetésekhez ajánlom.

Korinna, UTAZØ – Áfonya utca 7.

Egy pár hónappal ezelőtti Korinna-dal, de annyira jópofa a vibe-ja, hogy sokszor visszatérek hozzá. És mindig elmosolyodom közben.

cserihanna: A nyaraló teraszán

Cseri Hanna új, már említett albumának (Eddig későn feküdtem le) számomra legerősebb dala. Úgy darál le egy emlékből kiindulva három percben egy egész életet, hogy a folytonos libabőr mellett egy perc után már a lélegzeted is el-eláll. Brutális, szívszaggató gyönyörűség.

Galaxisok: Létezem

Több jelöltem is volt, hogy mi zárja ezt a mostani dallistát, de végül a Galaxisok legújabb számára esett a választásom. Talán mert engem is elkap olykor ez a hangulat mostanában.

Legközelebb találkozunk!

A Keresem a helyem rovatban először 2024 áprilisában írtam az Országos Kéktúra bejárása alatt szerzett élményeimről. Azt a bejegyzést itt találod: https://kultmutato.blog.hu/2024/04/21/keresem_a_helyem_kektura

Most elérkezett az ideje, hogy folytassam ezeket a gondolatokat.

Amikor hosszabb idő után indulok újra útnak, kiszabadulva az iroda és a város börtönéből, mindig ugyanaz a felszabadult öröm gurgulázik végig a testemben: enyém az erdő, enyém az egész táj! Aztán persze kiderül, hogy ezen osztozom még néhány másik túrázóval, de olyan is előfordul, hogy a teljes nap alatt alig találkozom szembejövő sorstársakkal.

A kezdeti lendület az első öt-tíz kilométeren stabilan kitart. A lábak még ruganyosak, élvezettel harapják a távolságot, minden csupa szín, egyre több az oxigén, csivitelnek a madarak, az élet gyönyörű. Tulajdonképpen megállni is nehéz, kizárólag egy-egy fotó vagy rövid videó kedvéért történik meg, hogy megörökítésre kerüljön egy kecsesen hajló dombhát, egy festői módon komponált torzonborz cserjés a szekérút mellett, vagy egy-egy sudár, önérzetes facsoport. Hamarosan előbukkan egy pecsételőhely, előkerül a bélyegzőpárna, és az adott településre jellemző épülettel illusztrált dombornyomott bélyegzőt átitatva egy újabb emlék, egyben bizonyíték kerül az igazolófüzetbe, hogy immár itt is jártam.

A tizedik kilométer környékén aztán többféle dolog is történhet. Elképzelhető, hogy egyszer csak rám tör a fáradtság, és tudatosul bennem, hogy "jaj, mennyi is van még hátra ebből a szakaszból?!". Méricskélek, számolgatok, mikor érdemes kicsit hosszabb pihenőt tartanom, hol tartok az átlagos teljesítési időhöz képest. Néha már nyújtok is ilyenkor kicsit, hogy jobban bírja a lábam a terhelést (igen, igen, kellett néhány év, mire ennek hasznosságát megértettem...). Persze olyan is van, bár ez a ritkább, amikor tulajdonképpen változatlan lelkesedéssel és lendülettel folytatom az utamat.

Mostanában azért már igyekszem valamivel rövidebb - 15-20 km-es - napi túraadagokkal tervezni, amennyiben a kéktúra szerinti logisztika is lehetővé teszi ezt. Eleinte a 25-30 kilométer volt a szokásos. Sőt, az eddigi rekordom 40 km, amit a Kemenesháton járva sikerült összehozni, ráadásul ennek felét egy első használatos bakancstól feltört lábbal sántikáltam végig. Az mondjuk nem fáradtság volt a nap végén, hanem kimerültség. Délután fél hétkor, a szállásra érkezés után tíz perccel rádőltem az aznapi ágyként funkcionáló - még gyárilag becsomagolt - matracra, és reggelig aludtam.

Tudom, persze, a különböző hazai teljesítménytúrákon 50-100 km-es távokat is legyalogolnak a versenyzők, de engem ezek valójában sosem vonzottak. Én szeretek körülnézni, meg-megállni, felfedezni, akár elcsöndesedni is olykor. Persze óhatatlan, hogy a nap vége felé már gépiesebbé válnak a mozdulatok, és kevésbé fogékony a tekintet a csodákra, de így lehet aztán megtapasztalni a megérkezés élményét. Azzal az érzéssel, hogy sikerült teljesíteni a kitűzött célt, és hogy a lefoglalt szállás és a település ideiglenes otthonná változik, aznapra "hazaérek" egy idegen helyre.

Reggel pedig - egy izomláztól átsajgott éjszaka után - újult erővel vághatok neki a következő napra tervezett kalandnak.

Folyt. köv. 

Múlt hétvégén Mácsai Pál több produkcióban is látható volt Debrecenben, ezek közül én a vasárnap esti egyszemélyes előadását, a Műhelylátogatást tudtam elcsípni. Fokozott érdeklődéssel vártam ezt az alkalmat, mert pár hónappal ezelőtt vonult vissza a színművész az Örkény Színház éléről, amelyet több, mint húsz évig igazgatott, és már akkor jelezte, hogy vannak még kreatív ötletei, amiket szeretne megvalósítani. Szóval sejtettem, hogy valami személyeset és számára fontosat mutat majd meg, de az bevallom, engem is meglepett, milyen fantasztikus élménnyel lehettem gazdagabb.

A színpadon egy bárszék, mellé támasztva egy gitár. Ennyi a színpadkép, semmi több. Végh Veronikának, az oDEon háziasszonyának méltató bevezetőjét követően megjelenik egyszerű feketében az est főszereplője, és rögtön szabadkozni kezd. Nem szereti a nagy szavakat. Bár ezt eddig is tudta róla, aki nyomon követi a pályáját, a megszólalásait. Megkérdezi a közönségtől, tegeződhet-e. A nagyjából öt évtizedet átfogó korosztályból álló nézők természetesen megadják a felhatalmazást. Az első néhány mondat után egyértelművé válik, hogy ez a közvetlenség a következő több, mint két és fél óra velejárója lesz. Először kissé szíven üt, amikor megtudom az előadás időtartamát (verseket hallgatni ilyen hosszú ideig?!), de kétségeim hamar elillannak.

