Először, de jó eséllyel nem utoljára írok arról az élményfolyamról, amit a kéktúrázás jelent. Ami az utóbbi időben kezd igazán fontossá válni számomra. A valóban elhivatottak hangosan felnevetnének, vagy legalábbis meglepetten húznák fel a szemöldöküket, ha elmondanám, hogy tizenöt éve fogtam neki. Mert lássuk be, szép vállalás, de azért ennyi idő alatt elég sokszor végig lehet baktatni ezen az Országos Kéktúrának hívott, a nyugat-magyarországi Írott-kőtől a zempléni Nagy-Milic-csúcsig húzódó 1172 kilométeren. Ráadásul még mindig alig a felén túl járok, ha az eddig megtett távokat összeadom. A fő inspirációs forrás természetesen számomra is Rockenbauer Pál 1979-es, klasszikus sorozata volt, amelynek képei, hangulata, zenéje a sejtek mélyéig rögzült bennem. Emlékszem, hatalmas öröm és bakancslistás ügy volt elkezdeni, aztán időközben elég sok minden történt bennem és körülöttem, és több esetben évek is kimaradtak két túraszakasz között. Olykor társsal, máskor csapattal, néha meg egymagamban indultam, indulok útnak. De a fentieket csak az alapvető tények tisztázása miatt írom. Valójában az útközben szerzett élményekből, impressziókból szeretnék megosztani néhányat, mert ezeken keresztül érthető meg vagy érezhető át leginkább annak lényege, amit ez a gyalogtúra jelent.

Például a gyermekkor elveszettnek hitt békéje, ami váratlanul köszönt ránk egy Bögöt nevű település határában. Szántóföldek között érjük el a csöppnyi falu szélső házait. Vasárnap délelőtt van, tyúkok kotkodácsolnak, kutya ugat, harang szól, a levegőben húsleves illata, a közelben játszótér. A sok apró puzzle-darabka egyszer csak egymásba illik, bennem meg valami mélyen megrezdül. Olyan az egész, mint egy hosszú kilégzés. Megérkeztem oda, ahol nagyon rég voltam. Néhány pillanatra megáll az idő – vagy talán nincs is? Mi kell ahhoz, hogy ez az atmoszféra újra és újra átélhető legyen? Hogy be- és kilehessen járni elmúltnak hitt és jelenbeli időpillanatok között? Lépdelünk a traktorok által kivájt mély keréknyomokban, rugdaljuk a kavicsokat. Közben pedig olyan, mintha lebegnék. Átélem a könnyűséget, azt a csöndes, csiklandozó derűt, ami oly sok gyerekkori vasárnap délelőttömnek volt alapélménye. Amikor a fölöttem tornyosuló Végtelen bajszát húzogattam, öntudatlanul, csak a játék kedvéért. A lebegés egészen a falu túlsó határáig kitart. Ott aztán, a jelzőtáblán túl, két gyümölcsfát elhagyva, egy hosszú cserjesor mentén szertefoszlik, és visszazökkenek a gyalogút szikár egyenesébe.

Aki alapból nem pacsirtatípus, annak erőt kell vennie magán, de megéri: a túrát mindig kora reggel kell megkezdeni. Ha nem élted át, még nem tudod, de kevés fantasztikusabb dolog van annál, mint amikor az ébredő erdő részévé válsz. Főleg, ha az évszak épp a tavasz. A keleti égen emelkedő nap fénye átszűrődik a lombozaton, ami a madarak napindító csicsergésétől hangos. Óvatlan nyúl ugrik ki eléd az útra, hogy aztán ijedten iramodjon tovább. A bokrok mögött szarvasok, őzek vágtáznak tova. A levegő tökéletes, épp túrázáshoz való. Nyoma sincs még a délutáni kánikulának, szinte simogat a meg-meglibbenő szellő. Te pedig azt érzed, hogy a helyeden vagy, hiszen együtt keltél a téged körülvevő világgal, és időben megkezdted a vállalt napi feladatod elvégzését. Nem utolsósorban: más túrázók is csak ritkán jönnek veled szembe vagy haladnak el melletted, hiszen vagy lusták, vagy pedig nem ismerik a fentebb rögzített alapszabályt. Szóval egy ideig olyan, mintha a tiéd lenne az egész erdő körülötted, minden neszével, csöndjével, színével és titkával együtt. Azt mondom hát: indulj kora reggel!

Sokszor értettem meg útközben, hogy a gyalogtúra, azon kívül, hogy aktív időtöltés, kihívás, egészséges sport, kikapcsolódás – egyben metafora is. Az életé, természetesen. Mondjuk én eleve nem az a túrázó vagyok, aki aprólékosan átnézi az aznapi útvonalat indulás előtt, megelégszem a főbb tudnivalókkal. De még ha megtenném is, más tervezni és más ott lenni a helyszínen. Imádom, hogy fogalmam sincs, mi fog következni majd a kanyar után, mikor ér véget az emelkedő, hol bukkan fel valami szokatlan tereptárgy vagy látnivalóval hívó, letérésre érdemes ösvény. Persze vannak „kötelező” pontok, ahol be kell csekkolni, hogy igazold a teljesítést, hogy a kijelölt útvonalon jársz. De hogy az odáig vezető út mit hoz, az mindig rejtély. Persze egy idő után már a tapasztalataid segítenek: csupán óvatosan örülsz a könnyű lejtőnek, mert benne van egy közeli, izzasztó kaptató lehetősége, és ha egy hosszabb hegymenet vége felé már nem bánnád, ha ott lennél, és egyre többször megpihensz, azért titkon tudod, hogy mindez jó eséllyel megéri, mert remek lesz majd a kilátás a bércről. Olykor feladatokat is kapsz: át kell kelned egy sebesvizű patakon, úgyhogy csak a nedves, kiálló kövekre ugrálhatsz, vagy egy váratlan, a szokottnál meredekebb sziklafalon kell feljutnod a célig. És egy idő után gondosan megválogatod a hátizsákod tartalmát is, hogy csak a legszükségesebb, tényleg lényegi kellékeket vidd magaddal. Szóval kicsit olyan minden többnapos túra, mint egy párhuzamosan megélt élet, aminek mindig gyarapodó esszenciáját magaddal tudod vinni abba a másikba is, amit a hétköznapjaidnak hívsz.

Francia romantikus filmdráma, 2023 – 136 perc, r.: Anh Hung Tran, fsz.: Juliette Binoche, Benoit Magimel

Van egy gasztrokulturális alapmű a könyvespolcomon (Brillat-Savarin: Az ízlés fiziológiája), amit évekkel ezelőtt szereztem be egy antikváriumban, és időnként szívesen belelapozok, hogy átjárjon az a klasszikus, időtlen aroma, ami olyannyira sajátja. A szenvedély íze című film első pár percében rögtön ez a könyv (és hangulat) ugrott be, és talán nem véletlen az sem, hogy a szerző maga is említésre kerül, más híres kortársához hasonlóan.

