Méltatlanul kevés szó esett eddig a Kultmutató cikkei között színházi előadásokról. Most hoztam rögtön hármat is. Lássuk, milyen élményt jelentettek nekem!

Az olvasáshoz ezúttal a Rone: Bye Bye Macadam c. dalát választottam (a linket lásd lejjebb), nemsokára az is kiderül, hogy miért.

Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá

Loupe Színházi Társulás

Cordelia O'Neill színdarabja - Horváth János Antal fordításában és rendezésében - egy fiatal pár történetét meséli el, akik megismerkednek, szerelembe esnek, jól megvannak, gyermeket vállalnak, boldogan készülnek a közös új életre hármasban... de a baba nem sír fel a szüléskor. Hogyan tudja ezt a tragédiát a két egyébként, egymástól különböző habitusú ember feldolgozni, keresztül tudnak-e jutni együtt ezen a traumán? Erről szól ez a mű, amiben egyébként egészen későn jutunk el a sorsfordító pillanatig. Addig sok bolondos életképen keresztül kedvelhetjük még ezt a két különböző, egymáshoz csiszolódó karaktert. Nem állítom, hogy nincs gombóc a torokban párszor az előadást nézve, de meglepően sokat lehet nevetni is. Amikor én láttam, akkor a civilben is egy párt alkotó Sodró Eliza és Rusznák András játszották a két szereplőt. (Most, mivel Eliza babát vár, Trill Beatrix vette át tőle a stafétát, és bár Eliza az egyik kedvenc magyar színésznőm, meggyőződésem, hogy Beával is nagyon jó a darab.) Az a dal, amit a cikk mellé választottam atmoszférának, a darabban is elhangzik a katartikus végkifejletben, ami annyira megmaradt bennem, hogy most is futkos rajtam a libabőr a szám hallgatása közben. De azért nem kell semmi "nagy dologra" számítani, csak átélhető emberi pillanatokra. Pont olyanokra, mint amilyen az egész darab: egyszerű, játékos, mai, szerethető. Mindenképpen ajánlom.

Az éjjel soha nem érhet véget

Loupe Színházi Társulás

Eskü, hogy nem csak Loupe-os darabokat fogok hozni ebbe a rovatba, sőt, olyan előadást is láttam tőlük, amit én magam nem különösebben szerettem meg, annak ellenére, hogy abszolút relevánsnak tartottam magát a témaválasztást (Becsapódás, Árvák), de ez a saját alkotás - Csicskár Dávid és Horváth János Antal írta, utóbbi rendezte -  egyszerűen fantasztikus. A sztori szerint egy világvégi magyar faluban, a sokat mondó nevű Végenden a veterán fociedző felfedez egy tehetséges cigány srácot, és a fejébe veszi, hogy első osztályú játékost farag belőle egy nagy csapatnál. Ennek a kísérletnek lehetünk tanúi, miközben megismerjük a fiú környezetét, családi hátterét, a jövőt jelentő csapat körülményeit, és a folyamatot elindító edzőnek az indíttatását, múltját is. Az ötszereplős darab - Bánki Gergely, Stefanovics Angéla, Trill Beatrix, Samudovszky Adrián, Znamenák István - karakterei egytől egyig árnyaltak, maiak, átélhetők, szerethetők és utálhatók, az őket játszó színészek pedig nagyszerűen keltik őket életre. Azért is kerülhetett közelebb ez a darab hozzám, mert ezeket a karaktereket ismerjük, tudjuk, mivel küzdenek, akiket pedig nem, ők elég érdekesek ahhoz, hogy meg akarjuk ismerni őket. Bár tényleg egytől egyig pazar alakításokat látunk, személyes kedvencem a Znamenák István által megformált edző összetett személyisége. Miközben a téma adott egy lehetséges tragédiához is, valójában inkább tragikomédiát látunk, rengeteget lehet nevetni a hétköznapi élethelyzeteken, miközben együtt szembesülünk a főszereplő dilemmáival, és szurkolunk neki, hogy sikerüljön a majdnem lehetetlen küldetés. Bevallom, hogy nagyon féltem a darab végétől, de annyira frappánsan oldották meg az alkotók az ügyet, hogy le a kalappal. És némi meglepetésemre, egy picit még meg is hatódtam a katarzis során. Abszolút emlékezetes előadás.

LL3t4rgIA  #éretlen komédia

Vígszínház

A Vígszínház a közönség új generációját próbálja a színházba hívni ezzel az előadással, számomra úgy tűnik, hogy sikerrel. Georg Büchner felnőtt lét kihívásai elől menekülő szereplőiről szóló filozofikus vígjátékát, a Leonce és Lénát választotta ifj. Vidnyánszky Attila rendezése alapjául és ültette át kortárs viszonyokra. A színpad egy hatalmas tornaterem, a perspektivikus díszlet és az erősen szimbolikus, már a színházba lépéskor a nézőt bevonó megoldás - tornaruhában lévő szereplők kocognak a teátrum folyosóin, a lépcsőfordulókban pedig helyben futnak, éppúgy, mint a főszereplők, még az előadás szünetében is - az érettségi előtt álló ifjak tanácstalanságát, bizonytalanságát mutatja. Aztán amikor felgördül a függöny - ja, az nincs is -, akkor hamar kiderül, hogy itt tényleg az volt a cél, hogy a jórészt túltriggerelt fiatalokból álló közönség ne unatkozzon. Miközben az utolsó középiskolai évükkel küzdő gimnazisták életképeit nézzük, nagyjából félpercenként (de lehet, hogy sűrűbben) érkezik valamilyen audiovizuális vagy verbális geg, ötlet, zárójel, kiszólás, meghökkentés, poén. Őrülten élvezetes, de kicsit fárasztó is az ilyen mennyiségben érkező ötletparadét a nézőnek feldolgozni. Mondhatnám problémának, hogy az újabb és újabb váltás mindig megakasztja egy kicsit a történetet, de az a helyzet, hogy ezek éppenhogy a szerves részét képezik az előadásnak, itt nem a sztori számít igazán, sokkal inkább ez a típusú ingergazdagság. Tulajdonképpen éppen a két főszereplő, a Medveczky Balázs és Márkus Luca által játszott karakterek a legkevésbé érdekesek. Ők kicsit olyanok, mintha az elveszett, idealista fiatalok archetípusaként lézengenének ebben az időközben furcsán felgyorsult világban. Egyébként mindenki remekül játszik, a kedvencem mégis az Ötvös András által életre keltett iskolaigazgató, akinek minden gesztusa és mondata frenetikusan humoros (kicsit Koltai Róbert régi illetékes elvtárs figuráját idézte fel bennem). Szóval szerettem ezt a darabot is, fergetegesen szórakoztam az ötletcunami közepette, de néhol azért azt éreztem, hogy ifj. Vidnyánszky Attila nagyon meg akarta megmutatni az egyébként nyilvánvaló tehetségét, és talán egy picivel kevesebb impulzus is elegendő lett volna. Legalábbis nekem. A nézőtéren ülő gimnazistákat nem kérdeztem.

Bár nagyon izgalmas volt az elmúlt időszak mozitermése, sajnos sokkal kevesebb filmre jutottam el, mint amennyit tényleg szerettem volna megnézni. Ezek közül hoztam most hármat, amikre szívesen gondolok vissza.

