Méltatlanul kevés szó esett eddig a Kultmutató cikkei között színházi előadásokról. Most hoztam rögtön hármat is. Lássuk, milyen élményt jelentettek nekem!

Az olvasáshoz ezúttal a Rone: Bye Bye Macadam c. dalát választottam (a linket lásd lejjebb), nemsokára az is kiderül, hogy miért.

Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá

Loupe Színházi Társulás

Cordelia O'Neill színdarabja - Horváth János Antal fordításában és rendezésében - egy fiatal pár történetét meséli el, akik megismerkednek, szerelembe esnek, jól megvannak, gyermeket vállalnak, boldogan készülnek a közös új életre hármasban... de a baba nem sír fel a szüléskor. Hogyan tudja ezt a tragédiát a két egyébként, egymástól különböző habitusú ember feldolgozni, keresztül tudnak-e jutni együtt ezen a traumán? Erről szól ez a mű, amiben egyébként egészen későn jutunk el a sorsfordító pillanatig. Addig sok bolondos életképen keresztül kedvelhetjük még ezt a két különböző, egymáshoz csiszolódó karaktert. Nem állítom, hogy nincs gombóc a torokban párszor az előadást nézve, de meglepően sokat lehet nevetni is. Amikor én láttam, akkor a civilben is egy párt alkotó Sodró Eliza és Rusznák András játszották a két szereplőt. (Most, mivel Eliza babát vár, Trill Beatrix vette át tőle a stafétát, és bár Eliza az egyik kedvenc magyar színésznőm, meggyőződésem, hogy Beával is nagyon jó a darab.) Az a dal, amit a cikk mellé választottam atmoszférának, a darabban is elhangzik a katartikus végkifejletben, ami annyira megmaradt bennem, hogy most is futkos rajtam a libabőr a szám hallgatása közben. De azért nem kell semmi "nagy dologra" számítani, csak átélhető emberi pillanatokra. Pont olyanokra, mint amilyen az egész darab: egyszerű, játékos, mai, szerethető. Mindenképpen ajánlom.

Az éjjel soha nem érhet véget

Loupe Színházi Társulás

Eskü, hogy nem csak Loupe-os darabokat fogok hozni ebbe a rovatba, sőt, olyan előadást is láttam tőlük, amit én magam nem különösebben szerettem meg, annak ellenére, hogy abszolút relevánsnak tartottam magát a témaválasztást (Becsapódás, Árvák), de ez a saját alkotás - Csicskár Dávid és Horváth János Antal írta, utóbbi rendezte -  egyszerűen fantasztikus. A sztori szerint egy világvégi magyar faluban, a sokat mondó nevű Végenden a veterán fociedző felfedez egy tehetséges cigány srácot, és a fejébe veszi, hogy első osztályú játékost farag belőle egy nagy csapatnál. Ennek a kísérletnek lehetünk tanúi, miközben megismerjük a fiú környezetét, családi hátterét, a jövőt jelentő csapat körülményeit, és a folyamatot elindító edzőnek az indíttatását, múltját is. Az ötszereplős darab - Bánki Gergely, Stefanovics Angéla, Trill Beatrix, Samudovszky Adrián, Znamenák István - karakterei egytől egyig árnyaltak, maiak, átélhetők, szerethetők és utálhatók, az őket játszó színészek pedig nagyszerűen keltik őket életre. Azért is kerülhetett közelebb ez a darab hozzám, mert ezeket a karaktereket ismerjük, tudjuk, mivel küzdenek, akiket pedig nem, ők elég érdekesek ahhoz, hogy meg akarjuk ismerni őket. Bár tényleg egytől egyig pazar alakításokat látunk, személyes kedvencem a Znamenák István által megformált edző összetett személyisége. Miközben a téma adott egy lehetséges tragédiához is, valójában inkább tragikomédiát látunk, rengeteget lehet nevetni a hétköznapi élethelyzeteken, miközben együtt szembesülünk a főszereplő dilemmáival, és szurkolunk neki, hogy sikerüljön a majdnem lehetetlen küldetés. Bevallom, hogy nagyon féltem a darab végétől, de annyira frappánsan oldották meg az alkotók az ügyet, hogy le a kalappal. És némi meglepetésemre, egy picit még meg is hatódtam a katarzis során. Abszolút emlékezetes előadás.

LL3t4rgIA  #éretlen komédia

Vígszínház

A Vígszínház a közönség új generációját próbálja a színházba hívni ezzel az előadással, számomra úgy tűnik, hogy sikerrel. Georg Büchner felnőtt lét kihívásai elől menekülő szereplőiről szóló filozofikus vígjátékát, a Leonce és Lénát választotta ifj. Vidnyánszky Attila rendezése alapjául és ültette át kortárs viszonyokra. A színpad egy hatalmas tornaterem, a perspektivikus díszlet és az erősen szimbolikus, már a színházba lépéskor a nézőt bevonó megoldás - tornaruhában lévő szereplők kocognak a teátrum folyosóin, a lépcsőfordulókban pedig helyben futnak, éppúgy, mint a főszereplők, még az előadás szünetében is - az érettségi előtt álló ifjak tanácstalanságát, bizonytalanságát mutatja. Aztán amikor felgördül a függöny - ja, az nincs is -, akkor hamar kiderül, hogy itt tényleg az volt a cél, hogy a jórészt túltriggerelt fiatalokból álló közönség ne unatkozzon. Miközben az utolsó középiskolai évükkel küzdő gimnazisták életképeit nézzük, nagyjából félpercenként (de lehet, hogy sűrűbben) érkezik valamilyen audiovizuális vagy verbális geg, ötlet, zárójel, kiszólás, meghökkentés, poén. Őrülten élvezetes, de kicsit fárasztó is az ilyen mennyiségben érkező ötletparadét a nézőnek feldolgozni. Mondhatnám problémának, hogy az újabb és újabb váltás mindig megakasztja egy kicsit a történetet, de az a helyzet, hogy ezek éppenhogy a szerves részét képezik az előadásnak, itt nem a sztori számít igazán, sokkal inkább ez a típusú ingergazdagság. Tulajdonképpen éppen a két főszereplő, a Medveczky Balázs és Márkus Luca által játszott karakterek a legkevésbé érdekesek. Ők kicsit olyanok, mintha az elveszett, idealista fiatalok archetípusaként lézengenének ebben az időközben furcsán felgyorsult világban. Egyébként mindenki remekül játszik, a kedvencem mégis az Ötvös András által életre keltett iskolaigazgató, akinek minden gesztusa és mondata frenetikusan humoros (kicsit Koltai Róbert régi illetékes elvtárs figuráját idézte fel bennem). Szóval szerettem ezt a darabot is, fergetegesen szórakoztam az ötletcunami közepette, de néhol azért azt éreztem, hogy ifj. Vidnyánszky Attila nagyon meg akarta megmutatni az egyébként nyilvánvaló tehetségét, és talán egy picivel kevesebb impulzus is elegendő lett volna. Legalábbis nekem. A nézőtéren ülő gimnazistákat nem kérdeztem.