Ez a mozi egy egészen kivételes vállalkozás. Tulajdonképpen bennem is közben tudatosult meglepetten, hogy a filmtörténetben talán még nem is készült hasonló (vagy legalábbis előttem nem ismert), ami ennyire egyértelműen a gasztronómiára, ráadásul a francia gasztronómiára koncentrált volna. De nem csak úgy körítésként, a történet kibontakozása kedvéért: itt abszolút ez van a középpontban, minden elemében. A szenvedély íze a legérzékibb filmélmény, amit valaha láttam, pedig meztelenség csak elvétve fordul elő benne. Nem tagadom, minden pillanatát imádtam. Minden egyes képkockája olyan pontosan megkoreografált, mintha újabb és újabb festmények elevenednének meg (egyszer mintha még egy Renoir-kép is megidéződne), lélegzetelállítóan játszik a fényekkel az alapanyagokon, az ételeken, a szereplők arcán, testén, valamint a belső és külső terekben. Rengeteg kulináris részletet látunk az ételek előkészítése kapcsán és mindennek árnyalata, mélysége, színe, egysége van. De nem csak a képekről van szó: a hang, az atmoszféra szintén a teljes azonosulást szolgálja. A konyha nyitott ajtaján keresztül folyamatosan halljuk a kintről beszűrődő madárdalt, a közeli erdő zajait, a tücsökciripelést, miközben a konyhában serceg az olaj, libben a gőz, roppan a répa, löttyen a tej, omlik a hús és buggyan a bor. Ha esetleg próbálnál ellenállni (persze, miért is tennéd), teljesen felesleges: egy idő után az összes érzékszerved életteli örömre élesedik, és lenyűgözve figyeli mindazt, ami a vásznon zajlik. Sokáig úgy tűnik, igazán történet sincs, de annyira igéző és idilli a 19. század végi francia vidéki kúria megidézett miliője, hogy a magam részéről még órákig tudtam volna nézni, ahogy Juliette Binoche zöldséget pucol vagy sármányt süt tepsiben. Külön élmény, hogy a korszak miatt nem forrólevegős sütő, botmixer meg digitális mérleg van a konyhában, hanem rengeteg különféle méretű és formájú ón-, réz- és cserépedény, nyílt tűzhely és hatalmas sparhelt. Legtöbbször pedig, amikor nem épp a főzést követjük nyomon, akkor együtt fogyasztjuk el az előkészített, finomabbnál finomabb ételeket az értő vendégekkel, vagy épp szellemes kulináris történeteket hallunk tőlük. De azért, bár a sztorit a konyha iránti szenvedély tartja egyben, apró gesztusokból, pillanatokból, mozdulatokból kirajzolódik még valami: a főszereplő szakács és szakácsnője sok éve tartó, nem mindennapi viszonya. Különleges, ritkán megélhető szellemi és szerelmi kapcsolat az övék: két hasonló ízlésű és igényű, a művészet iránti végtelen odaadással bíró ember magasan rezgő, szavakkal nem kifejezhető együttállása. És a két főszereplő tökéletesen testesíti meg ezeket a karaktereket, Juliette Binoche valósággal ragyog a vásznon, Benoit Magimel pedig szintén nem játszik, életre kelti a szerepét, eggyé válik vele.

Nem kérdés, A szenvedély íze rétegfilm: talán, aki nem rajong a gasztronómiáért, unalmasnak találhatja. Pedig ez a film egy csoda, és bár sokszor úgy tűnik, „csak” ízekről, illatokról, textúrákról mesél – valójában sokkal többről, magáról az életről: megélt örömökről, összetartozásról, szeretetről, egyensúlyról, árnyékról és fényről. És azzal, hogy minden lehetséges eszközzel behúz a világába, hogy ott legyünk a szereplőkkel az ételek tervezgetése, előkészítése vagy elfogyasztása során, a lehető legnagyobb ajándékot adja számunkra: a jelenlét, vagyis az örökkévalóság megélésének gyönyörűségét.

Kép forrása: mafab.hu

Ebben a hónapban kevesebb zenét hallgattam, mint szerettem volna, de nem baj. Legalább eljött a pillanat, amikor a tavaly összegyűjtött, szerintem tök izgalmas, délies dallamokkal teli dallistámat is közzé tudom tenni. Hogyan jutottak el hozzám? Utazós sorozat zenei aláfestéseként, YouTube-algoritmus útján, mediterrán városok utcán elcsípve, ablakokon kiszűrődve, külön rákeresve, koncerten hallgatva... Stílusuk is különböző: bossa novától reggae-ig, R&B-től latin pop-rockon át elektronikus folkig (és még ki tudja, meddig) terjed. Hát még a hangulatuk...! Szerzőik és előadóik között pedig van argentin, magyar, portugál, kolumbiai és brit származású is. Biztosan lehetne egyenként is írni róluk néhány gondolatot, de most hagyom, hogy a zene beszéljen inkább. Nekem többedjére is jólesik ezeknek az olykor kissé szokatlan daloknak a hullámain lebegni. Ha tetszett, akkor pedig simán lehet tovább kutatni hasonló hangzások után! Szóval: kalandra fül, áprilisban is!

(A Spotify-lista sajnos egy dallal rövidebb, Zentai Márk és Schlobocher Barbara duettjét ott nem találtam meg.)

Áron számára ez is olyan napnak indult, mint a többi. A majdnem tizennyolc évesek léha, céltalan életét élte, vállára még épp csak elkezdett nehezedni a felelősség súlya. Későn kelt, a szobájából délutánig elő se bújt, anyjával kicsit összeveszett, aztán rögtön el is indult le a térre pár haverjával találkozni. Anyjának legalábbis ezt vetette oda elmenőben. Mióta tavaly kimondták a válást, Áron zárkózottabb lett. És hanyagabb is, kevésbé figyelt a dolgaira. Anyjával eleve ritkán találkoztak, mert ápolóként sokat éjszakázott, nappal meg aludt, ahogy tudott, vagy épp olyan fáradt volt, hogy Áronnak sem volt kedve a saját nyűgeivel zaklatni őt. Például, hogy a félévben már a sokadik röpdogán kapott egyest, örül, ha eljut valahogy az érettségiig, és egyébként is biztos, hogy nem fogja megpróbálni az egyetemet, lehet, hogy inkább kimegy külföldre dolgozni. Volt egy-két gimis osztálytársa, akik neki akartak indulni, őt is hívták. Egyre többet gondolkodott rajta, nem is a pénzkereset meg a meló miatt, hanem hogy addig se legyen itthon. Talán egy-két valódi barátját sajnálta volna, de ebben a világban már nincsenek igazi távolságok, tudta. Barátnője meg úgysincs, a lány, akivel nemrég pár hétig járt, megcsalta, úgyhogy gyorsan ejtette is.