Mert Mácsai mesél. Úgy, hogy akár napokig is hallgatni tudnám. Családjáról, gyermekkoráról, színházról, példaképeiről, tapasztalatairól. De leginkább a versekhez fűződő kapcsolatáról. Gazdagon, élménydúsan, elgondolkodtatóan, humorosan. És közben el is mond egy-egy számára valamiért fontos költeményt. Ebben talán az a legmeglepőbb, hogy főként mindenki által ismert versekről van szó: Nem tudhatom…, Szeptember végén, A walesi bárdok, Óda… De így még biztosan senki nem hallotta ezeket, aki a nézőtéren ül. Mácsai személyes megközelítése a költészethez az, hogy ahhoz, hogy át tudja adni annak valós mondanivalóját, nem elég magát a verset ismerni, képben kell lenni a költő személyiségével, élettörténetével és magával a korszakkal is, amiben a vers született. Nem mindenki gondolja ezt így, mint egyik történetében maga is kifejti. Mi, befogadók viszont nagyon jól járunk ezzel a hozzáállással. Én például biztos, hogy soha többé nem tudom úgy olvasni Radnóti előbb említett egyik legnagyobb, hazaszeretetről szóló versét, mint ahogyan eddig. De mondhatnám az összes többi, ezen az esetén felhangzó verssort is.

Mácsai úgy mond verset, hogy közben levegőt is elfelejt venni az, aki hallgatja. Úgy elevenedik meg a háromszáz hős bárd tragikus sorsa vagy egy épp most születő nagy szerelem bonyolult univerzuma, hogy az szinte kézzelfoghatóan bomlik ki előttünk. Mintha nem is egyetlen embert látnánk a színpadon, hanem egy komplett társulatot. Kedvencem ebből a szempontból egy Villon-ballada lett, amely a szép fegyvermesterné vénségéről szól. A szemünk előtt változik át Mácsai apró gesztusokkal, hanghordozással, tekintetekkel a vers főszereplőjévé, hogy azon a középkori francia utcán mi is együtt szánakozzunk, nevessünk és könnyezzünk vele.

Nem hittem volna, hogy az elmúlt időszak legnagyobb színházi élménye számomra egy egyszemélyes előadás lesz, amely a költészetről szól. De váratlanul elhozta azokat a pillanatokat, amiket egy-egy ilyen alkalommal kimondva-kimondatlanul mindig keres a jegyet váltó néző, mégis csak ritkán tapasztalhatja meg ilyen sűrűségben. Hogy többek vagyunk, mint csont, hús, vér. Hogy legalább ennyire – vagy még inkább – tartozunk egy nem látható tartományhoz is, amihez csak sajátos nyelvet beszélve férhetünk hozzá. Jó volt röpke három órára újra felismerni ezt.

Kép forrása: jegy.hu

Méltatlanul kevés szó esett eddig a Kultmutató cikkei között színházi előadásokról. Most hoztam rögtön hármat is. Lássuk, milyen élményt jelentettek nekem!

Az olvasáshoz ezúttal a Rone: Bye Bye Macadam c. dalát választottam (a linket lásd lejjebb), nemsokára az is kiderül, hogy miért.

Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá

Loupe Színházi Társulás

Cordelia O'Neill színdarabja - Horváth János Antal fordításában és rendezésében - egy fiatal pár történetét meséli el, akik megismerkednek, szerelembe esnek, jól megvannak, gyermeket vállalnak, boldogan készülnek a közös új életre hármasban... de a baba nem sír fel a szüléskor. Hogyan tudja ezt a tragédiát a két egyébként, egymástól különböző habitusú ember feldolgozni, keresztül tudnak-e jutni együtt ezen a traumán? Erről szól ez a mű, amiben egyébként egészen későn jutunk el a sorsfordító pillanatig. Addig sok bolondos életképen keresztül kedvelhetjük még ezt a két különböző, egymáshoz csiszolódó karaktert. Nem állítom, hogy nincs gombóc a torokban párszor az előadást nézve, de meglepően sokat lehet nevetni is. Amikor én láttam, akkor a civilben is egy párt alkotó Sodró Eliza és Rusznák András játszották a két szereplőt. (Most, mivel Eliza babát vár, Trill Beatrix vette át tőle a stafétát, és bár Eliza az egyik kedvenc magyar színésznőm, meggyőződésem, hogy Beával is nagyon jó a darab.) Az a dal, amit a cikk mellé választottam atmoszférának, a darabban is elhangzik a katartikus végkifejletben, ami annyira megmaradt bennem, hogy most is futkos rajtam a libabőr a szám hallgatása közben. De azért nem kell semmi "nagy dologra" számítani, csak átélhető emberi pillanatokra. Pont olyanokra, mint amilyen az egész darab: egyszerű, játékos, mai, szerethető. Mindenképpen ajánlom.

Az éjjel soha nem érhet véget

Loupe Színházi Társulás

Eskü, hogy nem csak Loupe-os darabokat fogok hozni ebbe a rovatba, sőt, olyan előadást is láttam tőlük, amit én magam nem különösebben szerettem meg, annak ellenére, hogy abszolút relevánsnak tartottam magát a témaválasztást (Becsapódás, Árvák), de ez a saját alkotás - Csicskár Dávid és Horváth János Antal írta, utóbbi rendezte -  egyszerűen fantasztikus. A sztori szerint egy világvégi magyar faluban, a sokat mondó nevű Végenden a veterán fociedző felfedez egy tehetséges cigány srácot, és a fejébe veszi, hogy első osztályú játékost farag belőle egy nagy csapatnál. Ennek a kísérletnek lehetünk tanúi, miközben megismerjük a fiú környezetét, családi hátterét, a jövőt jelentő csapat körülményeit, és a folyamatot elindító edzőnek az indíttatását, múltját is. Az ötszereplős darab - Bánki Gergely, Stefanovics Angéla, Trill Beatrix, Samudovszky Adrián, Znamenák István - karakterei egytől egyig árnyaltak, maiak, átélhetők, szerethetők és utálhatók, az őket játszó színészek pedig nagyszerűen keltik őket életre. Azért is kerülhetett közelebb ez a darab hozzám, mert ezeket a karaktereket ismerjük, tudjuk, mivel küzdenek, akiket pedig nem, ők elég érdekesek ahhoz, hogy meg akarjuk ismerni őket. Bár tényleg egytől egyig pazar alakításokat látunk, személyes kedvencem a Znamenák István által megformált edző összetett személyisége. Miközben a téma adott egy lehetséges tragédiához is, valójában inkább tragikomédiát látunk, rengeteget lehet nevetni a hétköznapi élethelyzeteken, miközben együtt szembesülünk a főszereplő dilemmáival, és szurkolunk neki, hogy sikerüljön a majdnem lehetetlen küldetés. Bevallom, hogy nagyon féltem a darab végétől, de annyira frappánsan oldották meg az alkotók az ügyet, hogy le a kalappal. És némi meglepetésemre, egy picit még meg is hatódtam a katarzis során. Abszolút emlékezetes előadás.