Magyar menyegző

Magyar táncfilm, 2025 - 89 perc, rendezte: Káel Csaba, főszereplők: Törőcsik Franciska, Kovács Tamás

Nem szeretek lagziba járni. A mások boldogságának persze én is örülök, de valahogy mindig frusztrált ez a tervezett, formaságok közé zárt vidámság, és általában - néhány kivételtől eltekintve - azt láttam, hogy a főszereplő pár is stresszes amiatt, hogy minden jól sikerüljön, hiszen ez az "a" nap. Káel Csaba filmjének középpontjában is egy lakodalom áll, de valójában ez és a történet többi része is ürügy, hogy a kalotaszegi hagyományok és a táncház-mozgalom kapjon végre egy méltó mozgóképes feldolgozást. Nézőként az első 15-20 perc számomra kissé idegenül hat, mert bár szépen pörög a történet, és a látványra sem lehet panasz, de valamiért minden túl mesterkéltnek, túl panoptikumszerűnek tűnik. Aztán ahogy megérkezünk Erdélybe, ez lassanként megváltozik. Aki járt már ezen a vidéken, annak az emlékei, tapasztalatai felidéződnek a karakterekben, a hangulatban. Bár a pálinka mint a történet alapvető "spiritusza" kicsit talán túlhangsúlyos is, a remekül koreografált, autentikus táncjeleneteket, életképeket, a szimpatikus szereplőket egyszerűen jó nézni. A film ritmusára sem lehet panasz, táncfilmhez illő ütemben haladunk a konfliktusokon át a végkifejlet felé. És persze tudat alatt is hat a nézőre az a közös múlt, amelyik bármilyen néptáncpróbán vagy -fellépést látva magához vonzza az embert, olyan élménykincset hordozva, ami szavak nélkül is összeköti a nemzet minden tagját. A film vége pedig különösen szép tisztelgés a táncházmozgalom elindítói, lényege, atmoszférája előtt. Félreértés ne essék, ez egy nagyközönségre célzó szórakoztató alkotás - libabőrt egyedül a főszereplő wannabe-szerelmespár első közös lassú táncánál éreztem, az bravúros operatőri munka, szinte egybeolvad magával a tánc ritmusával -, de úgy szórakoztat, hogy közben több leszel általa. Egy élménnyel, egy érzéssel, egy mosollyal. Tovább lüktet benned a tánc. Lehetne ezt így is, nem csak őrült drága, értelmetlen kurzusfilmekkel. Szóval, ebben a lagziban szívesen vettem részt. 

Érzelmi érték

Norvég filmdráma, 2025 - 133 perc, rendezte: Joachim Trier, főszereplők: Renate Reinsve, Inga Ibsdotter Illleaas, Stellan Skarsgård)

Bár nem ma kezdte a szakmát, Joachim Trier norvég filmrendezőt A világ legrosszabb embere című 2021-es filmje miatt zártam a szívembe, ami máig az egyik kedvenc mozim. Új alkotásában múzsaként és egyik főszereplőként ismét a tündöklő Renate Reinsve-t tette meg, de mivel ez egy családi történet, húga (Inga Ibsdotter Illleaas) és édesapja (a mindig fantasztikus Stellan Skarsgård) is legalább ilyen fontos karakter, a sztori szerint a közöttük lévő, konfliktusokkal terhelt kapcsolat alakulásán van a fókusz. Bár ez a mozi nem került olyan közel hozzám, mint a már említett korábbi mű, mégis nagyszerűnek tartom. A forgatókönyvíróként is rendkívül tehetséges Trier már az első jelenettel (egy család élete az őket körülvevő ház nézőpontjából) behúz és lenyűgöz, a film utolsó jelenete pedig ismét telitalálat, gyönyörű, sallangmentes lezárás. A kettő közötti két órában pedig ott van az, amit nézőként szinte szomjazom: rengeteg-rengeteg emberi pillanat. Pedig valószínűleg elsőre nem is tudok megfejteni minden motívumot, hiszen transzgenerációs traumáktól kezdve, a művészi és polgári lét ellentmondásain át a szeretet-adás és -elfogadás nehézségein, a szülő és gyermek, a felnőtt és gyermek közötti relációig nagyon sok mindent érint, és sokszor egy-egy gesztus, félmondat mögött sejlik fel valamilyen mélyen elzárt fájdalom. Trier nagyon érzékeny rendező, és gyanítom, hogy ebben a filmjében sok személyes élmény is feldolgozásra került. Tudom, nem először írom, de jó úgy kijönni a moziból, hogy bár megdolgoztat egy film, de épp emiatt gazdagít, és ettől a különös édes-bús élménytől mégis könnyebbnek érzed magad a katarzis után. És egy alkotás tulajdonképpen ennél nem is adhat többet. Abszolút megérdemelte a legjobb nemzetközi filmnek járó Oscar-díjat.

Reménytelenül (József Attila pszichoanalízise)

Magyar filmdráma, 2025 - 89 perc, rendezte: Rózsa Gábor, főszereplők: Michl Juli, Sütő András

Bevallom, tartottam ettől a filmtől. Eleve bevállalós az alkotói csapat, hogy egy magyar független mozit ilyen címmel küldenek forgalmazásba, mert a költő mint húzónév ellenére szerintem nem kifejezetten közönségcsalogató. Ugyanakkor persze teljesen érthető és őszinte a szándék, hiszen a film épp erről szól, nem árul zsákbamacskát. Tartottam tőle a hangulata mellett azért is, mert bár elismerem József Attila zsenialitását, sosem éreztem igazán közel magamhoz a verseit. Bár a történet megvalósításában a korlátozott számú szereplő és a kevés helyszín (a film néhány rövid jelenettől eltekintve egyetlen lakásban, azon belül is egyetlen szobában játszódik) a tévéfilmes hatást kínálná, az igényes látványtervezés és az ügyes operatőri és rendezői koncepció a nyilvánvalóan limitált anyagi lehetőségek ellenére is meghaladja ezt a szintet, és a szándék a moziban is látványossá váló alkotást eredményez. De ami miatt egyértelműen emlékezetes a film (ezért is kerülhetett be ebbe a kis válogatásba, hiszen bár jó pár héttel ezelőtt láttam, még mindig eszembe jutnak belőle pillanatok), az szerintem két dolognak köszönhető. Az egyik az alaposan kidolgozott, érezhetően realitásra törekvő forgatókönyv, a másik pedig a két főszereplő játéka. Michl Juli kifogástalanul hozza a még nem túl tapasztalt, de elhivatott pszichiátert, belső bizonytalanságait, empátiáját, míg Sütő András egy nagyon karakteres József Attilát kelt életre, vagy inkább válik vele eggyé. Annyira meggyőző az alakítása, hogy nehéz is lesz valaha másként gondolnom a költőre, mint ahogyan ő megformálja. A film utolsó jelenete pedig a valós történések ismeretében különösen megrázó. Szóval megint csak tanulságos tapasztalat, hogy nem kell félni egy nehéznek tűnő alkotástól, mert a kincs valahogyan mindig a mélyben van, és le kell menni érte.

Sokat elmond az elmúlt hónapjaimról, hogy ezt a válogatást még a karácsonyi ünnepek előtt akartam közzétenni.

Aztán úgy volt, hogy majd az új esztendő első napjaiban, mert ahhoz is jól illik.

Most pedig lassan március vége van, már a tavasz is megvillantotta ellenállhatatlan mosolyát, szóval lassan okafogyottá válik a dalgyűjtemény eredeti mondanivalója. De talán most, még az évszakváltás pillanataiban és a mindig aktuális megújulásra várva szintén adhat valamit az arra fogékonyaknak. Végül is ez is egy ünnep. Tisztaság. Áhítat. Várakozás. Öröm.

Misztrál: Gyöngyöt az embernek

Akárhányszor hallom ezt a dalt, mindig mély elnémulás van bennem, és futkos rajtam a libabőr.

Mivel ezeket a rövid ajánlókat minden alkalommal úgy fogalmazom (fun fact!), hogy közben az adott dalt hallgatom, most nem is tudok többet írni. Hallgassuk csöndben inkább együtt.

Gustaf Ljunggren with Skúli Sverrisson: Leading Somewhere

Már fogalmam sincs, hogy hol és mikor hallottam ezt a dalt először, de még mindig jólesik. És szépen beleillek ebbe az ünnepinek szánt válogatásba. Tipikusan az a nóta, ami instrumentalitása és légiessége miatt szinte hív arra, hogy tarkóra tett kézzel feküdj az ágyon, és álmodozz a közeledő tavaszról.

Nick Mulvey: Holy Days

Maradt egy dal az előző gyűjtésben is szereplő Nick Mulvey-tól, amit meg szerettem volna még mutatni, és ez a lista lett az a közeg, amibe belesimul. Nem szolgál őrületes újdonságokkal a szöveg, de őszinte, mély megélésről tanúskodik. Felhozza a gyöngyöket a mélyből, ahogy mondani szokás.