A téren nem voltak sokan. Pár fiatal anyuka nyomkodta a telefonját a babakocsi tologatása közben, néhány idősebb férfi beszélgetett egy pad körül, egy negyvenes nő rótta a napi kilométereit futódresszben, meg arrébb egy srác meditált egy fa alatt. A kedvenc helye, egy félreeső zug felé tartott. Platánfa állt egy régi vízügyi épület mellett, körülötte sűrűbbre nőttek a bokrok, és volt egy pad is, amihez legalább harmincéve nem nyúlt senki. Ide szeretett elhúzódni.

Ahogy lépdelt előre, a flasztert figyelte. A park másik részén már térkőre cserélték az aszfaltjárdát, de ide még nem jutott, biztos elfogyott a pénz. Közben kerülgette a tócsákat – nemrég esett, most is borult volt még az ég –, és azon morfondírozott, hogy belecsattanjon-e valamelyikbe két lábbal előre. A ruháján valószínűleg nem segített volna, mégis egyre erősödő vágyat érzett, hogy megtegye. Hétköznapi lázadás – ha máshogy nem, hát így. Azért körbesandított, más épp nem járt ezen a környéken, így gyorsan döntött. A következő épp jó lesz. Kicsit nekifutott, és elrugaszkodott. A levegőben aztán olyasmit látott, amitől visszahőkölt, és az utolsó pillanatban megváltoztatta a mozgását, hogy a tócsa mellé érjen célba.

Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki integetett neki. A tócsából. Teljes képtelenségnek tűnt, de a józan eszét némi tétovázás után legyőzte a kíváncsisága. Óvatosan újra az esővíz fölé hajolt. Az, akinek az árnyékának kellett volna lennie, hevesen gesztikulálni kezdett. Látta, de nem akart hinni a szemének. Az aszfalt sötét volt, az ég pedig borult, így a tócsalény arcvonásait nem tudta kivenni, de alakra abszolút ő volt az, Áron.

Nekidőlt egy közeli fának, hogy kifújja magát. Azt már megfigyelte, hogy az ismerősei többségénél élénkebb a képzelete, de ez most neki is sok volt. Bekattant volna? Vett néhány nagy levegőt, és lassan kifújta, hogy szívdobogása is csituljon kissé. Kicsit még várt, de aztán újra erőt vett magán, és a tócsához lépett.

A tócsalény a változatosság kedvéért most kicsúfolta: két kezét a fejéhez tette, és hevesen megmozgatta ujjait. Lehet, hogy még a nyelvét is kinyújtotta – már ha volt neki –, de ez nem látszott. Áron csak bámulta a látomást. Majd önkéntelen reakcióként felemelte a középső ujját. A lény egy pillanatra mozdulatlan maradt, majd láthatóan elkezdett nevetni, bár hang nem hallatszott. Viszont olyan mozdulatot tett, mint aki nagyon jól érzi magát: hátravetette a fejét, és egész testében rázkódott, majd a térdét csapkodta. Ezen váratlanul Áron is elkezdett nevetni. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan körbefutotta a tócsát. A lény kissé meglepődött, és lemaradt. Mikor megálltak, egy pillanatig farkasszemet néztek. Áron kilengett balra és jobbra is, majd csakazértis az ellenkező irányba futott vissza. A tócsában lévő másik nem követte, hanem szemberohant vele. Ha nem a tócsán belül és kívül vannak, össze is ütközhettek volna. Jót röhögtek ezen is, aztán a tócsa-Áron felemelte a mutatóujját, hogy támadt egy ötlete, és hirtelen átfordult kézenállásba. Így most az igazi Áron szemszögéből úgy tűnt, mintha az égben lenne a lába, és keze érintené a flasztert. Letette hát ő is a két tenyerét a tócsa szélére. Aztán megtapsolta a mutatványt, míg a másik hajlongott.

Bohóckodtak még egy darabig önfeledten. Érdekes módon senki nem zavarta meg kettejük játékát. Aztán egy idő után Áron leült a tócsa mellé, és már csak nézte a másikat. Jó volt nem szólni egy szót sem, jó volt csak üldögélni ott csendben.

Csak sötétedés felé indult haza, amikor már a tócsában nem lehetett kivenni a másik alakját. Akkor lassan szedelőzködni kezdett, és elindult. Útközben egy-egy tócsa tükrét még megvilágította valamelyik utcai lámpa fénye. Olyankor egy pillanatra megállt. Ahogy előrehajolt, ott is volt a másik-Áron: egy felfelé néző hüvelykujjat mutatott. Néha kettőt. Olykor meg csípőre tett kézzel várta.

Édesanyja sosem értette később, hogy miért szomorkásabb Áron, ha szép időt jósolnak, és miért derül fel az arca, ha hallja, hogy kopog az eső a hatodik emeleti ablakon. De nem firtatta, mert érezte, hogy valami megváltozott a fiában – vagy talán jobban hasonlított ahhoz, amilyen régen volt? –, és ez titkos, hálás örömmel töltötte el.

Bár a pár éve ránk szakadt streaming-mennyország tényleg hozott magával örömteli dolgokat és lehetőségeket is, úgy tűnik, hogy én már ilyen klasszikus moziba járós maradok. A nagyvászon mégis csak nagyvászon, másokkal, adott esetben ismeretlenekkel együtt filmet nézni pedig semmihez sem hasonlítható élményt jelent. És valahol ez a műfaj szerintem erre lett kitalálva. Persze nem vetem meg a streaming-oldalakat sem, de ott valahogy mégis ritkábban történik meg a katarzis csodája. Talán ezért is lehet, hogy a lenti öt filmből, amiről itt most hírt adok, mint megtekintésre érdemes alkotást, négyet moziban láttam. De ha elmulasztottad őket, hamarosan valószínűleg elérhetők lesznek online is.

A menü

Amerikai thriller, horror, fekete komédia, 2022 – 107’, r: Mark Mylod, fsz.: Ralph Fiennes, Anya Taylor-Joy

Az első ajánlott filmet persze épp streamingen, az HBO MAX kínálatában láttam, mert a moziban végül elmulasztottam. Nincs is jobb, mint egy ilyen alkotással kezdeni egy új esztendőt: kicsit helyreteszi az embert mindenesetre. A sztori szerint egy fiatal pár érkezik egy kis szigetre, ahol egy világhírű fine dining étterem extravagáns séfje várja vacsorára a nem mindennapi vendégsereget. Ritkán látni olyat, hogy forgatókönyv és rendezés egészen végig azon a vékony mezsgyén egyensúlyozik lábujjhegyen, ami vállaltan különböző műfajok határát jelenti, de A menü esetében ez a mutatvány sikerrel jár. Thriller, horror, szatíra és fekete humor bátor elegye a film, amiben patikamérlegen adagolt minden újabb feszült fordulat, miközben végig nagyon jót mulatunk és egyben el is gondolkodunk azon a tükrön, amit társadalmunknak tart a történet.