LL3t4rgIA  #éretlen komédia

Vígszínház

A Vígszínház a közönség új generációját próbálja a színházba hívni ezzel az előadással, számomra úgy tűnik, hogy sikerrel. Georg Büchner felnőtt lét kihívásai elől menekülő szereplőiről szóló filozofikus vígjátékát, a Leonce és Lénát választotta ifj. Vidnyánszky Attila rendezése alapjául és ültette át kortárs viszonyokra. A színpad egy hatalmas tornaterem, a perspektivikus díszlet és az erősen szimbolikus, már a színházba lépéskor a nézőt bevonó megoldás - tornaruhában lévő szereplők kocognak a teátrum folyosóin, a lépcsőfordulókban pedig helyben futnak, éppúgy, mint a főszereplők, még az előadás szünetében is - az érettségi előtt álló ifjak tanácstalanságát, bizonytalanságát mutatja. Aztán amikor felgördül a függöny - ja, az nincs is -, akkor hamar kiderül, hogy itt tényleg az volt a cél, hogy a jórészt túltriggerelt fiatalokból álló közönség ne unatkozzon. Miközben az utolsó középiskolai évükkel küzdő gimnazisták életképeit nézzük, nagyjából félpercenként (de lehet, hogy sűrűbben) érkezik valamilyen audiovizuális vagy verbális geg, ötlet, zárójel, kiszólás, meghökkentés, poén. Őrülten élvezetes, de kicsit fárasztó is az ilyen mennyiségben érkező ötletparadét a nézőnek feldolgozni. Mondhatnám problémának, hogy az újabb és újabb váltás mindig megakasztja egy kicsit a történetet, de az a helyzet, hogy ezek éppenhogy a szerves részét képezik az előadásnak, itt nem a sztori számít igazán, sokkal inkább ez a típusú ingergazdagság. Tulajdonképpen éppen a két főszereplő, a Medveczky Balázs és Márkus Luca által játszott karakterek a legkevésbé érdekesek. Ők kicsit olyanok, mintha az elveszett, idealista fiatalok archetípusaként lézengenének ebben az időközben furcsán felgyorsult világban. Egyébként mindenki remekül játszik, a kedvencem mégis az Ötvös András által életre keltett iskolaigazgató, akinek minden gesztusa és mondata frenetikusan humoros (kicsit Koltai Róbert régi illetékes elvtárs figuráját idézte fel bennem). Szóval szerettem ezt a darabot is, fergetegesen szórakoztam az ötletcunami közepette, de néhol azért azt éreztem, hogy ifj. Vidnyánszky Attila nagyon meg akarta megmutatni az egyébként nyilvánvaló tehetségét, és talán egy picivel kevesebb impulzus is elegendő lett volna. Legalábbis nekem. A nézőtéren ülő gimnazistákat nem kérdeztem.

Bár nagyon izgalmas volt az elmúlt időszak mozitermése, sajnos sokkal kevesebb filmre jutottam el, mint amennyit tényleg szerettem volna megnézni. Ezek közül hoztam most hármat, amikre szívesen gondolok vissza.

Magyar menyegző

Magyar táncfilm, 2025 - 89 perc, rendezte: Káel Csaba, főszereplők: Törőcsik Franciska, Kovács Tamás

Nem szeretek lagziba járni. A mások boldogságának persze én is örülök, de valahogy mindig frusztrált ez a tervezett, formaságok közé zárt vidámság, és általában - néhány kivételtől eltekintve - azt láttam, hogy a főszereplő pár is stresszes amiatt, hogy minden jól sikerüljön, hiszen ez az "a" nap. Káel Csaba filmjének középpontjában is egy lakodalom áll, de valójában ez és a történet többi része is ürügy, hogy a kalotaszegi hagyományok és a táncház-mozgalom kapjon végre egy méltó mozgóképes feldolgozást. Nézőként az első 15-20 perc számomra kissé idegenül hat, mert bár szépen pörög a történet, és a látványra sem lehet panasz, de valamiért minden túl mesterkéltnek, túl panoptikumszerűnek tűnik. Aztán ahogy megérkezünk Erdélybe, ez lassanként megváltozik. Aki járt már ezen a vidéken, annak az emlékei, tapasztalatai felidéződnek a karakterekben, a hangulatban. Bár a pálinka mint a történet alapvető "spiritusza" kicsit talán túlhangsúlyos is, a remekül koreografált, autentikus táncjeleneteket, életképeket, a szimpatikus szereplőket egyszerűen jó nézni. A film ritmusára sem lehet panasz, táncfilmhez illő ütemben haladunk a konfliktusokon át a végkifejlet felé. És persze tudat alatt is hat a nézőre az a közös múlt, amelyik bármilyen néptáncpróbán vagy -fellépést látva magához vonzza az embert, olyan élménykincset hordozva, ami szavak nélkül is összeköti a nemzet minden tagját. A film vége pedig különösen szép tisztelgés a táncházmozgalom elindítói, lényege, atmoszférája előtt. Félreértés ne essék, ez egy nagyközönségre célzó szórakoztató alkotás - libabőrt egyedül a főszereplő wannabe-szerelmespár első közös lassú táncánál éreztem, az bravúros operatőri munka, szinte egybeolvad magával a tánc ritmusával -, de úgy szórakoztat, hogy közben több leszel általa. Egy élménnyel, egy érzéssel, egy mosollyal. Tovább lüktet benned a tánc. Lehetne ezt így is, nem csak őrült drága, értelmetlen kurzusfilmekkel. Szóval, ebben a lagziban szívesen vettem részt. 

Érzelmi érték

Norvég filmdráma, 2025 - 133 perc, rendezte: Joachim Trier, főszereplők: Renate Reinsve, Inga Ibsdotter Illleaas, Stellan Skarsgård)