Chris Rea: All Summer Long

Szerintem minden idők legjobb karácsonyi és sok más még kedvelt nótám zeneszerzőjének és énekesének halálhíre decemberben szíven ütött. Tervezek is egy külön válogatást szentelni azoknak a daloknak, amelyek a legtöbbet jelentették nekem tőle egy életszakaszomban. Ebbe a mostani válogatásba is hoztam azért kettőt. Az All Summer Long c. dalának ez a verziója a King of the Beach című remekbe szabott albumának egyik elképesztően atmoszférikus dala, amely sok év után is ugyanúgy lenyűgöz. Szinte érzem a fehér, forró homokot a lábujjaim között, ahogyan a vakító nap égeti a bőröm, az izzadságcseppeket a homlokomon, ahogyan a hőségben eggyé forr össze a part, a tenger és az ég… és közben valami valószerűtlen, végtelen, különös boldogság lesz úrrá rajtam.

Wulfmon & Evangeline: It Might Have To Be You

„Az a basszus hang olyan, mint egy jó meleg kabát egy téli napon.” – írja az egyik kommentelő a dalhoz, és ennél talán én sem tudnám szebben kifejezni ennek a dalnak a nagyszerűségét.

The Favors, FINNEAS, Ashe - The Little Mess You Made

Talán még emlékeztek rá, pár hónapja mutattam már Ashe és FINNEAS egy korábbi koprodukcióját (Till Forever Falls Apart), amely továbbra is elképesztően remek szerintem. Ők is érezhették, hogy jólesik a közös munka, mert összeálltak egy bandává, ami a The Favors nevet kapta, és ki is adtak egy albumot, The Dream címmel. Ennek meghallgatása részemről igen rövid időn belül következik, addig is itt egy nóta róla. Nekem még mindig bejön, ahogyan ők ketten működnek együtt. Nektek?

Chris Rea: Winter Song

Egy másik kedves Chris Rea-nóta még a felnőttkorom küszöbéről, nagyon szerettem akkor is és most is. Először még borús az ég, hideg van, látszik a lehelet, piros az arc, de aztán kisüt a nap, a csatorna már csörgedezik, a hó lassan olvadni kezd.

Levante: Follemente

A Túlagyalt szerelem c. olasz film (nemrég szintén volt szó róla itt a blogon) főcímdala rendkívül hangulatos, romantikus, szenvedélyes nóta a szerelembe esés előtti bizonytalanságról. És nagyon jól passzol a mozgóképhez is. Sőt, hozzá is ad valami pluszt. De azért különállóan is élvezhető.

Margaret Island: Csend van

A Margaret Island utolsó dala, amit az októberi Superar-nagykoncerten hallottam először. Szép, méltó lezárás.

Ezeregy éjszaka: Egy varázslat

Életem első Szegedi Szabadtéri Játékok-élménye volt két éve a Geszti Péter – Monori András által alkotott Ezeregy éjszaka „world musical”, ami a jól ismert történetet dolgozza fel rendkívül kreatívan. Baromira tetszett ez a fergeteges kavalkád, írok is még róla a tervek szerint hosszabban is. Ez pedig itt a finálé dala, ami olyan, mint egy fénylő energiabomba, alig lehet betelni vele.

Hoztam három filmet az elmúlt negyedévből, amit moziban láttam, és örömmel vittem magammal az élményt.

Túlagyalt randevú

Olasz romantikus vígjáték - 2025 - 97 perc, rendezte: Paolo Genovese, főszereplők: Pilar Fogliati, Edoardo Leo

Paolo Genovese rendezőt én is, mint oly sokan, a Teljesen idegenek című mozija idején fogadtam szívembe. Annyira természetesen működő, őszinte, élettel teli volt az a film, hogy máig erősen él bennem. (Ezért nem igazán tudtam szeretni a magyarosított verziót, a BÚÉK-ot sem - épp ez a plusz, ez a mindennapok történéseit értő könnyedséggel kezelő hangulat hiányzott belőle, vagyis a lényege tűnt el.) Bár nem követtem azóta különösebben a pályafutását, új mozija azért bevonzott megint. Az alapötlet mondjuk ismerősnek tűnt egy animációs filmből - maradjunk abban, hogy szerintem nem véletlenül szerepel a producerek között a Disney is -, de ügyesen csavart rajta egyet az író-rendező. Merthogy arról van itt szó, hogy adott egy nő és egy férfi, utóbbi randira érkezik előbbi lakására, és nem csak a két szereplő ismerkedését, csetlését-botlását követjük nyomon, hanem egy másik szálon a fejükben zajló történések is megszemélyesítésre kerülnek. Kellett egy kis idő nekem nézőként, míg ez a filmnyelvi megoldás elkezdett működni a vásznon, de azt kell mondjam, hogy Genovese megint véghez vitte, amihez igazán ért. Tudtam szurkolni ennek a két főszereplőnek, miközben kíváncsian vártam, hogy mi fog köztük történni. Néha mondjuk azt éreztem, hogy plusz karakterek nélkül is elég lenne mindez, de mondom, volt egy pont, ahol szépen egybesimult a történet szövete, és onnantól meg voltam véve. Néha hangosan is felnevettem, de ez azért nem az a térdcsapkodós mozi. Kicsit haloványabb is, mint "a nagy előd", de még mindig hatalmas a szíve, és öröm látni, hogy az alkotó mennyire szereti a karaktereit. A hangulata, néhány pillanata még most, jó pár hét után is velem maradt.

Az utolsó viking

Dán szatíra, filmdráma, vígjáték - 2025 - 116 perc, rendezte: Thomas Anders Jensen, főszereplők: Nikolaj Lie Kaas, Mads Mikkelsen

Egy Anders Thomas Jensen-mozgókép mindig ünnepszámba megy nálam. Ez olyan igazi várakozás, amikor tudom, hogy jó eséllyel valami igazán meglepőt, eredetit, örömtelit fogok látni - vagyis egy nagybetűs MOZIT. (Milyen ritkán történik ez meg manapság!) Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy tudom, kik Anders Thomas Jensen állandó alkotótársai: Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Kaas, és még néhány visszatérő skandináv arc. Persze minden az Ádám almáival kezdődött húsz éve, amely mű a mai napig meghatározó a filmes ízlésemben. Legutóbbi közös munkájukat, a 2020-as Az igazság bajnokait is szerettem, talán az volt eddig a legdrámaibb mind közül. (Az azt megelőző, a Férfiak és csirkék pedig a legelborultabb, az mondjuk már nekem is megfeküdte kicsit a gyomrom.) A recept valahogy mindig ugyanaz, mégis mindig más: adott egy rakás reménytelenül elveszett férfi, akik néha egészen abszurd / morbid / groteszk / szürreális módon viselkednek magukban is és egymással is, de a történet végére ez a néhány fura ember elkezd valamiképpen együttműködni, mintegy csapatként. Megjelennek persze női karakterek is, akik próbálják ellenpontozni ezt az őrületet, kisebb-nagyobb sikerrel. És miközben nézőként imádom, hogy nem tudom, a következő percekben merre visz majd tovább a történet, és nagyokat röhögök a váratlan gegeken meg a száraz skandináv humoron, azt is sejtem, hogy lesz ez nemsokára másképp is. Mert előbb-utóbb mindig kiderül, hogy van egy vagy több mélyen eltemetett tragédia, amivel a szereplők nem akarnak szembenézni. És a történetek végére azt is megértem, hogy ezek az eltúlzott, bohókás, néha idegesítő karakterek - mi vagyunk. Mi mindannyian. Anders Thomas Jensen mindig a saját hétköznapi hülyeségeinket karikírozza, nagyítja fel és tart tükröt nekik - teszi mindezt most is tökéletesen kitalált beállításokban, patent dialógusokkal, remek humorral és végtelen szeretettel a karakterei felé. A karakterei felé, akik szánalmas-szép, elveszett-büszke életükben, végigjárva a saját kálváriájukat egyszer csak, talán nem is tudatosan, de rájönnek, hogy... egymásért vannak, hogy együtt érnek valamit igazán.

