A második nap délutánjáig kellett várni. Az egóm addigra adta fel a magammal cipelt akarást. Leheveredtem a kevés szabadon hagyott patakparti fa egyikéhez, csak úgy pléd, egyéb alátét nélkül. A táskát a földre tettem, a fényképezőgépet az ölembe. Hátamat nekidöntöttem a kis fának. Néztem a patak túloldalán folyamatosan feltűnő és tovalebbenő embereket, az egyik udvarban felállított vurstli lassan forgó ringlispíljét, meg a szemközti domb erdeit. És szépen lassan minden a helyére került. A dallamfoszlányok a közeli ház előtt játszó hang drumos srác hangszeréből segítettek megérezni az elemelkedést, a pillanatokban rejlő múlhatatlanságot. Megengedtem magamnak, hogy ott legyek végre, és elcsendesítsem a balagyfélteke-túlsúlyos hétköznapok zakatolását. Talán ezért is tűnt az azt követő több, mint három nap néhány szempillantásnak csupán.

Sokan írtak már sokfélét a Völgyről annak eddigi harmincegy éve alatt, rendszeresen előkerül a „sose-lesz-már-olyan-mint-régen-volt” vádja-szomorúsága is. Nos, persze, hogy nem lesz. Miért is lenne? Én 2004-ben néztem meg először magamnak, az idei év előtt pedig utoljára 2016-ban látogattam ki. És még mindig nagyon bírom. Pedig különös volt hat év után visszaérkezni idén: mintha egy saját korábbi álmomban járnék. Egyszerre mélyen ismerős és szokatlanul idegen volt a Völgy ezernyi arca. Mégis, hiányosságaival, megbicsaklásaival együtt is végtelenül szerethető esemény. Olyan, amit, ha erre fogékony ember vagy, már hónapokkal előre várhatsz, a programfüzetet böngészve pedig izgatottan karikázgathatsz, satírozhatsz vagy éppen bosszankodhatsz, hogy megint legalább három különböző előadás/koncert üti egymást, ráadásul az egyik a szomszédos településen van, szóval bizony választanod kell. De a morgolódások után mindig eljön a legyintések ideje is, merthogy egyszer csak megérted, hogy nem ez az igazán fontos. Sokkal inkább a környezet, amire a Völgy kitalálói annak idején csodálatos érzékkel rábukkantak. A házak, az udvarok, az utak, a dombok, a domboldalak, a fák, a patak, a hidak, az emberek. És ha megengeded magadnak (ld. fent), ez a kissé tüneményszerű körforgás úgy is működik, ha nem veszel részt túl sok úgynevezett programon.

Faluból származom, városban élek. Talán ezért is vágyom ide vissza mindig. Mert a Völgy nagyon erőteljes és hihető illúziót ad: milyen lenne egy falu, amiben folyamatosan annyi értékes és igényes kulturális esemény van, mint egy jól szervezett (nagy)városban, körülvesz egy többnyire jóleső pezsgés, ugyanakkor nem kell elengedned a vidéki élettel együtt járó adottságokat, örömöket sem.

Merthogy a válasz, amit innen kapsz, azért mindig ugyanez: a lassulás, a csönd, az egymásra figyelés, a körülölelő természet, az egyszerűség jelenti az egyetlen, az igazi, a végső, enyhet adó Helyet.