Bár nem ma kezdte a szakmát, Joachim Trier norvég filmrendezőt A világ legrosszabb embere című 2021-es filmje miatt zártam a szívembe, ami máig az egyik kedvenc mozim. Új alkotásában múzsaként és egyik főszereplőként ismét a tündöklő Renate Reinsve-t tette meg, de mivel ez egy családi történet, húga (Inga Ibsdotter Illleaas) és édesapja (a mindig fantasztikus Stellan Skarsgård) is legalább ilyen fontos karakter, a sztori szerint a közöttük lévő, konfliktusokkal terhelt kapcsolat alakulásán van a fókusz. Bár ez a mozi nem került olyan közel hozzám, mint a már említett korábbi mű, mégis nagyszerűnek tartom. A forgatókönyvíróként is rendkívül tehetséges Trier már az első jelenettel (egy család élete az őket körülvevő ház nézőpontjából) behúz és lenyűgöz, a film utolsó jelenete pedig ismét telitalálat, gyönyörű, sallangmentes lezárás. A kettő közötti két órában pedig ott van az, amit nézőként szinte szomjazom: rengeteg-rengeteg emberi pillanat. Pedig valószínűleg elsőre nem is tudok megfejteni minden motívumot, hiszen transzgenerációs traumáktól kezdve, a művészi és polgári lét ellentmondásain át a szeretet-adás és -elfogadás nehézségein, a szülő és gyermek, a felnőtt és gyermek közötti relációig nagyon sok mindent érint, és sokszor egy-egy gesztus, félmondat mögött sejlik fel valamilyen mélyen elzárt fájdalom. Trier nagyon érzékeny rendező, és gyanítom, hogy ebben a filmjében sok személyes élmény is feldolgozásra került. Tudom, nem először írom, de jó úgy kijönni a moziból, hogy bár megdolgoztat egy film, de épp emiatt gazdagít, és ettől a különös édes-bús élménytől mégis könnyebbnek érzed magad a katarzis után. És egy alkotás tulajdonképpen ennél nem is adhat többet. Abszolút megérdemelte a legjobb nemzetközi filmnek járó Oscar-díjat.

Reménytelenül (József Attila pszichoanalízise)

Magyar filmdráma, 2025 - 89 perc, rendezte: Rózsa Gábor, főszereplők: Michl Juli, Sütő András

Bevallom, tartottam ettől a filmtől. Eleve bevállalós az alkotói csapat, hogy egy magyar független mozit ilyen címmel küldenek forgalmazásba, mert a költő mint húzónév ellenére szerintem nem kifejezetten közönségcsalogató. Ugyanakkor persze teljesen érthető és őszinte a szándék, hiszen a film épp erről szól, nem árul zsákbamacskát. Tartottam tőle a hangulata mellett azért is, mert bár elismerem József Attila zsenialitását, sosem éreztem igazán közel magamhoz a verseit. Bár a történet megvalósításában a korlátozott számú szereplő és a kevés helyszín (a film néhány rövid jelenettől eltekintve egyetlen lakásban, azon belül is egyetlen szobában játszódik) a tévéfilmes hatást kínálná, az igényes látványtervezés és az ügyes operatőri és rendezői koncepció a nyilvánvalóan limitált anyagi lehetőségek ellenére is meghaladja ezt a szintet, és a szándék a moziban is látványossá váló alkotást eredményez. De ami miatt egyértelműen emlékezetes a film (ezért is kerülhetett be ebbe a kis válogatásba, hiszen bár jó pár héttel ezelőtt láttam, még mindig eszembe jutnak belőle pillanatok), az szerintem két dolognak köszönhető. Az egyik az alaposan kidolgozott, érezhetően realitásra törekvő forgatókönyv, a másik pedig a két főszereplő játéka. Michl Juli kifogástalanul hozza a még nem túl tapasztalt, de elhivatott pszichiátert, belső bizonytalanságait, empátiáját, míg Sütő András egy nagyon karakteres József Attilát kelt életre, vagy inkább válik vele eggyé. Annyira meggyőző az alakítása, hogy nehéz is lesz valaha másként gondolnom a költőre, mint ahogyan ő megformálja. A film utolsó jelenete pedig a valós történések ismeretében különösen megrázó. Szóval megint csak tanulságos tapasztalat, hogy nem kell félni egy nehéznek tűnő alkotástól, mert a kincs valahogyan mindig a mélyben van, és le kell menni érte.

Sokat elmond az elmúlt hónapjaimról, hogy ezt a válogatást még a karácsonyi ünnepek előtt akartam közzétenni.

Aztán úgy volt, hogy majd az új esztendő első napjaiban, mert ahhoz is jól illik.

Most pedig lassan március vége van, már a tavasz is megvillantotta ellenállhatatlan mosolyát, szóval lassan okafogyottá válik a dalgyűjtemény eredeti mondanivalója. De talán most, még az évszakváltás pillanataiban és a mindig aktuális megújulásra várva szintén adhat valamit az arra fogékonyaknak. Végül is ez is egy ünnep. Tisztaság. Áhítat. Várakozás. Öröm.

Misztrál: Gyöngyöt az embernek

Akárhányszor hallom ezt a dalt, mindig mély elnémulás van bennem, és futkos rajtam a libabőr.

Mivel ezeket a rövid ajánlókat minden alkalommal úgy fogalmazom (fun fact!), hogy közben az adott dalt hallgatom, most nem is tudok többet írni. Hallgassuk csöndben inkább együtt.

Gustaf Ljunggren with Skúli Sverrisson: Leading Somewhere

Már fogalmam sincs, hogy hol és mikor hallottam ezt a dalt először, de még mindig jólesik. És szépen beleillek ebbe az ünnepinek szánt válogatásba. Tipikusan az a nóta, ami instrumentalitása és légiessége miatt szinte hív arra, hogy tarkóra tett kézzel feküdj az ágyon, és álmodozz a közeledő tavaszról.

Nick Mulvey: Holy Days

Maradt egy dal az előző gyűjtésben is szereplő Nick Mulvey-tól, amit meg szerettem volna még mutatni, és ez a lista lett az a közeg, amibe belesimul. Nem szolgál őrületes újdonságokkal a szöveg, de őszinte, mély megélésről tanúskodik. Felhozza a gyöngyöket a mélyből, ahogy mondani szokás.

Chris Rea: All Summer Long

Szerintem minden idők legjobb karácsonyi és sok más még kedvelt nótám zeneszerzőjének és énekesének halálhíre decemberben szíven ütött. Tervezek is egy külön válogatást szentelni azoknak a daloknak, amelyek a legtöbbet jelentették nekem tőle egy életszakaszomban. Ebbe a mostani válogatásba is hoztam azért kettőt. Az All Summer Long c. dalának ez a verziója a King of the Beach című remekbe szabott albumának egyik elképesztően atmoszférikus dala, amely sok év után is ugyanúgy lenyűgöz. Szinte érzem a fehér, forró homokot a lábujjaim között, ahogyan a vakító nap égeti a bőröm, az izzadságcseppeket a homlokomon, ahogyan a hőségben eggyé forr össze a part, a tenger és az ég… és közben valami valószerűtlen, végtelen, különös boldogság lesz úrrá rajtam.

Wulfmon & Evangeline: It Might Have To Be You

„Az a basszus hang olyan, mint egy jó meleg kabát egy téli napon.” – írja az egyik kommentelő a dalhoz, és ennél talán én sem tudnám szebben kifejezni ennek a dalnak a nagyszerűségét.