Emma karácsonya

Magyar játékfilm, családi film - 2025 - 90 perc, rendezte: Rózsa Gábor, főszereplők: Békési Laura, Michl Juli

Egészen ma délelőttig úgy volt, hogy mindössze két filmről tudok hírt adni ebben a bejegyzésben, de aztán úgy alakult, hogy ma végre elcsíptem a hajdúböszörményi rendező, Rózsa Gábor új rendezését. Első mozija, a Mentés másképp óta követem a saját útját nagy elszántsággal és lelkesedéssel kitaposó filmes karrierjét (bár harmadik moziját, a József Attila pszichoanalízisét feldolgozó Reménytelenül-t még sajnos nem volt alkalmam megnézni, de hamarosan pótolom), ahogyan egyre bátrabban ad teret a tartalmas szórakoztatást nyújtani kívánó történeteinek. Pszichológiai érdeklődése már legelső mozijában megmutatkozott, és ezt a nézőpontot az Emma karácsonyában is tetten érhetjük. Merthogy - szerencsére - nem egy tipikus cukormázas, jellegtelen, a streamingen tucatszámra látható ünnepi film pereg előttünk. Keserédes történet ez inkább, egy tinédzserről, aki a zenén keresztül élete talán első szerelmét találhatja meg, miközben az addig békésnek és boldognak hitt családi háttere épp szétesni látszik a szülei közötti konfliktussal. A sztori íve viszonylag egyszerű, a hangsúly inkább a részleteken van. A hétköznapi életpillanatokon, az egymás közötti kommunikáción, a karakterek belső mozzanatain. A történet jó ritmusban pereg (én mindössze a film utolsó harmadában éreztem egy-két döccenőt), a játékidő nagyobb részének főbb szereplőit alkotó amatőr gyermek-/ifjú szereplők természetesek és kifejezetten ügyesek, és a szülőkben lejátszódó érzelmi utazást is el tudtam hinni. A forgatókönyv alapvetően szépen felépített, helyenként egészen frappáns megoldásokkal működik. (Amikor viszont - talán csak számomra - a film nyolcvanadik percében derül ki, hogy Emma édesapja is ért a hangszerekhez, azért felmerült bennem, hogy ezzel még lehetett volna valamit kezdeni a történet kapcsán, bár lehet, hogy akkor az némileg más irányt vett volna.) A dialógusok külön piros pontot érdemelnek. Számomra kifejezetten tetszett a film lezárásának megoldása is, hű maradt a hangvételhez, és meghagyta a nézőnek, hogy benne fejeződjön be a történet. A film közben néhány pillanatra eszembe jutott egyik kedvenc rendezőm, John Carney (Egyszer, Szerelemre hangszerelve, Sing Street) is, akinek szinte minden filmjében a zenén keresztül találják meg az utat a szereplők egymáshoz.

Régi mániám, hogy a magyar filmek sokszor szeretnének valami különlegeset, egyedit, nem mindennapit mutatni. Ezzel persze nincs is semmi gond, hiszen valószínűleg nemzeti karakterünkhöz is hozzátartozik ez a szemléletmód. De a magam részéről nagyon becsülöm a cseh vagy akár a lengyel filmeket is, amelyek sokszor egyszerű történeteket mesélnek el, magunkról, magunknak - és ezzel rengeteget tudnak adni. Valahogy így éreztem most az Emma karácsonya kapcsán is: egy sok szívvel készült, emberi pillanatokkal és szerethető karakterekkel teli filmet láttam, amely a maga eszközeivel sokkal igazabb módon megmutatta az ünnep hétköznapiságát és a hétköznapok ünnepi pillanatait, mint sok más, amihez eddig szerencsém volt. Köszönöm, és várom a következő utazást!

Pár hete régi álmom teljesült. A debreceni Vojtina Bábszínház szélesre nyitotta kapuit, és új darabját gyermekközönségén túl mindenkinek ajánlotta, aki fogékony az efféle művészi élményekre. Magam is meglepődtem, amikor elfoglalva helyem a Kálvin téri varázsbirodalom nézőterén ezen az őszi hétköznap délutánon, körülnézve azt láttam, hogy a kisgyerkőcök mellett a közönség nagy része virgonc tinédzserektől ősz szakállú nagypapákig nagyon sokféle korosztályból áll. Az előadás, a Sánta kacsa, vak tyúk címet viselte, és a két expresszív, színes, jópofa báb (és az őket játszó bábszínészek) által megszemélyesített karaktereken keresztül egy messzire vezető, sok kalandot rejtő utazáson vehettünk részt, ahol szereplőink lassan elfogadták egymást, önmagukat és a körülöttük lévő világot is. A sztori és annak megvalósítása tényleg úgy van belőve, hogy ne érezzük nagyon gyerekesnek, de azért a gyerekek is bőven tudják élvezni. Remek a díszlet és ötletesek az egyéb színpadi megoldások is (például az árnyjáték), az időnként felcsendülő zenei betétet Cseri Hanna szerezte. Nagyon szimpatikus és tehetséges a három színész (egyikük még egyetemi hallgató) is. Az pedig külön szokatlan, hogy kb. ötven perces időtartamával az előadás befogadása sem okozott különösebb gondot.

Egészen újszerű élménynek lettem részese aznap. Csöndes, gurgulázó öröm, titkos, játékos felszabadultság bujkált bennem, miközben kifelé lépdeltem a Vojtina gyönyörű épületéből. Beletelt kis időbe, mire megfogalmaztam magamnak, mi is történik. Mintha lényem legmélyéből tört volna fel valami, mintha az előadás egy rég elfeledett hívószóként előcsalogatta volna belőlem a talán legértékesebb részemet: a gyermeket. A gyermeket, aki hagyja magát elvarázsolni attól, hogy bár színészek hangját hallja és színészek arcát látja, mégis szinte csak a kezükben tartott tiritarka, ormótlan bábokra figyel, mintha ők keltek volna életre. A gyermeket, aki kipirult arccal izgul az elképzelt kalandokon, aki a vászonra vetített árnyékból látja kirajzolódni a függőhidat a szakadék fölött. A gyermeket, aki nagyon hálás, hogy a mindennapok sok-sok felnőttes feladata közepette egyszer végre szántam rá egy órát, hogy vele is törődjek. Hogy belenézzek tiszta, okos, álmodó tekintetébe, és viszontlássam benne magam.

Szóval szeretnék eloszlatni egy tévhitet. Gyermek nélkül is lehet bábszínházba érkezni. Hazaindulni már mindenképpen vele együtt fogsz.

Több infó az előadásról: https://www.vojtinababszinhaz.hu/eloadasok/535-santa-kacsa-vak-tyuk

Télbe csúszunk szép lassan, ez a zenei ajánló viszont még a nyárból indul (ugye, milyen rég volt Kalandra fül? Szerintem is.). A dalok ívén át viszont talán mind a négy évszakot bejárjuk. Tarts velem most is!

A dallista YouTube- és Spotify-linkjét a cikk alatt találod.

beck@grecsó: Sárga nyár

Két művész barátsága, amely a Rájátszás projekt környékén indult. Az utóbbi években szűkebb körben, de folytatták a zenei együttműködést, és milyen jól tették! Hoztunk valamit magunkból című albumuk keretében Grecsó Krisztián verseit varázsolják dallá. Nekem ez a szám olyan, mint egy bölcs mosoly – amikor már sok mindent ismersz, önmagadról is, és nincs értelme mellébeszélni: mindent úgy látsz, ahogy a valóság, nincs szükség illúziókra. És valami fura szomorkásság mellett valahogy mégis nagy könnyedség és derű költözik beléd. Épp, mint ez által a nóta által.

Lázár tesók: Nyár utáni gyász

A nyár mindig rövid, de nekem az idei különösképp annak tűnt. Szinte traumatikus volt megélni a kezdődő szeptembert. A Lázár tesók Ősz című EP-jének talán legszebb dalával így kifejezetten együtt tudtam rezegni. Bár ebben a számban azért ennél több is van. Melankolikus, kicsit merengő, a változást épp megélő érzések-gondolatok sorjáznak benne. Ja, és amúgy akár Zorán is énekelhetné, nem?

Margaret Island: Nem megyek én sehova

Ha már gyász, akkor itt a Margaret Island búcsúja is. Ami még úgyis szíven ütött kicsit, hogy csak egy-egy dal jutott el hozzám tőlük az utóbbi időben, bár azokat eléggé bírtam. Gyorsan meg is hallgattam pár napja az utóbbi három albumukat. Durva, hogy mindegyiknek nagyjából a feléből sláger lett – nem rossz arány. Még úgy is, hogy zeneileg a legizgalmasabbak nekem egyértelműen a legutolsó album, a Minden levegővétellel újra megszületünk dalai lettek. A kissé kócos dalszövegekkel nem mindig tudtam mit kezdeni, de a hangulat azért mindig átjött, néha pedig kifejezetten megfogott. Ezt a számot is eléggé megszerettem.