Ez a film úgy, ahogy van, igazi ínyecség, különleges falat – tartalom és forma ritkán látott egysége.

Valami madarak

Magyar filmdráma, játékfilm, 2023 – 90’, r.: Hevér Dániel, fsz.: Szacsvay László, Kizlinger Lilla

Örömteli, hogy újabb fiatal magyar filmesek által készített mozi fókuszában állnak az időskor küzdelmei (a legutóbbi Az unoka volt), mert ez egy kifejezetten mostoha téma, amiben kevesen látnak „fantáziát”. Az pedig még örömtelibb, hogy egy szép ívű, kellően érzékeny, visszafogottságukban is remek alakításokkal teli mozi született, amiben hiába köszönnek vissza sok esetben mindannyiunk által jól ismert karakterek és élethelyzetek, ennek ellenére vagy talán éppen ezért még inkább működik. Az idősek otthonába kerülő, de onnan mindenképp kijutni igyekvő férfi és a neki segítséget nyújtó közmunkás lány kapcsolata egyáltalán nem elemelt, itt ne várjunk Életrevalókhoz hasonló ódát az életigenlésről, ez mégsem jelenti azt, hogy ne lenne tele emberséggel és halkan rezgő életszeretettel a film.

Külön hatalmas piros pont az alkotóknak, hogy Szacsvay Lászlónak főszerepet adtak, míg az egyre több filmben feltűnő Kizlinger Lilla szerintem sosem volt még ennyire jó.

Semmelweis

Magyar életrajzi film, filmdráma, 2023 – 127’, r.: Koltai Lajos, fsz.: Vecsei H. Miklós, Nagy Katica

Bár a magas állami támogatással megszórt filmekről mindig nehéz úgy beszélni, hogy a politikát mellőzzük, Koltai Lajos Semmelweis-e szerintem érdemes erre. Egy klasszikus, közönségbarát moziélmény, amiben a magyar színművészet színe-java remek alakításokkal vezet be minket egy hollywoodi recept alapján – egyébként szerintem kifejezetten ügyesen – megírt forgatókönyv fordulataiba, és ezzel együtt egy újra és újra elmesélésre érdemes élettörténet drámai epizódjába. A látvány és a cinematográfia – végre – pazar (bár ezt egy ilyen operatőri életművel rendelkező rendezőtől joggal várjuk el), és összességében nekem is csupán két részlet kapcsán van némi ellenérzésem. Vecsei H. Miklós egyébként emlékezetes alakítását jó pár percig nehéz volt megszokni, mert az ő érzékenyebb személyisége és a megformált szikár, kissé szociopata karakter számomra nem mindig fedte egymást. A film lezárása pedig érzésem szerint nem sikerült igazán jól, gondolok itt arra, hogy egy picivel kevesebb hepiend többet nyújtott volna. És itt nem is csak azzal van gondom, hogy a valóságban – jelenlegi ismereteink szerint – messze nem volt ilyen boldogságos a történet, mert egyetértek azzal, hogy a film mindig esszencia, a drámához sűríteni kell, és itt-ott kiszínezni, hogy működjön a vásznon. De szerintem magából az elmesélt történetből sem következett mindez.

Ennek ellenére néhány évente egy hasonló szakértelemmel készített közönségfilm bőven megférne a kínálatban – de ezt valószínűleg a nézők is így gondolják, hiszen hónapok óta műsoron van.

Ferrari

Amerikai – olasz dráma, 2023 – 130’, r.: Michael Mann, fsz.: Adam Driver, Penélope Cruz, Shailene Woodley

Több, mint harminc évig váratott magára, hogy a Kelly hőseit is jegyző Troy Kennedy Martin forgatókönyvíró szkriptjéből mozifilm szülessen, végül a legendás, épp nyolcvanadik életévét taposó Michael Mann (Az utolsó mohikán, Szemtől szemben, A bennfentes) vállalta magára a feladatot. Talán e két tényező is az oka, hogy jólesően régivágású, lassabb tempójú film készült Enzo Ferrari életének egy fontos és nehéz időszakáról, melyben a személyes tragédiák és a versenyautók iránti szenvedély kéz a kézben jártak egymással. Kissé szokatlan volt az első percekben megszokni, hogy a főbb olasz szerepeket amerikai és spanyol színészek játsszák, akik tört angolsággal beszélnek (feliratosan láttam), de van annyira jó a színészi játék és patinás a látvány, hogy ezen hamar túl tudtam lépni.

A sok közelivel dolgozó drámai pillanatok és a benzingőzös sebességmámor klasszikus hangulata az a két eleme a filmnek, ami biztosan sokáig velem marad.

Előző életek

Amerikai romantikus dráma, 2023 – 106 perc, rendezte: Celine Song, főszereplők: Greta Lee, Teo Yoo

Vannak azok a filmek, ahol nem a történet lényeges igazán (egy férfi és egy nő kapcsolatát követjük nyomon életük három különböző szakaszában/pillanatában), nem is az alakítás, az operatőri munka, a zene… hanem mindaz, ami ezek szövetén átsejlik. Nem a mondat, hanem a mondatok közötti csöndek, a kimondatlanságok – és néha az is, amit végül őszintén, egyszerűen megfogalmaznak a szereplők. És persze azok a szépen kitartott, értően megteremtett mágikus pillanatok, amik a két főszereplő különleges viszonyát teszik átélhetővé – és amitől felsajdul benned a vágy valami után, amit talán nem is tudsz igazán pontosan kifejezni. Mégis tudod, hogy közöd van hozzá, a tiéd is, csak valahol elveszett, vagy tévesen azt hiszed, sosem volt meg még, csak épp rárakódott egy-két életnyi feledés.

Egyre inkább kedvelem az egyszerűen építkező, itt-ott még talán eseménytelennek is ható alkotásokat, amik a moziból kiérve kezdenek hatni igazán, hogy amint órák elteltével gyökeret ereszt benned az élmény, már tudd, hogy életet hordoz magában, ami nélkül eddig kevesebb voltál, és ami innentől mindörökké veled marad.