The Favors, FINNEAS, Ashe - The Little Mess You Made

Talán még emlékeztek rá, pár hónapja mutattam már Ashe és FINNEAS egy korábbi koprodukcióját (Till Forever Falls Apart), amely továbbra is elképesztően remek szerintem. Ők is érezhették, hogy jólesik a közös munka, mert összeálltak egy bandává, ami a The Favors nevet kapta, és ki is adtak egy albumot, The Dream címmel. Ennek meghallgatása részemről igen rövid időn belül következik, addig is itt egy nóta róla. Nekem még mindig bejön, ahogyan ők ketten működnek együtt. Nektek?

Chris Rea: Winter Song

Egy másik kedves Chris Rea-nóta még a felnőttkorom küszöbéről, nagyon szerettem akkor is és most is. Először még borús az ég, hideg van, látszik a lehelet, piros az arc, de aztán kisüt a nap, a csatorna már csörgedezik, a hó lassan olvadni kezd.

Levante: Follemente

A Túlagyalt szerelem c. olasz film (nemrég szintén volt szó róla itt a blogon) főcímdala rendkívül hangulatos, romantikus, szenvedélyes nóta a szerelembe esés előtti bizonytalanságról. És nagyon jól passzol a mozgóképhez is. Sőt, hozzá is ad valami pluszt. De azért különállóan is élvezhető.

Margaret Island: Csend van

A Margaret Island utolsó dala, amit az októberi Superar-nagykoncerten hallottam először. Szép, méltó lezárás.

Ezeregy éjszaka: Egy varázslat

Életem első Szegedi Szabadtéri Játékok-élménye volt két éve a Geszti Péter – Monori András által alkotott Ezeregy éjszaka „world musical”, ami a jól ismert történetet dolgozza fel rendkívül kreatívan. Baromira tetszett ez a fergeteges kavalkád, írok is még róla a tervek szerint hosszabban is. Ez pedig itt a finálé dala, ami olyan, mint egy fénylő energiabomba, alig lehet betelni vele.

Hoztam három filmet az elmúlt negyedévből, amit moziban láttam, és örömmel vittem magammal az élményt.

Túlagyalt randevú

Olasz romantikus vígjáték - 2025 - 97 perc, rendezte: Paolo Genovese, főszereplők: Pilar Fogliati, Edoardo Leo

Paolo Genovese rendezőt én is, mint oly sokan, a Teljesen idegenek című mozija idején fogadtam szívembe. Annyira természetesen működő, őszinte, élettel teli volt az a film, hogy máig erősen él bennem. (Ezért nem igazán tudtam szeretni a magyarosított verziót, a BÚÉK-ot sem - épp ez a plusz, ez a mindennapok történéseit értő könnyedséggel kezelő hangulat hiányzott belőle, vagyis a lényege tűnt el.) Bár nem követtem azóta különösebben a pályafutását, új mozija azért bevonzott megint. Az alapötlet mondjuk ismerősnek tűnt egy animációs filmből - maradjunk abban, hogy szerintem nem véletlenül szerepel a producerek között a Disney is -, de ügyesen csavart rajta egyet az író-rendező. Merthogy arról van itt szó, hogy adott egy nő és egy férfi, utóbbi randira érkezik előbbi lakására, és nem csak a két szereplő ismerkedését, csetlését-botlását követjük nyomon, hanem egy másik szálon a fejükben zajló történések is megszemélyesítésre kerülnek. Kellett egy kis idő nekem nézőként, míg ez a filmnyelvi megoldás elkezdett működni a vásznon, de azt kell mondjam, hogy Genovese megint véghez vitte, amihez igazán ért. Tudtam szurkolni ennek a két főszereplőnek, miközben kíváncsian vártam, hogy mi fog köztük történni. Néha mondjuk azt éreztem, hogy plusz karakterek nélkül is elég lenne mindez, de mondom, volt egy pont, ahol szépen egybesimult a történet szövete, és onnantól meg voltam véve. Néha hangosan is felnevettem, de ez azért nem az a térdcsapkodós mozi. Kicsit haloványabb is, mint "a nagy előd", de még mindig hatalmas a szíve, és öröm látni, hogy az alkotó mennyire szereti a karaktereit. A hangulata, néhány pillanata még most, jó pár hét után is velem maradt.

Az utolsó viking

Dán szatíra, filmdráma, vígjáték - 2025 - 116 perc, rendezte: Thomas Anders Jensen, főszereplők: Nikolaj Lie Kaas, Mads Mikkelsen

Egy Anders Thomas Jensen-mozgókép mindig ünnepszámba megy nálam. Ez olyan igazi várakozás, amikor tudom, hogy jó eséllyel valami igazán meglepőt, eredetit, örömtelit fogok látni - vagyis egy nagybetűs MOZIT. (Milyen ritkán történik ez meg manapság!) Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy tudom, kik Anders Thomas Jensen állandó alkotótársai: Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Kaas, és még néhány visszatérő skandináv arc. Persze minden az Ádám almáival kezdődött húsz éve, amely mű a mai napig meghatározó a filmes ízlésemben. Legutóbbi közös munkájukat, a 2020-as Az igazság bajnokait is szerettem, talán az volt eddig a legdrámaibb mind közül. (Az azt megelőző, a Férfiak és csirkék pedig a legelborultabb, az mondjuk már nekem is megfeküdte kicsit a gyomrom.) A recept valahogy mindig ugyanaz, mégis mindig más: adott egy rakás reménytelenül elveszett férfi, akik néha egészen abszurd / morbid / groteszk / szürreális módon viselkednek magukban is és egymással is, de a történet végére ez a néhány fura ember elkezd valamiképpen együttműködni, mintegy csapatként. Megjelennek persze női karakterek is, akik próbálják ellenpontozni ezt az őrületet, kisebb-nagyobb sikerrel. És miközben nézőként imádom, hogy nem tudom, a következő percekben merre visz majd tovább a történet, és nagyokat röhögök a váratlan gegeken meg a száraz skandináv humoron, azt is sejtem, hogy lesz ez nemsokára másképp is. Mert előbb-utóbb mindig kiderül, hogy van egy vagy több mélyen eltemetett tragédia, amivel a szereplők nem akarnak szembenézni. És a történetek végére azt is megértem, hogy ezek az eltúlzott, bohókás, néha idegesítő karakterek - mi vagyunk. Mi mindannyian. Anders Thomas Jensen mindig a saját hétköznapi hülyeségeinket karikírozza, nagyítja fel és tart tükröt nekik - teszi mindezt most is tökéletesen kitalált beállításokban, patent dialógusokkal, remek humorral és végtelen szeretettel a karakterei felé. A karakterei felé, akik szánalmas-szép, elveszett-büszke életükben, végigjárva a saját kálváriájukat egyszer csak, talán nem is tudatosan, de rájönnek, hogy... egymásért vannak, hogy együtt érnek valamit igazán.