Superalbum (Co-Lee ft. Superar Kórus): Egy úton

Egy jóbarátom lelkesített erre az október eleji jótékonysági koncertre, ahol a Superar gyermekkórus lépett fel néhány ismert hazai popzenésszel, akikkel kiadtak egy albumot is. A következő három dal ebből az élményből ad vissza egy keveset. Co Lee-t nem igazán követem, de a Budapest Parkban eléggé jól szólt ez a feldolgozás, a röfögő basszusok meg az éteri kórushangok remek ellenpárként működnek. És a gyerekek is láthatóan imádták ezt az egészet.

Superalbum (Bohemian Betyars ft. Superar Kórus): Miért!?

A Bohemian Betyars őrültsége nagyon jót tesz a magyar népléleknek. Emlékszem, hangosan felnevettem, amikor a koncerten egy visszafogottabb számot követően egyszer csak berobbant a színpadra ez a néhány tökkelütött, élükön a mindig félmeztelen (október volt, csak mondom), mindig cingár és mindig mosolygós frontemberrel, földre vetette magát, és a színpadon fekve elkezdte énekelni ezt a gyermekien anarchista nótát. Olyan, mintha egy Halász Judit-dal punkfeldolgozását hallanánk. Jaaaj, nagyon jó!

Superalbum (Járai Márk ft. Superar Kórus): Réteken

Érdekes volt megfigyelni, hogy a különböző zenészek mit kezdtek azzal a helyzettel, hogy egy gyermekkórussal együtt „írnak” egy dalt. Ebben szerintem Járai Márk egyszálgitáros nótája volt a legtiszteletreméltóbb vállalkozás, aki játékos, egyszerű dallamívével tulajdonképpen csak kiszolgálta a kórust. Igazi alázat, nagy szív!

Nick Mulvey: River to the Real

A figyelmes hallgatók bizonyára felfedezték, hogy Nick Mulvey brit singer-songwriter nótái rendszeresen felbukkannak a Kalandra fül! listáján. Ez azért van így, mert lenyűgöz az a sokféle gazdagság, amit elvileg egyszálgitáros dalai kioldanak magukból. Minden dala olyan, mint a tenger, vagy, mint a szívdobogás: egy végtelen lüktetésnek tűnik. Ott van mellette a hihetetlenül sokrétű hangzásvilág, egészen apró, jópofa zenei megoldásokkal tűzdeli tele a számait. És szinte minden dalából árad valamiféle fény, amivel egyszerűen jólesik együtt rezegni. Legújabb albuma, a Dark Harvest életének egy elmúlt, nehezebb időszakából inspirálódott. Ez a szám, a River to the Real pedig szerintem egészen fantasztikus, végtelenítve tudnám hallgatni.    

My Morning Jacket: Squid Ink

A My Morning Jacket amerikai rockzenekar 1998-ban alakult Kentucky-ban… én viszont kb. két hónapja hallottam róluk először. És akkor is csak ezt az egy számot, bár gyanítom, hogy fogja még ezt követni több is majd. Vagány, stílusos, jóféle zene, itt a helye!

bongor: Hol voltál?

Az őszi hazai zenei kínálat legerősebb élményét számomra Berta Csongor (művésznevén: bongor) új lemeze jelentette. A mindig dühös és izgága, vajdasági származású rapper Extázis című albuma a szó szoros és átvitt értelmében is terápia: alkoholfüggőségének legyőzéséről és az apai mintával való leszámolásról szól megrendítő őszinteséggel és szokás szerint zseniálisan megírt szövegekkel. Bevisz egy gyomrost és lehúz a mélybe, hogy aztán tisztább tekintettel nézhess a tükörbe a dalok hallgatójaként te is. Ez a feleségével, Cseri Hannával közös száma az alkoholfüggőség párkapcsolati aspektusait vizsgálja. Az Apa mellett a másik legfontosabb dal nekem a lemezről.

Nick Mulvey: Every Open Heart

Ezt a dalt az októberi budapesti koncerten hallottam először a brit zenésztől, és rendesen meg is lepett vele. A dalban elhangzó szanszkrit szöveg a védikus ind iratokból, az Upanisadokból való: „A valótlanból vezess a valóságosba, a sötétségből vezess a világosságra, a mulandóságból vezess az örökkévalóságra!”

Adèle & Robin - Tout ira bien

Mindezek után ránk férhet egy kis franciás könnyedség és szabadság, ezt most ez a két bájos ifjú ember, Adèle és Robin hozza el nekünk. Máris olyan, mintha nem is a tél, hanem a tavasz felé közelednénk, ugye? „Minden rendben lesz” – mondják, és elhisszük nekik.

beck @ grecsó: Tanulni kell

Velük kezdtük és velük is fejezzük most be ezt a dallistát. Gyönyörű dal, nem is fűznék hozzá semmit.

Találkozzunk decemberben, még az ünnepek előtt!

Nagyon kedvelem az asszociációkat, a crossover dolgokat. Ezért mostantól a tervek szerint minden cikkhez ajánlok majd egy-két dalt is, amit hallgathatsz az olvasás közben, és ami számomra hasonlóképpen kommunikál, mint a szöveg, csak épp hangok útján. Annak érdekében, hogy ne zavarjam össze a fészbuk algoritmusait, a bejegyzés végén fogod megtalálni a linkeket. 

Most, amikor ezeket a sorokat írom, egy debreceni kávézó-reggeliző (és olykor vacsorázó) csapata épp elmosogatja a távozó vendégek utáni edényeket, összetolja a székeket, átfordítja az ajtón a "nyitva" táblácskát, és lekapcsolja a villanyt. Egy szombat délutáni rutinfolyamat része lehetne mindez, ami után a következő hétfő reggelen kezdődik minden ugyanúgy, ahogy eddig. De ez esetben nem fog: a Wellington Coffee&Pie története a mai napon véget ért.

És ez nekem most fáj. Tudom, persze, "csak" egy hely, az élet megy tovább, és léteznek ennél nagyobb problémák is a hétköznapokban. Mégis: vannak helyek, amelyek fontosabbak másoknál. Végül is épp erről szól ez a rovat is, még ha a "hely" fogalmát sokszor tágabban is értelmezem benne. (Tervezgettem korábban, hogy írok majd a Wellingtonról is itt, most ezt is bánom, hogy végül elmaradt.)

Ma is tisztán emlékszem, amikor négy évvel ezelőtt, egy friss, hűvös, őszi szombat délelőttön, pár héttel a nyitás után, a Piac utca - Gambrinus köz mindig baromi lassan váltó zebrájánál várakozva nézegettem az épületeket, és egyszer csak feltűnt a jellegzetes stilizált oroszlánfejes cégtábla meg a felirat. Alig akartam hinni a szememnek. Aztán amikor lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón - eleven bennem az érzés -, mintha konkrétan egy dimenziókapun estem volna át egy párhuzamos világba. Belsőépítészetileg az egyik legszebb vendéglátóhely volt, ahol valaha jártam: igényes, ízléses megoldások, bútorok, anyagok, színhasználat. A falon pedig különleges festmények: emberi portrék - (kiwi?) madarakról. Volt az egészben valami jópofa csavar, stílus és fanyar humor. Később megtudtam, hogy a Wellington név az új-zélandi fővárosról kapta a nevét, ahol a tulajdonos maga is töltött korábban néhány évet. Mindez a gasztronómiai vonalon is képviseltette magát, az egyedi töltött piték receptje és a borok egy része is erről a vidékről származott. De ez a pár infó inkább csak érdekesség, a lényeg, hogy milyen a kávé, milyenek az ételek, és milyen a hangulat, van-e kedved visszatérni. Nekem volt. Pedig az évek alatt még bőven lett volna mit kipróbálni, bár például a hétköznapi ebédmenü megkóstolására sajnos esélyem sem volt. Imádtam, hogy a hely mérete ellenére tulajdonképpen minden asztalnál másként tárul fel előttem a tér, az egyik kedvenc hangulatom az esti fényben játszó Piac utcát bámuló volt a nagy félköríves ablak előtti bárszéken ülve. Egyik péntek délután a tulajdonos és egy, a különböző kávék felfedezésében épp igen aktív ismerősöm szenvedélyes és információgazdag beszélgetésébe csöppentem, amiből húsz perc alatt többet tanultam a kávé világáról, mint előtte bármilyen könyvből. Nagyon kedveltem a személyzetet alkotó lányok, fiúk derűjét, harmóniáját is. Ja, és egy decemberi estén itt ittam életem eddigi legfinomabb forró csokiját. És akkor a pekándiós pitéről még nem is beszéltem.