Képek forrása sorrendben: artmozi.hu, port.hu, szinhaz.online, artmozi.hu, snitt.hu

Új rovattal jelentkezik a Kultmutató, amelyben az aktuálisan előttünk álló hetek szubjektív (és egyáltalán nem a teljességre törekvő) programajánlójaként néhány izgalmasnak, érdemesnek tűnő esemény hangulatának felvillantására vállalkozom, remélhetőleg kedvet csinálva azokhoz.

A programok fókusza Debrecen, de Budapest és az ország egyéb vidékei is szóba jöhetnek, ez mindig spontán módon alakul. Vágjunk is bele!

A Made in Debrecen-fesztivál immár harmadik alkalommal kerül megrendezésre március 23-án. Az egész napos, kilenc helyszínen zajló zenei rendezvényen debreceni, vagy a cívisvároshoz kötődő zenészek, együttesek egyfajta „besztof” koncertjeinek élményét élheti át a közönség.

A két évvel ezelőtti első rendezvényről ezt írtam: „Tegnap zeneünnep volt Debrecenben. A tavasz is örvendezett, és segített az utcára és a helyszínekre csalni az embereket, akik között tényleg minden generáció, unokától nagyszülőig ott volt a közönség soraiban. És akik, ha kellően nyitottak voltak, életteli, élményteli és nem egy esetben meglepő felfedezéseket tehettek a debreceni (és olykor pécsi, nagyváradi) dalok kapcsán. Számomra, aki szinte minden helyszínt bejárt a néhány óra alatt, a legelejétől a legvégéig, volt valami újszerű, szokatlan, jólesően bizsergető abban, ami körülvett.  Debrecennek egy olyan arca, amit így még nem láthattam. Amit csak a zenélésből átadható közös öröm mutathat meg. Szívesen látnám újra, még sokszor. Szerintem mindannyiunknak jót tenne.”

Az idei meghívott város: Eger. A programsorozat szombat délelőtt 10 órakor indul, és éjfél környékén ér véget.

További infókért kövesd a https://www.facebook.com/madeindebrecenfesztival oldalt.

A fenti remek kezdeményezés előtt egy még nagyobb múltnak örvendő, immár a vizualitásnak teret adó rendezvényt is érdemes várni. Ez a 14. Frankofón Filmnapok, aminek Debrecenben az Apolló mozi és a MODEM ad helyt idén, március 18. és 22. között. A kortárs francia filmtermésből 5 film szerepel itt a mostani kínálatban, széles tematikai és műfaji skálát átfogva. (Bár a szerelem több alkotásban is visszatérő elem, talán nem meglepő módon.) A tavalyi évben több kifejezetten emlékezetes mozit és alakítást is volt szerencsém látni és átélni, és akkor örömmel nyugtáztam, hogy a hagyományosan a bohókás-bájos-érzelmes-drámai koordinátarendszerben mozgó és az utóbbi években ott sokszor el-eltévedő gall alkotók mintha visszataláltak volna egyfajta egyensúlyi állapothoz, és lelkesen követtem őket ezen a pályán én is, mint néző.

Az idei alkotásokat az alábbi linken lehet böngészni: 14. Frankofón Filmnapok - Apolló Mozi (apollomozi.hu)

Közeledik Debrecen klasszikus programsorozata is, az április 4. és 19. között megrendezésre kerülő Debreceni Tavaszi Fesztivál, amely kifejezetten sokszínűre sikeredett idén, izgalmas koncertekkel, előadásokkal és koprodukciókkal. Engem három eleme is megfogott. Nagyszerű ötletnek tartom a Táncolj még! címet viselő egész napos eseményt, amelyen április 6-án Debrecen 26 művészeti (tánc)csoportja veszi birtokba a Kölcsey Központ Nagyszínpadát. (Őszintén: te gondoltad, hogy ilyen sok tánccsoport van ebben a városban?). A hip-hop-tól az indiai tánclépésekig, a country-tól a bachatán át a kortárs táncig rengetegféle mozgásban gyönyörködhetünk, vagy kaphatunk tőle mi is kedvet elkezdeni valami hasonlót a közösségi oldalak terméketlen bambulása helyett. Szintén várom a Talamba Ütőegyüttes Vivaldi Négy évszakjához asszociált saját szerzeményeit is (8 seasons - április 10.). Mindig izgalmas, amikor akár azonos, akár különböző művészeti ágak alkotói egymás műveire reflektálnak saját, önazonos, ihletett hangjukon. Végezetül Barabás Lőrinc (többek között) zongorista és trombitás lemezbemutató koncertje („22” - április 5.) is jó eséllyel nagy élmény lesz a finomabb zenei atmoszférákat kereső közönség számára.

Részletes program: www.fonixinfo.hu.

Március 23-án, szombaton napközben és este 43 fővárosi színház várja az érdeklődőket a Budapesti Színházak Éjszakáján. Az eseményt öt év után rendezik meg újra. Bár a regisztráció a rengeteg különböző részeseményre már február 1-jén elindult, talán nem teljesen reménytelen még belevetni magunkat a rendkívül sokszínű kínálatba a rendezvény honlapján, a budapestiszinhazakejszakaja.hu oldalon.

Ez pedig itt a BpSzÉ hivatalos videoklipje, hangulatos lett: https://www.youtube.com/watch?v=BhP1qiHvbns&t=173s

A vége felé még egy fővárosi program kívánkozik ide, az április 11-13. között megrendezésre kerülő Budapest Ritmo fesztivál, amely egy világzenei „terített asztal”, vagyis rengetegféle zenei hangzás találkozása és ünnepe magyar, bolgár, máltai, francia, török, szlovák, lengyel és más nemzetek zenészeitől. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet, mert az elmúlt években valamiért mindig lemaradtam, de mindennek, amit olvastam róla, nagyon jó kisugárzása volt. Hátha most lesz itt az alkalom!

Honlap: https://budapestritmo.hu

Tényleg a legvégére pedig még egy izgalmasnak tűnő kiállítás a Néprajzi Múzeumban, ami részemről szintén tervben van. Június végéig látogatható Claudia Andujar brazíliai fotóművész életmű-kiállítása (címe: Indiánok. Lelkek. Túlélők.), amelynek számottevő részét teszi ki az őslakos amazóniai janomami indiánok népcsoportjáról, mindennapi életéről készített képsorozat. A fotóknak művészi és dokumentálási céljukon túl egyéb szerepük is van, a kis amazóniai közösség fennmaradása mellett egyfajta kiállásként, támogatásként értelmezhetők.

További infók: https://www.neprajz.hu/kiallitasok/idoszaki/2023/indianok.-lelkek.-tulelok.-claudia-andujar-fotokiallitasa.html

 Megint egy part. Érdekes... vagy talán mégsem annyira?