Emma karácsonya

Magyar játékfilm, családi film - 2025 - 90 perc, rendezte: Rózsa Gábor, főszereplők: Békési Laura, Michl Juli

Egészen ma délelőttig úgy volt, hogy mindössze két filmről tudok hírt adni ebben a bejegyzésben, de aztán úgy alakult, hogy ma végre elcsíptem a hajdúböszörményi rendező, Rózsa Gábor új rendezését. Első mozija, a Mentés másképp óta követem a saját útját nagy elszántsággal és lelkesedéssel kitaposó filmes karrierjét (bár harmadik moziját, a József Attila pszichoanalízisét feldolgozó Reménytelenül-t még sajnos nem volt alkalmam megnézni, de hamarosan pótolom), ahogyan egyre bátrabban ad teret a tartalmas szórakoztatást nyújtani kívánó történeteinek. Pszichológiai érdeklődése már legelső mozijában megmutatkozott, és ezt a nézőpontot az Emma karácsonyában is tetten érhetjük. Merthogy - szerencsére - nem egy tipikus cukormázas, jellegtelen, a streamingen tucatszámra látható ünnepi film pereg előttünk. Keserédes történet ez inkább, egy tinédzserről, aki a zenén keresztül élete talán első szerelmét találhatja meg, miközben az addig békésnek és boldognak hitt családi háttere épp szétesni látszik a szülei közötti konfliktussal. A sztori íve viszonylag egyszerű, a hangsúly inkább a részleteken van. A hétköznapi életpillanatokon, az egymás közötti kommunikáción, a karakterek belső mozzanatain. A történet jó ritmusban pereg (én mindössze a film utolsó harmadában éreztem egy-két döccenőt), a játékidő nagyobb részének főbb szereplőit alkotó amatőr gyermek-/ifjú szereplők természetesek és kifejezetten ügyesek, és a szülőkben lejátszódó érzelmi utazást is el tudtam hinni. A forgatókönyv alapvetően szépen felépített, helyenként egészen frappáns megoldásokkal működik. (Amikor viszont - talán csak számomra - a film nyolcvanadik percében derül ki, hogy Emma édesapja is ért a hangszerekhez, azért felmerült bennem, hogy ezzel még lehetett volna valamit kezdeni a történet kapcsán, bár lehet, hogy akkor az némileg más irányt vett volna.) A dialógusok külön piros pontot érdemelnek. Számomra kifejezetten tetszett a film lezárásának megoldása is, hű maradt a hangvételhez, és meghagyta a nézőnek, hogy benne fejeződjön be a történet. A film közben néhány pillanatra eszembe jutott egyik kedvenc rendezőm, John Carney (Egyszer, Szerelemre hangszerelve, Sing Street) is, akinek szinte minden filmjében a zenén keresztül találják meg az utat a szereplők egymáshoz.

Régi mániám, hogy a magyar filmek sokszor szeretnének valami különlegeset, egyedit, nem mindennapit mutatni. Ezzel persze nincs is semmi gond, hiszen valószínűleg nemzeti karakterünkhöz is hozzátartozik ez a szemléletmód. De a magam részéről nagyon becsülöm a cseh vagy akár a lengyel filmeket is, amelyek sokszor egyszerű történeteket mesélnek el, magunkról, magunknak - és ezzel rengeteget tudnak adni. Valahogy így éreztem most az Emma karácsonya kapcsán is: egy sok szívvel készült, emberi pillanatokkal és szerethető karakterekkel teli filmet láttam, amely a maga eszközeivel sokkal igazabb módon megmutatta az ünnep hétköznapiságát és a hétköznapok ünnepi pillanatait, mint sok más, amihez eddig szerencsém volt. Köszönöm, és várom a következő utazást!

Pár hete régi álmom teljesült. A debreceni Vojtina Bábszínház szélesre nyitotta kapuit, és új darabját gyermekközönségén túl mindenkinek ajánlotta, aki fogékony az efféle művészi élményekre. Magam is meglepődtem, amikor elfoglalva helyem a Kálvin téri varázsbirodalom nézőterén ezen az őszi hétköznap délutánon, körülnézve azt láttam, hogy a kisgyerkőcök mellett a közönség nagy része virgonc tinédzserektől ősz szakállú nagypapákig nagyon sokféle korosztályból áll. Az előadás, a Sánta kacsa, vak tyúk címet viselte, és a két expresszív, színes, jópofa báb (és az őket játszó bábszínészek) által megszemélyesített karaktereken keresztül egy messzire vezető, sok kalandot rejtő utazáson vehettünk részt, ahol szereplőink lassan elfogadták egymást, önmagukat és a körülöttük lévő világot is. A sztori és annak megvalósítása tényleg úgy van belőve, hogy ne érezzük nagyon gyerekesnek, de azért a gyerekek is bőven tudják élvezni. Remek a díszlet és ötletesek az egyéb színpadi megoldások is (például az árnyjáték), az időnként felcsendülő zenei betétet Cseri Hanna szerezte. Nagyon szimpatikus és tehetséges a három színész (egyikük még egyetemi hallgató) is. Az pedig külön szokatlan, hogy kb. ötven perces időtartamával az előadás befogadása sem okozott különösebb gondot.

Egészen újszerű élménynek lettem részese aznap. Csöndes, gurgulázó öröm, titkos, játékos felszabadultság bujkált bennem, miközben kifelé lépdeltem a Vojtina gyönyörű épületéből. Beletelt kis időbe, mire megfogalmaztam magamnak, mi is történik. Mintha lényem legmélyéből tört volna fel valami, mintha az előadás egy rég elfeledett hívószóként előcsalogatta volna belőlem a talán legértékesebb részemet: a gyermeket. A gyermeket, aki hagyja magát elvarázsolni attól, hogy bár színészek hangját hallja és színészek arcát látja, mégis szinte csak a kezükben tartott tiritarka, ormótlan bábokra figyel, mintha ők keltek volna életre. A gyermeket, aki kipirult arccal izgul az elképzelt kalandokon, aki a vászonra vetített árnyékból látja kirajzolódni a függőhidat a szakadék fölött. A gyermeket, aki nagyon hálás, hogy a mindennapok sok-sok felnőttes feladata közepette egyszer végre szántam rá egy órát, hogy vele is törődjek. Hogy belenézzek tiszta, okos, álmodó tekintetébe, és viszontlássam benne magam.

Szóval szeretnék eloszlatni egy tévhitet. Gyermek nélkül is lehet bábszínházba érkezni. Hazaindulni már mindenképpen vele együtt fogsz.