Persze voltak időszakok, amikor ritkábban bukkantam fel, például épp mostanában. Magam is - akinek a napjához egyébként nem létszükséglet a kávé, inkább az íze és az illata, no meg a forró csészéből kortyolgatással együtt járó komplex hangulat vonz benne - beszereztem egy jobb minőségű otthoni készüléket, és elkezdtem a különféle kávészemekkel kísérletezni, bár csak bizonyos keretek között. (Például kipróbáltam a Wellington saját pörkölésű, egyedi ízvilágú egyik kávéját is.) De annak ellenére, hogy nem voltam minden héten visszajáró vendég, jó volt arra gondolni, hogy van egy kávézó Debrecenben, ahová bármikor bemehetek, ami az "enyém", ahol mindig egy olyan nyilvános és titkos világot találok, ami egyben a lényem egy részének egyfajta fizikai kivetülése is, vagy legalábbis nagyon jól rezonál vele. Ha máshonnan érkeztek régi vagy újdonsült ismerősök, mindig büszkén ajánlottam a helyet, hogy térjenek be, mert bár például Budapesten se szeri, se száma ma már a specialty kávézóknak, az összkép alapján ott is simán a legjobbak között szerepelt volna. Jó volt tudni, hogy valahol, közel hozzám ott van egy lehetőség, ami mindig nyitva áll számomra.

És ennek a mai nappal vége. Hiába az ország második legnagyobb városának főutcáján, a Csonkatemplomtól pár méterre volt a hely, a gazdaságos működéshez nem volt elég a visszajáró és a helyet szerető közönség létszáma. Pedig nagyon kellenének Debrecennek (és egyébként minden településnek) az ilyen helyek, amelyek egyediségét, a bennük rejlő spiritusz lángját, az általuk életre hívott teret idelátogatóként magaddal viheted, ittlakóként pedig enyhít a város eredendő, mélyről fakadó zártságán. Túl sok olyan hely szűnt meg mostanában, amelyek üdesége jót tett a mindennapoknak.

Szóval: köszi mindent, Wellington Coffee & Pie, jó, hogy vendégként kicsit én is a része lehettem a történetednek!

Legközelebb majd hozok pár olyan szimpatikus helyet is, amelyek mostanában nyitottak, hátha ezzel is eljut néhány potenciális látogatóhoz a hírük, ezzel is segítve a fennmaradásukat. De ma még azért szomorú vagyok.

Úgy alakult, hogy az első balatoni gasztrokalandnak a szezon előtt lehettünk szemtanúi, ez a mostani folytatás pedig már a szezon utánra csúszott. De ha másra nem, arra mindenképp alkalmas lehet, hogy visszagondoljunk erre a szokatlanul rövid nyárra, vagy tegyünk egy próbát a tó környékén a közeljövőben a "365 napos Balaton" szlogen jegyében!

Legutóbbi túránkon Csopakig jutottunk, de a kerekezés természetesen itt nem ért véget. Most feltekerünk Balatonfüred széléig (valójában ez még Balatonarács), közben elhaladunk az Öböl Piknik nevű étterem mellett, ami helyett - talán igazságtalanul - én továbbra is az egykori Guruljon az Élet! keleties békeszigetét látom, ahol pár éve még egy örök élményt jelentő napfelkeltét is átéltem. No, de változnak az idők! Lendületes suhanással érkezünk le a balatonfüredi part menti sétányra a Kisfaludy Strand mellé, ahol az elmúlt években gombamód emelkedtek ki a földből az új épületek. Amikben persze helyet kaptak kulináris élményt nyújtó üzletek is.

A gasztroforradalom kezdete óta hitetlenkedve figyelem, hogy mikor fogynak el gazdag szókincsű nyelvünkből azok az egyszavas lelemények, amik az újdonság és a lezserség sajátos kombóját hivatottak megjeleníteni, hogy megragadják a potenciális vendégkör figyelmét (lásd: Stelázsi, Spájz, Paletta, Pajta, Morzsa, Esetleg, Rutin, Fázis, Eleven, Rengeteg, Hoppá, stb.). A füredi újhullámos kávézó és reggeliző a Pazar nevet kapta fentiek szellemében. És a megoldás működik, szinte tele a hely, kicsit bánt is a zsúfoltság, úgyhogy elvitelre kérem az amúgy remek kávémat és hasonlóan ízletes kovászos szendvicsemet. Találok egy kissé rejtett partszakaszt, ahol csak páran sétálgatnak, és a friss szélben, a tóba mélyen benyúló tihanyi félszigetet kémlelve fogyasztom el kitűnő zsákmányomat. Kicsit nehezemre is esik továbbállni, de vannak még feladatok.

Mielőtt megijednél, kedves olvasóm, hogy a most következőkben felsorolt helyek meglátogatása ugyanazon alkalommal történt volna, megnyugtatlak, hogy: nem. Akkor valószínűleg már nem írnék erről, mert ennyi kalóriát, amiről itt szó lesz, a szervezetem talán egyszerre el se bírna. Kíváncsi is leszek, hogy a következő sorok nem olvadnak-e össze majd egyetlen hatalmas masszává, aztán meg mindenki törölgetheti a képernyőjét.

No de, vegyük szép sorjában. Füredben az a jó, hogy szinte csak klasszikus helyek vannak, ahová betérhet az ember, hiszen maga a város is a tradíció jóleső maradandóságát hordozza magában, ahol a megújulás is mintha a hagyomány részét képezné. Aki ezek után bír még követni, az nem sokkal a kikötő után balra fordul velem, és lefékez a füredi vendéglátás állócsillaga, a Karolina Kávéház és Koktélbár előtt. Békebeli kávéházi hangulat fogad itt napközben, ami olykor élőzenés nyárestévé avanzsál. De amiről beszélni akarok, azok a sütemények! A szívemet (nyilván a gyomromon át) egy pár esztendeje itt elfogyasztott tökéletes, házias méteres torta (a.k.a. őzgerinc) rabolta el mindörökre. És bár azt az élményt egyik azóta tett látogatásom sem tudta megismételni, ha csak tehetem, mindig megállok a Karolinában és élveteg tekintettel fürkészem végig az ínycsiklandó sütispultot (és persze választok is onnan valamit...).

Karolinás méteres torta, itt most épp vaníliás krémmel

Miközben túránk következő cukrászdája felé igyekszünk, felfelé a dombon, a várost átszelő 71-es főút irányába, muszáj egy pillanatra megállni a mára már kultikussá vált Hatlépcsős előtt. (Mert bejutni úgyse fogunk egykönnyen - jegyezhetném meg kicsit epésen, bár ez a határozószó nem a hely specialitását jelentő fenséges velős pirítós élettani hatását próbálja megragadni, sokkal inkább az utóbbi három-négy évben számomra már kissé hisztérikusnak tűnő lelkesedést a turistatömegek részéről.) Haladunk is gyorsan tovább, abban reménykedve, hogy legalább néhány kalóriát sikerül ledolgoznunk, mire... De nem! Ó, jaj, már itt is vagyunk a másik békebeli füredi cukrászda Zsigmond utcai kirendeltségén, A kis Bergmannban, ahol kint árnyas fák alatt, bent igényes, szép fabútorok között fogyaszthatjuk el bármelyik egészen kiváló süteményt. Egyszerűen nem lehet rosszul dönteni.