Mert mi is a part? Határ. Küszöb. Átjáró. Ami két világot köt össze. Egy stabilnak vélt földdarabról nézni mindazt, ami bizonytalan, folyton változó – de végtelen. Vagy legalábbis annak tűnik. Talán az emberi létezés egyik legkifejezőbb esszenciája: parton állni. Racionalitás és vágyak, tudatos és tudatalatti vékony mezsgyéjén egyensúlyozni. Miközben a túlcsorduló hullámok olykor térdig érnek, a tűző nap pedig sokszor elvakítja a láthatárt.

A bölcsek azt mondják, így kellene élni. Mindig a határon. Fél lábbal a stabilitásban, a másik lábbal pedig az örök változást követve. Arra számítva. Éberen. Megélve a kiragadott pillanat valódiságát, és megértve annak kontextusát, a múlhatatlan körforgást is.

Csak egy lépés. Ennyire van a víz. Ennyire van az ismeretlen, a félelmetes – a lehetőség. Minden pillanatban. Ezt tudni a mindig megújulás kulcsa. És nem csak életmegoldások szintjén, hanem egy elrontott napot követően is.

A part a komfortzóna széle is. Ahol nem biztos, hogy a lágy szellő legyint arcon, helyette lehet, hogy egy vadul tomboló hirtelen fuvallat próbál kibillenteni az egyensúlyból.

Parton állni védtelenség. Megélni azt, hogy bármi történhet.

Ezért parton állni: mély, sejtekig átérzett, felszabadult elevenség.

Alkonyatkor értünk ki a csíkos portugál nyaralóházak közül az aszfaltútra, ami hamarosan egy hosszan kanyargó fapallóhoz vezetett. A palló a közlekedést könnyítette meg a széles parti homoksávon át. És egyébként elég hangulatosan is nézett ki. Meg-megnyikordultak, reccsentek a lábunk alatt a deszkák, ahogy haladtunk előre. Volt ebben valami ünnepélyesség, mintha egy kordonokkal kijelölt látogatói útvonalon közelíthetnénk meg valami korábban még nem látott ritka nevezetességet. Egy ponton aztán véget ért a palló, és a homokban lépdeltünk tovább. A nap közben lenyugodott, a kék óra misztikus fényeibe burkolózott minden. Nagy sziklák nyúltak be a víz fölé, azokra másztunk fel. Ahogy elértünk az utolsó pontig, ahová léphettünk, felnéztünk.

És egyszer csak ott volt előttünk: az Óceán. Önkéntelenül lett úrrá mindenkin a csönd. Hallgattuk a köveknek csapódó hullámok robaját, fürkésztük a sehol véget nem érő víztömeg távlatait. Életem talán legfenségesebb, egyben leghátborzongatóbb pillanatai zúgtak át rajtam, amint megéreztem ezt a semmihez sem fogható erőt, amivel épp farkasszemet néztem. Amivel rokon vagyok, s vele szemben mégis teljesen eszköztelen. Figyeltük, ahogy a ki tudja, hány ezer kilométerről érkező tarajos vízoszlopok végül belesimulnak a portugál part homokjába. Olyan volt állni azon a sziklán, mintha az egész világ nehezedett volna egyszerre a mellkasomra, egyben tárta volna föl előttem legelemibb titkait.

Nagyon mély hála dobogott bennem. Sosem hittem volna, hogy egy messzi ország kicsiny falujából egyszer eljuthatok odáig, hogy lássam a hatalmas óceánt. Talán negyedóra is eltelt, mire érzékeltük, ahogyan árnyalatról árnyalatra elkezd leereszkedni az este. Csöndben indultunk vissza a part felé. A hullámok vad, szokatlanul őszinte, nyers, ősi hangja sokáig ott maradt még a fülemben.

Hol is kezdjem? Amikor a most következő dallista első néhány nótája eljutott hozzám pár hete, akkor elég hamar egyértelművé vált, hogy az a tavaszhoz fog igazodni. Vagyis energikus lesz, reményteli, helyenként romantikus és jórészt napfényes. Ráadásul van benne egy jó adag nyolcvanas évek vibe, úgyhogy akinek ez bejön, az remekül fogja magát érezni a hallgatása közben, de remélem, hogy mindenki más is. Én tuti, hogy rengetegszer meg fogom még hallgatni, mert jelenleg ez a kedvenc listám, és az eddigi összes közül talán ez áll a legközelebb hozzám. Ajánlom hát mindenkinek tavaszi reggelekhez vagy délutánokhoz, önfeledt táncolásokhoz, kávé helyett vagy mellett, nagy mosolyokkal! Kalandra fül!

Űrlénykirály: Tavaszból úszva

Az első szám inkább felvezetés a többihez, ez a három kakukktojás közül az egyik, mert ezt még hónapokkal korábban hallottam, de úgy éreztem, beleillik ebbe a csokorba. Űrlénykirály, alias Balogh Borsa gitárjátékát nagyon kedvelem, több versfeldolgozása kifejezetten emlékezetesre sikerült. Ez itt most egy saját nóta: laza, szerethető, emberi. Bevezetés a tavaszba.

Bleachers: Stop Making This Hurt

…és akkor csapjunk a lovak közé! Nagy levegő, vallomás: sosem ismertem ezt a zenekart korábban (jó, jó, volt már ilyen ebben a rovatban elég sokszor), de ha van olyan, hogy lélekállat, ahogy arról sok szimpatikus asztrológiai oldal rengeteget cikkezik, akkor lennie kell lélekzenének / lélekzenekarnak is. A Jack Antonoff & the Bleachers zenéje az én lélekzeném. Mindaz a hangulat benne van, ami odabent dübörög, csak épp a porhüvely sokszor gondosan eltakarja a külvilág elől. Kortárs zenekar, tökéletes nyolcvanas évek fílinggel, nem kis Bruce Springsteen-hatással. Minden pillanatát imádom. (Lehet olyan bandát nem szeretni, aminek az egyik albumát úgy hívják, hogy „Take the Sadness Out of Saturday Night”?) És persze a klip is bejön, mert a táncolós koreográfiákkal sosem lehet mellélőni. Ja, és most szólok, ezen a listán még két Bleachers-szám lesz, mert egyik jobb, mint a másik. Ez van, skacok! Vagyis: szívesen!

Bleachers: Modern Girl

No, itt is van rögtön a második. Ha már bedörrentettük a tavaszt az előbbi nótával, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. A klipet is érdemes nézni, lehengerlő az energia és a jókedv, ami árad belőle.

Kozma Orsi: Világgá mennék veled

Picit vegyünk vissza pár percre a tempóból. Még az ősszel fedeztem fel ezt a Kozma Orsi-számot, és bár ritkán hallgatok ilyesmit, ez most szépen elkapott. Szeretem az ívét, az erős hangulatát, a szövegét. Jó kis nóta ez. És bár manapság valamiért menő lett cikizni Geszti Pétert, bevallom, én továbbra is sok mindenben becsülöm a munkásságát.