Több infó az előadásról: https://www.vojtinababszinhaz.hu/eloadasok/535-santa-kacsa-vak-tyuk

Télbe csúszunk szép lassan, ez a zenei ajánló viszont még a nyárból indul (ugye, milyen rég volt Kalandra fül? Szerintem is.). A dalok ívén át viszont talán mind a négy évszakot bejárjuk. Tarts velem most is!

A dallista YouTube- és Spotify-linkjét a cikk alatt találod.

beck@grecsó: Sárga nyár

Két művész barátsága, amely a Rájátszás projekt környékén indult. Az utóbbi években szűkebb körben, de folytatták a zenei együttműködést, és milyen jól tették! Hoztunk valamit magunkból című albumuk keretében Grecsó Krisztián verseit varázsolják dallá. Nekem ez a szám olyan, mint egy bölcs mosoly – amikor már sok mindent ismersz, önmagadról is, és nincs értelme mellébeszélni: mindent úgy látsz, ahogy a valóság, nincs szükség illúziókra. És valami fura szomorkásság mellett valahogy mégis nagy könnyedség és derű költözik beléd. Épp, mint ez által a nóta által.

Lázár tesók: Nyár utáni gyász

A nyár mindig rövid, de nekem az idei különösképp annak tűnt. Szinte traumatikus volt megélni a kezdődő szeptembert. A Lázár tesók Ősz című EP-jének talán legszebb dalával így kifejezetten együtt tudtam rezegni. Bár ebben a számban azért ennél több is van. Melankolikus, kicsit merengő, a változást épp megélő érzések-gondolatok sorjáznak benne. Ja, és amúgy akár Zorán is énekelhetné, nem?

Margaret Island: Nem megyek én sehova

Ha már gyász, akkor itt a Margaret Island búcsúja is. Ami még úgyis szíven ütött kicsit, hogy csak egy-egy dal jutott el hozzám tőlük az utóbbi időben, bár azokat eléggé bírtam. Gyorsan meg is hallgattam pár napja az utóbbi három albumukat. Durva, hogy mindegyiknek nagyjából a feléből sláger lett – nem rossz arány. Még úgy is, hogy zeneileg a legizgalmasabbak nekem egyértelműen a legutolsó album, a Minden levegővétellel újra megszületünk dalai lettek. A kissé kócos dalszövegekkel nem mindig tudtam mit kezdeni, de a hangulat azért mindig átjött, néha pedig kifejezetten megfogott. Ezt a számot is eléggé megszerettem.

Superalbum (Co-Lee ft. Superar Kórus): Egy úton

Egy jóbarátom lelkesített erre az október eleji jótékonysági koncertre, ahol a Superar gyermekkórus lépett fel néhány ismert hazai popzenésszel, akikkel kiadtak egy albumot is. A következő három dal ebből az élményből ad vissza egy keveset. Co Lee-t nem igazán követem, de a Budapest Parkban eléggé jól szólt ez a feldolgozás, a röfögő basszusok meg az éteri kórushangok remek ellenpárként működnek. És a gyerekek is láthatóan imádták ezt az egészet.

Superalbum (Bohemian Betyars ft. Superar Kórus): Miért!?

A Bohemian Betyars őrültsége nagyon jót tesz a magyar népléleknek. Emlékszem, hangosan felnevettem, amikor a koncerten egy visszafogottabb számot követően egyszer csak berobbant a színpadra ez a néhány tökkelütött, élükön a mindig félmeztelen (október volt, csak mondom), mindig cingár és mindig mosolygós frontemberrel, földre vetette magát, és a színpadon fekve elkezdte énekelni ezt a gyermekien anarchista nótát. Olyan, mintha egy Halász Judit-dal punkfeldolgozását hallanánk. Jaaaj, nagyon jó!

Superalbum (Járai Márk ft. Superar Kórus): Réteken

Érdekes volt megfigyelni, hogy a különböző zenészek mit kezdtek azzal a helyzettel, hogy egy gyermekkórussal együtt „írnak” egy dalt. Ebben szerintem Járai Márk egyszálgitáros nótája volt a legtiszteletreméltóbb vállalkozás, aki játékos, egyszerű dallamívével tulajdonképpen csak kiszolgálta a kórust. Igazi alázat, nagy szív!

Nick Mulvey: River to the Real

A figyelmes hallgatók bizonyára felfedezték, hogy Nick Mulvey brit singer-songwriter nótái rendszeresen felbukkannak a Kalandra fül! listáján. Ez azért van így, mert lenyűgöz az a sokféle gazdagság, amit elvileg egyszálgitáros dalai kioldanak magukból. Minden dala olyan, mint a tenger, vagy, mint a szívdobogás: egy végtelen lüktetésnek tűnik. Ott van mellette a hihetetlenül sokrétű hangzásvilág, egészen apró, jópofa zenei megoldásokkal tűzdeli tele a számait. És szinte minden dalából árad valamiféle fény, amivel egyszerűen jólesik együtt rezegni. Legújabb albuma, a Dark Harvest életének egy elmúlt, nehezebb időszakából inspirálódott. Ez a szám, a River to the Real pedig szerintem egészen fantasztikus, végtelenítve tudnám hallgatni.    

My Morning Jacket: Squid Ink

A My Morning Jacket amerikai rockzenekar 1998-ban alakult Kentucky-ban… én viszont kb. két hónapja hallottam róluk először. És akkor is csak ezt az egy számot, bár gyanítom, hogy fogja még ezt követni több is majd. Vagány, stílusos, jóféle zene, itt a helye!

bongor: Hol voltál?

Az őszi hazai zenei kínálat legerősebb élményét számomra Berta Csongor (művésznevén: bongor) új lemeze jelentette. A mindig dühös és izgága, vajdasági származású rapper Extázis című albuma a szó szoros és átvitt értelmében is terápia: alkoholfüggőségének legyőzéséről és az apai mintával való leszámolásról szól megrendítő őszinteséggel és szokás szerint zseniálisan megírt szövegekkel. Bevisz egy gyomrost és lehúz a mélybe, hogy aztán tisztább tekintettel nézhess a tükörbe a dalok hallgatójaként te is. Ez a feleségével, Cseri Hannával közös száma az alkoholfüggőség párkapcsolati aspektusait vizsgálja. Az Apa mellett a másik legfontosabb dal nekem a lemezről.

Nick Mulvey: Every Open Heart

Ezt a dalt az októberi budapesti koncerten hallottam először a brit zenésztől, és rendesen meg is lepett vele. A dalban elhangzó szanszkrit szöveg a védikus ind iratokból, az Upanisadokból való: „A valótlanból vezess a valóságosba, a sötétségből vezess a világosságra, a mulandóságból vezess az örökkévalóságra!”