Emberbaráti cselekedet lenne részemről, ha ennyi habzsolás után picit magára hagynálak téged, kedves olvasó, hadd pihend ki magad, és egy mentás limonádé kortyolgatását ajánlva köszönnék most el egy időre, de ennél sajnos kegyetlenebb vagyok. Már csak azért is, mert most egy komolyabb erőpróba vár ránk: egészen magasra, majdnem az Arácsi útig, Füred tényleges hétköznapi városközpontjáig fogunk felzihálni. De ígérem, megéri a fáradságot a kitérő! Egyrészt meglepően üde és életteli Fürednek ez a része is, másrészt itt található a Péklány Kézműves Pékség, amit már évek óta szerettem volna meglátogatni, de idén sikerült először. Persze ajánlatos a napi nyitás utáni első két órában érkezni, hogy ne kapkodják szanaszét a törzsvevők és kíváncsi turisták a kínálatot. Én még épp időben érkezem, így széles vigyorral az arcomon távozom. De nem csak a beszerzett elemózsia okán, hanem azért is, mert olyan ez a hely, mint egy aprócska örömsziget a magyar néplélek bús, gondterhelt tengerén. Nem akarok róla idealizált képet festeni, az első (és később a második) benyomásom mégis ez: az itt dolgozó emberek még mindig szeretik azt, amibe annak idején belevágtak, és szeretik a vevőiket is. Nekem meg nincs kedvem kilépni a boltból, legszívesebben odaköltöznék.

Az egyik gyönyörűség a Péklány termékei közül

Talán már rájöttél, kedves olvasó: ebben a cikkben már nem hagyjuk el Balatonfüredet. A kétkerekűt most kicsit szögre akasztjuk (csak nehogy defekt legyen a vége, jájj!), és majd innen folytatjuk tovább egy másik alkalommal. Legyen velünk a meglepetés ereje!

U.i.: eredetileg a cikket egyik kedvenc cukrászdámmal akartam zárni a déli parton, de szerintem mindenkinek jobb lesz most, ha hagyok némi időt a glikolízisre.

TÁ-DÁÁÁM! Ezennel elindul a Kultmutató régóta tervezett gasztrorovata, az Étöröm, méghozzá spontán módon egy kerékpártúrára felfűzött ízkalanddal. Aki egy ideje figyelemmel kíséri a blogot, annak talán már nem meglepetés, hogy soha meg nem szűnő élményforrást jelent számomra a Balaton környéke. Minden évben alig várom, hogy a jobb idő beköszöntével nyeregbe pattanjak, és a part mentén valamelyik irányban elindulva szépen hozzálassuljak ahhoz a vidékhez. Bár idén május elején kissé sokkoló volt, hogy hozzám hasonlóan ezrek gondolták ezt ugyanígy, és szinte aki élt és mozgott, ott nyüzsgött a tó körül, de az első egy-két óra után már ez sem zavart. Persze az igazi fűszert az jelenti ezekben a bringás utakban, ha időnként meg lehet ünnepelni a "sportteljesítményt", és izgalmas felfedezéseket lehet tenni az ízlelőbimbók nagyobb dicsőségére is. Hiába nem a Kanári-szigetek, csak épp Balatonakarattya, így is ott van a végtelenség, a pillanat, a kaland öröme ezekben az élményekben, talán ezért is megunhatatlanok.

A tervezett balatoni gasztrotúra-sorozat első részében Balatonkenese és Csopak között térek be már rég megismert és megkedvelt vagy épp számomra is titkokat rejtő helyekre, hogy megfürösszem magam a tó körüli vendéglátás üde cseppjeiben.

Balatonkenesén több figyelemre méltó vendéglátóhely is várja azokat, akik hajlandók kissé elszakadni a vízparttól, és a falu központja felé venni az irányt. (Persze a strand környékén is van és volt is szimpatikus hely, de azokról majd egy másik alkalommal ejtek szót.) Egyik személyes kedvencem a Pörc - Bisztró és Delikát, ami egy kulináris műhely, pár évvel ezelőtti ittjártam óta egyik legkedvesebb éttermi emlékemként tartom számon. Bár azóta nyilván változott az étlap és úgy tudom, hogy a séf is, idén még mindenképp újra teszek vele egy próbát (és persze akkor írok is majd róla). De ha épp csak erre jársz, és nem vágnál bele izgisebb falatozásokba, elég, ha csak az utcafronti üzletben a hentespult környékén szétnézel, és garantáltan nem fogsz üres kézzel (és hassal) távozni. Hogy másba most ne kezdjek bele: az a bizonyos névadó, szaftos-ropogós pörc! Te atyaisten!

(>>> https://www.facebook.com/porcbisztroesdelikat/?locale=hu_HU)

Kenesén azért még van egy hely, ahol akkor is megállok, ha előtte megfogadtam, hogy márpedig most az egyszer tényleg kihagyom. Szó Gellért cukrász és Szó Dániel pék családi üzlete (pékség, kávézó, sütiző, de van menü is), a Szó ami Szó, egyfajta zarándokhellyé vált sokak számára. A Szó testvérek eredetileg Salgótarjánból származnak (pár éve még az ottani eredeti cukrászdába is volt szerencsém betoppanni), de egyszer csak úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a Balaton környékével is. És milyen jól tették! Remekbe szabott péksütik, finom kávé és ínycsiklandó desszertek várnak minden alkalommal, ha arra járok. No meg a mindig kedves kiszolgálás! Ez alkalommal - mivel délfelé bukkantam fel - kisebb volt a választék, de azért némi gouda sajtos pogácsa és egy kakaós csiga így is befigyelt. Túrakezdésnek pont elég volt, és persze szokásosan mennyei. A kakaós csiga - persze ha a házit nem számítjuk - az egyik legjobb, amit valaha ettem.

Kenesei béke

Mennyei trancsír

(>>> https://www.facebook.com/kezmuvescukraszdabalatonkenese/)

Még három infómorzsa így a végére: nem tudom, hogy megvan-e, de Szó Gellért alkotása kétszer is elnyerte az Ország Tortája címet: 2015-ben a Pannonhalmi sárgabarack pálinkás karamelltortájával, 2016-ban pedig az Őrség zöld aranyával. Utóbbi szerintem talán a legjobb országtorta evör.

Aki pont nem jár Kenesén, de Almádiban meg igen, annak jó hír, hogy nem kell nélkülöznie ezeket az ízeket, ha épp vágyna rájuk, mert ott is lett a központban egy pici faháznyi lerakatuk.

Aki pedig a Szó ami Szó pár évvel ezelőtti indulásáról, filozófiájáról szeretne picit többet hallani, az megteheti itt: https://www.youtube.com/watch?v=XP-xmqZzfd0&t=51s

No, de haladjunk is tovább, mert lassan elfogynak a karakterek, és még alig tekertünk pár száz métert.

Ez alkalommal Balatonfűzfőn és Balatonalmádin is csak átsuhanok, élvezve a párás levegő zamatát és a tó ezernyi árnyalatát, és Alsóörsön lesz a következő megállóm. Most először döntök úgy, hogy szétnézek kicsit a falu fentebb elérhető központjában is. Kíváncsiságom megtermi a maga gyümölcsét. Egyrészt gyönyörű, rendezett, virágos, tiszta falubelső köszönt a némi kaptatóért cserébe, másrészt egy kései ebédhez is hozzájutok. Választásom most nem a Carpaccio olasz étteremre esik, bár az a hely is régóta rajta van a bakancslistámon. Helyette egy burgerezőt választok. A Bitang Burger szimpatikus, szerethető hely, saját smokerben készülnek a különféle húsok. Imádják a pulled porkot, de az angus marhából készült húspogácsájuk is ott van a szeren. Én a hely nevét viselő burgert választom menüben, édesburgonyával, az ahhoz ajánlott szarvasgombás majonézzel. Hozzá kézműves sör dukál. Kutyabarát hely, és egyébként érdemes foglalni, mert ottjártamkor is folyamatosan jöttek az újabb vendégek. A burger teljesen rendben van, hozza, amit kell, a mennyiségről pedig annyit, hogy aznap már csak egy  szelet sütit tudok betolni pár órával később.

Baráti adag

(>>> https://bitangburger.hu/  - érdemes elolvasni a Rólunk menüpontot is, érezni benne a szívet-lelket, amit ottjártamkor is tapasztaltam.)