Punnany Massif: Részletek

És meg is érkeztünk a harmadik kakukktojáshoz, mert ezt a számot, illetve klipet is korábban fedeztem fel (eleve jó pár éves, ugye), de az energiája, lüktetése miatt idepasszolónak éreztem. Érzed, hogy még a sejtjeid is átveszik a szám ritmusát?

Magashegyi Underground: Kanyon

Nagyon hálás vagyok a Magashegyinek egy 2015. februári koncert miatt. Azt láttam először tőlük, és hatalmas élményként maradt meg bennem. Olyannyira, hogy azt azóta sem sikerült megismételniük. És bár követem a munkásságukat, általában csak egy-egy nóta akad be az újabb albumaikról. A frissen megjelentről például tulajdonképpen ez az egyetlen. Ennek az erős vizualitása, levegőssége, tere, végtelenséget sugárzó lebegése viszont abszolút rímel a tavaszra. És bár Tariska Szabi szövegei nem mindig kapnak el, azért az olyan sorokért, mint az „addig lesz így, úgy hiszem, / míg földfényt lát a lelki szem”, hálás tudok lenni. 😊

Bohemian Betyars - Platon Karataev: Mezítláb

Remek dal, remek klip. Örömzene.

Oh Wonder: Sweet Disaster

Az Oh Wonder-ről is volt már szó ebben a rovatban, nagyon bírom ezt a kedves-furcsa párt, akik remekül bélelik ki élettel, érzésekkel dalaikat, és miközben stílusuk egyedi, mégis mindig meg tudnak újulni, ráadásul nagyon érzik, hogyan kell dallamtapadós slágereket írni. Ez is milyen eltalált kis nóta az új albumukról!

Alice Merton: runaway girl

A kanadai-német énekesnő, Alice Merton szelíd-pimasz kisugárzása is megvett már évekkel ezelőtt. Mostanában ugyan kicsit szem elől tévesztettem, de ez a viszonylag friss szám most megint betalált. Remélem, hogy nem csak nálam.

The Struts: How Can I Love You

És igen! Megérkeztünk a rockzenész- és egyben úgy általában a férfilélek nagy dilemmájához. A The Struts új dala meggyőzően hozza a nyolcvanas évek soft rock hangulatát, és nagy sóhajok közepette egy mikrofonként funkcionáló alkalmi vizespalackkal a kézben teljes átéléssel énekelhető is. Ejjh.

Bleachers: Tiny Moves

Na, mi jön most? Hát persze, hogy a Bleachers! Az egyik kommentelő odaírta a klip alá, hogy olyan ez a dal és a klip, mint egy nyolcvanas évekbeli film boldog utolsó jelenete/végefőcíme. És milyen igaza van! Ráadásul ebben a klipben is táncolnak, őrület!

Oh Wonder: Stop Waiting

Bár az előző dal is tökéletes zárása lett volna a mostani dallistának, de az andalító-kellemes lecsengésen túl akartam lépni eggyel. Így maradt az Oh Wonder másik remekbe szabott új száma, ami ritmust, célt és irányt ad a tavasz előttünk álló részéhez. Tessék rájuk hallgatni!

Na, jobb kedved lett? Én szóltam! Mehet elölről! 😉

A sült gesztenye illata, amit a szemüveges bácsikától vettünk a téren. Ez idéződik fel először bennem. Meg a portói bor édes, sűrű, telt aromája, ott a Douro folyó túlpartján, a Vila Nova de Gaia-i pincészet székein. A fado-est, amire nem mentünk el, csak behallgattunk a nyitott ajtón át, a falépcső aljához lopakodva, a szenvedéllyel teli énekbe. Ahogy azon a ködös-párás estén néhány percre újra előjött a tériszonyom a Gustave Eiffel tervezte I. Lajos király hídon – amikor az egyébként gyönyörű acélépítményen átkelve, villamosokat és turistákat kerülgetve lépdeltem a nem túl széles, nedves gyalogúton, a folyó felett. A tradicionális portugál sütemény, a pastel del nata és a lépten-nyomon felbukkanó pékségek többedjére is csábítóan bőséges, a kirándulás végére számomra mégis kissé már egyhangú kínálata. A belváros gyalogszerrel történő könnyű bejárhatósága. Még akkor is, ha kellett hozzá némi szufla, a rengeteg lejtő és emelkedő miatt. A belső faborítású, pöttöm, régi villamos, ami kizötyögött velünk a Douro-folyó torkolatáig. Ahogyan aztán az óceánparti házak között kínai boltokat kerestünk, mert csapatunk egyik tagja átázott a váratlan erősségű hullámokban, és sürgősen váltócipőre lett szüksége. A naplemente, amit a város tetején lévő botanikus kert helyett végül a partról néztünk meg, de ami így is nehezen feledhető. A Livraria Lello hihetetlen könyvesboltja, amiből talán J. K. Rowling is inspirálódott, és ami előtt olyan sor állt mindig, mint a pesti New York Café előtt egy random 2023. decemberi napon. A novemberi napfény lelket melegítő sugarai, miközben kora délután ejtőzünk egy városi parkban, egy spontán megálló közben. A kék csempék úton-útfélen, templomok falain. A São Bento vasútállomás csodás előtere, a Mercado do Bolhão épp akkorra felújított régi vásárcsarnoka, ezernyi finomsággal. A bacalhau, vagyis a sózott tőkehal tengeri zamata. A szűk, kanyargós, macskaköves utcák, kis terek világa. A sok építkezés. A város vadregényes, romantikus látképe a híd túloldaláról. A parafából készült könyvjelzők. Bús bámulás a békebeli Majestic Café burjánzó belsejébe – a kirakaton át, az esőben, mert reménytelenül tele volt emberekkel.

És a kirándulások. Aveiro mini-Velencéje, a színes hajókkal, a kanálisokkal, a hunyorgó, hosszú árnyékokkal teli délutánnal – és a rém fura, főtt tojásra hajazó süteménnyel, az ovos moles-szel. Costa Nova csíkos, ősziesen üres nyaralóházai, szezonból itt maradt hangulatfoszlányai és a megérkezés a hosszan vezető fapallón át az óceán partjára.

Utazás repülővel, vonattal, busszal, hajóval, villamossal és gyalog.

A nekem összességében visszafogottnak, szelídnek ható portugál emberek. Mediterrán felszabadultság helyett inkább józan kötelességtudat. Szerethető, zsákbamacskát nem áruló vidék. Ezzel együtt is: teljesnek érzem az utat. Nem vágyom vissza, de örülök, hogy járhattam itt.