Adèle & Robin - Tout ira bien

Mindezek után ránk férhet egy kis franciás könnyedség és szabadság, ezt most ez a két bájos ifjú ember, Adèle és Robin hozza el nekünk. Máris olyan, mintha nem is a tél, hanem a tavasz felé közelednénk, ugye? „Minden rendben lesz” – mondják, és elhisszük nekik.

beck @ grecsó: Tanulni kell

Velük kezdtük és velük is fejezzük most be ezt a dallistát. Gyönyörű dal, nem is fűznék hozzá semmit.

Találkozzunk decemberben, még az ünnepek előtt!

Nagyon kedvelem az asszociációkat, a crossover dolgokat. Ezért mostantól a tervek szerint minden cikkhez ajánlok majd egy-két dalt is, amit hallgathatsz az olvasás közben, és ami számomra hasonlóképpen kommunikál, mint a szöveg, csak épp hangok útján. Annak érdekében, hogy ne zavarjam össze a fészbuk algoritmusait, a bejegyzés végén fogod megtalálni a linkeket. 

Most, amikor ezeket a sorokat írom, egy debreceni kávézó-reggeliző (és olykor vacsorázó) csapata épp elmosogatja a távozó vendégek utáni edényeket, összetolja a székeket, átfordítja az ajtón a "nyitva" táblácskát, és lekapcsolja a villanyt. Egy szombat délutáni rutinfolyamat része lehetne mindez, ami után a következő hétfő reggelen kezdődik minden ugyanúgy, ahogy eddig. De ez esetben nem fog: a Wellington Coffee&Pie története a mai napon véget ért.

És ez nekem most fáj. Tudom, persze, "csak" egy hely, az élet megy tovább, és léteznek ennél nagyobb problémák is a hétköznapokban. Mégis: vannak helyek, amelyek fontosabbak másoknál. Végül is épp erről szól ez a rovat is, még ha a "hely" fogalmát sokszor tágabban is értelmezem benne. (Tervezgettem korábban, hogy írok majd a Wellingtonról is itt, most ezt is bánom, hogy végül elmaradt.)

Ma is tisztán emlékszem, amikor négy évvel ezelőtt, egy friss, hűvös, őszi szombat délelőttön, pár héttel a nyitás után, a Piac utca - Gambrinus köz mindig baromi lassan váltó zebrájánál várakozva nézegettem az épületeket, és egyszer csak feltűnt a jellegzetes stilizált oroszlánfejes cégtábla meg a felirat. Alig akartam hinni a szememnek. Aztán amikor lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón - eleven bennem az érzés -, mintha konkrétan egy dimenziókapun estem volna át egy párhuzamos világba. Belsőépítészetileg az egyik legszebb vendéglátóhely volt, ahol valaha jártam: igényes, ízléses megoldások, bútorok, anyagok, színhasználat. A falon pedig különleges festmények: emberi portrék - (kiwi?) madarakról. Volt az egészben valami jópofa csavar, stílus és fanyar humor. Később megtudtam, hogy a Wellington név az új-zélandi fővárosról kapta a nevét, ahol a tulajdonos maga is töltött korábban néhány évet. Mindez a gasztronómiai vonalon is képviseltette magát, az egyedi töltött piték receptje és a borok egy része is erről a vidékről származott. De ez a pár infó inkább csak érdekesség, a lényeg, hogy milyen a kávé, milyenek az ételek, és milyen a hangulat, van-e kedved visszatérni. Nekem volt. Pedig az évek alatt még bőven lett volna mit kipróbálni, bár például a hétköznapi ebédmenü megkóstolására sajnos esélyem sem volt. Imádtam, hogy a hely mérete ellenére tulajdonképpen minden asztalnál másként tárul fel előttem a tér, az egyik kedvenc hangulatom az esti fényben játszó Piac utcát bámuló volt a nagy félköríves ablak előtti bárszéken ülve. Egyik péntek délután a tulajdonos és egy, a különböző kávék felfedezésében épp igen aktív ismerősöm szenvedélyes és információgazdag beszélgetésébe csöppentem, amiből húsz perc alatt többet tanultam a kávé világáról, mint előtte bármilyen könyvből. Nagyon kedveltem a személyzetet alkotó lányok, fiúk derűjét, harmóniáját is. Ja, és egy decemberi estén itt ittam életem eddigi legfinomabb forró csokiját. És akkor a pekándiós pitéről még nem is beszéltem.

Persze voltak időszakok, amikor ritkábban bukkantam fel, például épp mostanában. Magam is - akinek a napjához egyébként nem létszükséglet a kávé, inkább az íze és az illata, no meg a forró csészéből kortyolgatással együtt járó komplex hangulat vonz benne - beszereztem egy jobb minőségű otthoni készüléket, és elkezdtem a különféle kávészemekkel kísérletezni, bár csak bizonyos keretek között. (Például kipróbáltam a Wellington saját pörkölésű, egyedi ízvilágú egyik kávéját is.) De annak ellenére, hogy nem voltam minden héten visszajáró vendég, jó volt arra gondolni, hogy van egy kávézó Debrecenben, ahová bármikor bemehetek, ami az "enyém", ahol mindig egy olyan nyilvános és titkos világot találok, ami egyben a lényem egy részének egyfajta fizikai kivetülése is, vagy legalábbis nagyon jól rezonál vele. Ha máshonnan érkeztek régi vagy újdonsült ismerősök, mindig büszkén ajánlottam a helyet, hogy térjenek be, mert bár például Budapesten se szeri, se száma ma már a specialty kávézóknak, az összkép alapján ott is simán a legjobbak között szerepelt volna. Jó volt tudni, hogy valahol, közel hozzám ott van egy lehetőség, ami mindig nyitva áll számomra.

És ennek a mai nappal vége. Hiába az ország második legnagyobb városának főutcáján, a Csonkatemplomtól pár méterre volt a hely, a gazdaságos működéshez nem volt elég a visszajáró és a helyet szerető közönség létszáma. Pedig nagyon kellenének Debrecennek (és egyébként minden településnek) az ilyen helyek, amelyek egyediségét, a bennük rejlő spiritusz lángját, az általuk életre hívott teret idelátogatóként magaddal viheted, ittlakóként pedig enyhít a város eredendő, mélyről fakadó zártságán. Túl sok olyan hely szűnt meg mostanában, amelyek üdesége jót tett a mindennapoknak.

Szóval: köszi mindent, Wellington Coffee & Pie, jó, hogy vendégként kicsit én is a része lehettem a történetednek!

Legközelebb majd hozok pár olyan szimpatikus helyet is, amelyek mostanában nyitottak, hátha ezzel is eljut néhány potenciális látogatóhoz a hírük, ezzel is segítve a fennmaradásukat. De ma még azért szomorú vagyok.