Mostani cikkünk utolsó állomása Csopak. Ajánlhatnám itt a Buborék Csopak nevű helyet is, ami egyszerre reggeliző, pékség (vagy együtt: pékbisztró), szálláshely és kerékpárbolt/szerviz is, és egy használaton kívüli élelmiszerüzletből pofozták ki (nem kicsit) egy modern provanszi(?) hangulatú létesítménnyé. Tényleg nem tudok rá rosszat mondani, mert amikor korábban jártam ott, minden nagyon okés volt. Nekem egyedül a hangulatával akadt némi problémám, mondjuk úgy, hogy nehezen tudtam kapcsolódni az aktuális vendégkörhöz. Én az egyszerűbb, közvetlenebb helyeket jobban bírom. Mint amilyen például a Csopajó nevű bájos kis bicajos megálló. Egyike azoknak a bringakörút által életre hívott kreatív, házias vendéglátóhelyeknek, amit a minél egyszerűbb (de jópofa) megvalósítás, a kötetlenség és a chillezés máshoz nem hasonlítható hangulata jellemez. Többször tekertem már el mellette fájó szívvel, mert nem fért bele már a stop, de most végre megpihentem kicsit a gyümölcsfák árnyékába kihelyezett festett raklapbútoroknál. Van limonádé, kávé, alkoholos italok és egyszerű sós, édes sütemények. A sütiket a mama süti frissen (épp rálátni a másik pöttöm faházra várakozás közben), a kínálatban kissé meglepő módon felbukkanó dél-amerikai sós falatkák eredete pedig szintén családban marad: a receptet a Csopajó pultban lévő tulajának felesége hozta magával szülőhazájából, Brazíliából.

(>>> https://www.facebook.com/Csopajo/)

Remélem, hogy jóllaktatok vagy megéheztetek az úton!

Legközelebb innen folytatjuk kalandozásunkat!

(Fotók: saját)

Nyakunkon a soron következő immerzív élmény. A helyszín és a szervező ugyanaz, mint a Van Gogh- és a Monet-kiállítás esetében, de most éppen Gustave Klimt van terítéken, illetve a falakon. A BOK-csarnokban elérhető vizuális program május 19-től várja a nagyérdeműt.

Infó: https://klimtkiallitas.hu

A korábbi budapesti Hold utcai piac helyén pár éve megnyitott Light Art Museum (LAM) nagyjából félévente-évente frissíti izgalmas kiállítását. A mostani, június 29-ig látogatható tematika a „Phantom Vision – Az érzékelés mélyáramlatai” elnevezést kapta, és az emberi érzékelés fényt nélkülöző rejtett rétegeit veszi górcső alá. Ugye, milyen különösen hangzik? Nos, épp ezért kell időben elcsípni ezt a mostani alkalmat is. Kétszer volt eddig szerencsém látni a LAM aktuális kiállítását, és bár sosem tetszett minden eleme, de mindig tudtam magammal hozni valami olyan élményt, amit máshol nem tapasztalhattam volna meg. Ja, és azt mondtam már, hogy ez is egy IMMERZÍV kiállítás? Na ugye.

A fantasztikus nevű honlap: https://hun.lam.xyz/

A Szépművészeti Múzeum legfrissebb időszaki kiállítása a késő középkori magyarországi művészet egyik legjelentősebb alkotóját, MS Mestert és korát állítja reflektorfénybe. Amellett, hogy a már megszokott igényes és értő módon kontextusba is helyezi a rejtélyes művész alkotásait, nyomozásra is hívja a nézőket, mert a tárlat utolsó részében az MS Mesterrel kapcsolatos legújabb kutatások eredményeit is bemutatják. A kiállítás április 8. és július 20. között látogatható.

Jegyek: https://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/ms-mester-es-kora/

Mutatok még pár kiállítást, jó? Szeretem a kiállításokat.

Az élet művészete - Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914) címmel a Magyar Nemzeti Galériában 2025. április 4. és október 5. várja a közönséget egy izgalmas gyűjtemény, amely nagyjából 120 alkotáson keresztül a magyar plakátművészet első aranykorát mutatja be. Olyan művészek alkotásai is szerepelnek közöttük, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János vagy Ferenczy Károly, és a nemzetközi kitekintés sem marad el.

Klikk: https://mng.hu/kiallitasok/az-elet-muveszete-szecesszios-plakatmuveszet-es-targykultura-magyarorszagon-1895-1914/

Ha már idáig eljöttünk, menjünk kicsit még visszább. „Magyarország színezve. Rejtőzködő fényképek 1862-ből” címmel 2025. szeptember 15-ig mehetünk vissza az időben a Néprajzi Múzeumban, amely egy nemrég felfedezett, ezért ilyen formában még sosem látott anyagot mutat be: az 1862-es londoni világkiállításon az akkori Magyarország tájegységeinek népviseletéről szóló fényképsorozatot, 36 település lakóin keresztül. A szabadságharc és a Bach-korszak után, de még a kiegyezés előtt vagyunk időben, izgalmas és sokszínű érában készültek tehát ezek a képek, ráadásul a fotográfia mint művészeti ág is épp csak megkezdte a szárnyai bontogatását a nagyközönség körében.

Katt: https://neprajz.hu/kiallitasok/idoszaki/2025/magyarorszag-szinezve.-rejtozkodo-fenykepek-1862-bol.html

De ha már úgyis a Néprajzi Múzeumban járunk, ne menjünk még tovább. Bár a kiállítás lassan a végéhez közeledik, augusztus 31-ig azért még bőven megtekinthető a SZÉKELYEK – Örökség-mintázatok címet viselő gyűjtemény, amely a Székelyföld különböző településein megőrzött tárgyakat egyetlen közös kiállításban mutatja be. Magam sem tudnék jobb ajánlót írni a kérdéseknél, amiket a múzeum a honlapján feltesz: „Kik is igazából a székelyek? Mit tudunk Székelyföldről? Milyen elképzeléseink, hiedelmeink vannak a székelyekről? Mi ebből a valóság? Hogyan látják a Székelyföldön élők magukat?” Én biztosan teszek rá egy kísérletet, hogy válaszokat kapjak.

Infó: https://www.neprajz.hu/kiallitasok/idoszaki/2024/szekelyek.html

Jelen cikkünk utolsó kiállításajánlójában összekötjük a népművészetet a kortárs hatásokkal. A Folk Fashion – Divat a folklór elnevezésű kiállítás ugyanis a magyar folklór tradícióit és a divatra gyakorolt hatását vizsgálja közel másfélszáz izgalmas ruhadarabon, kiegészítőn, egyéb tárgyon keresztül. A Hagyományok Házában berendezett tárlat október 30-ig tekinthető meg.

>>> https://hagyomanyokhaza.hu/hu/program/folk-fashion-divat-folklor

A tartalmas fővárosi kaland után érkezzünk meg végre Debrecenbe is, ahonnan ez alkalommal két ajánlót hoztam.

Minden színházat kedvelő szinte kötelező nyári programja a Nagyerdei Szabadtéri Színpad rendezvénysorozata, amelynek keretében a megadott estéken évszázados fák között élvezhetjük a könnyedebb műfajokból kikerülő teátrumi előadásokat az ország minden tájáról. Megéri előregondolkodni, mert a jegyek gyorsan fogynak (bár a jegyárakra szintén érdemes felkészülni).

Függöny fel: https://csokonaiszinhaz.hu/eloadasok/mufaj/nagyerdei-szabadteri-szinpad/

Amióta a Roncs Bár bezárta kapuit, az addig rendszeresen ott felbukkanó Játszóház Projekt alkalmai is új helyszínekre költöztek. Mostanában a Deutsches Kulturforum, a Malter, a Sheldon’s és a Nagyerdei Víztorony négyese szolgálja a játékos kedvű résztvevők és a társasjátékozni vágyók részére minden lényeges információt átnyújtó szervezők estéinek felhőtlen szórakozását. Javasolt figyelni a honlapjukat, illetve fb-oldalukat, hogyha az aktuális programjuk után érdeklődsz, mert játszani jó – illetve mit jó, olyan, mint a levegővétel!

>>> https://www.jatszohazprojekt.hu/debrecen

https://www.facebook.com/jatszohazdebrecen/past_hosted_events

(Na jó, segítek: legközelebb május 19-én a Nagyerdei Víztoronykertben játszhatsz sokadmagaddal.)

És mielőtt csúnyán elvesznék a szimfonikus és könnyűzenei koncertek és színházi előadások nyári szünet előtti utolsó nagy hajrájának felsorolásában és kielemzésében, inkább gyorsan elköszönök. Júniusban találkozunk!