A Csokonai Nemzeti Színház az immár Teátrumnak nevezett klasszikus épületének tetőtől talpig történő felújítását méltó módon egy Csokonai-darabbal ünnepli. A Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon – furcsa vitézi versezet négy könyvben eredetileg négy felvonásban meséli el egy farsangi bál napjának történetét (ezt kettőbe sűríti az előadás), és amelyet a poéta 1798-99 telén vetett papírra.

A színház művészeti vezetőjének, Szabó K. Istvánnak a rendezése a helyszínt az eredeti Kaposvárról Debrecenbe helyezi át, erre több utalás is történik az előadásban, amiben azonban nem ez az egyetlen újdonság. A színlap tanúsága szerint az eredeti szöveget felfrissítő Verebes Ernő átirata egyfajta remix. Az teljesen egyértelmű, hogy Csokonai barokkos nyelvezetét annak 18. század végi formájában nem lenne képes befogadni a mai néző – még az előadásba átmentett szövegrészek érthetősége is koncentrációt igényel. Emiatt sok újítást is bevetnek az alkotók, hogy a közönség bevonódjon a darabba, és lehetőleg végig ott is maradjon.

Hogy ez a küldetés mennyiben tekinthető sikeresnek, arról csak a magam nevében tudok beszámolni. A Dorottya című Csokonai-műről a cikornyás címén kívül csak annyi maradt meg az emlékeimben a különféle iskolai tanulmányokból (ki tudja, hogy helyesen-e?), hogy (az első magyar) vígeposzról van szó, meg hogy talán valamiféle ironikus gegnek is szánta alkotója annak idején. Nem hiszem, hogy egyedül lennék azzal, hogy az eredeti szöveget sosem olvastam, de annak mindenképpen örültem, hogy bátor megoldásként most Debrecenben műsorra tűzték.

Őszinte leszek: az első felvonás nagyjából feléig próbáltam követni, hogy mi történik a színpadon. Aztán egy pillanatban úgy éreztem, hogy ezt a darabot akkor tudom leginkább befogadni, ha nem próbálok benne történetet keresni, ha elengedek minden racionalitást, és simán csak nyitottan várom mindazt, ami a szemeim előtt zajlik. Mert amit látok, az kifejezetten pazar. Látványos. Meglepő. Sőt, zavarba ejtő. És itt-ott fárasztó. Úgy képzelem, hogy az alkotók egy klasszikus karnevált akartak elénk festeni, annak minden színpompájával, teatralitásával, túlburjánzó hangulatával, végletességével, szórakoztató banalitásával. Mert mi is valójában egy farsang? A maszkok rejtekében saját emberi gyarlóságaink lepleződnek le. Miközben azt hisszük, védve vagyunk, váratlanul és merészen előbújnak tudatalatti gyengeségeink. Mintha egy árnyjátékot néznénk, ahol a tűz lángja mindent megvilágít és kinagyít mögénk, csak talán épp mi nem vesszük észre ormótlanra nőtt árnyékunkat. Talán ez lehet a koncepciója a színpadképnek is, ami rendkívül ötletes módon a régi, felújítás előtti színházbelsőt mutatja, mintegy tükörképet nyújtva az előadást bámuló közönségnek. S ha így nézzük, inkább intuitív oldalról, ez az előadás telitalálat, mert a maga eszközeivel remekül megidézi az emberi ösztönlét működési mechanizmusát. (Ilyen összefüggésben bizonyos értelemben talán a Szentivánéji álommal is rokonítható, én azt a művet is nehezen tudom racionális módon befogadni.)

Ugyanakkor ez a fent említett alapállás mindenképpen szükséges is lesz ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk az előadást. Mert az egyébként egyáltalán nem adja könnyen magát. Úgy vélem, hogy a rendező egyfajta erődemonstrációnak, igazi tűzijátéknak szánta a Dorottyát: a színház szinte teljes társulata szerepel benne (és mindenki láthatóan lubickol ezekben az eltúlzott karakterekben, Pálóczi Bence Csokonai szerepében pedig különösen jó választás), gyönyörűek a jelmezek, szuper a díszlet, megjelennek a videós kivetítésből adódó lehetőségek, van benne tánc, ének, hip-hop, elektronikus zene (powered by az ex-Animás Prieger Zsolt), a karakterek belakják a teljes színpadot úgy vertikálisan, mint horizontálisan, ihletetten használják a fénytechnikát… szóval valóban a teljes rendelkezésre álló színházi arzenált bevetette annak érdekében, hogy emlékezetes előadás váljék belőle. De mielőtt a saját konklúziómat levonnám, hadd ejtsek néhány szót még a felfrissített alapanyagról is. Egyáltalán nem könnyű egy több mint kétszázesztendős, kissé nehézkes darabot maivá tenni. Az átirat igyekezett hű maradni az eredeti szöveghez is (néhol sajnos konkrétan nem is értettem bizonyos szavakat), míg változatos verbális (és vizuális) gegekkel próbált a kortárs fül számára is értelmezhető humorforrással szolgálni (sajnos nem minden poén ült eléggé, de néhol azért hangosan felnevettem). Talán csak az én problémám, de nem is mindenkit hallottam mindig egyformán tisztán (lehet, hogy szokni kell még a másfajta akusztikát).

Sokat gondolkodtam az előadást követően, hogy miért is járunk színházba? Egyrészt azért, mert a színészek által megjelenített karakterek drámai útján keresztül szeretnénk katarzist átélni. Másrészt lehet a cél egyszerűen a szórakozás is, néhány önfeledt óra átélése. De van egy harmadik oka is: hogy olyan élményekben legyen részünk, amikben korábban soha - hogy a színház kizökkentsen, meglepjen, akár megbotránkoztasson, de mindenképpen nyitva tartsa az érzékelésünket. Hogy ha nem is feltétlenül értjük teljes mértékben, amit láttunk, de egy másik befogadói szinten mégis sokáig magunkkal vigyünk valamit mindebből.

Az egyértelműnek tűnik, hogy a Dorottyából nem lesz közönségkedvenc darab Debrecenben (ezt talán az alkotók is érezték, lásd az előadás végszavát). Most is voltak néhányan, akik az első felvonást követően sietve kikérték a kabátjukat a ruhatárból. Azt sem állítom, hogy hibátlan feldolgozásról lenne szó. A hivatkozott szövegértési nehézségeken túl például a második felvonásban bizonyos pillanatokban nekem már túl sok volt a sikongatásból és a vásári komédiából is. Ennek ellenére színházi értelemben kellően izgalmas és látványos előadással van dolgunk, ami lehet, hogy arra lesz kárhoztatva, hogy évadonként csak néhány alkalommal vegyék elő, de ki tudja, hosszútávon akár még sajátos kultdarab is válhat belőle.

[Az előadást 2023 decemberében láttam, jelenleg nem találtam következő előadást műsoron.]